A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

Rozsnyói VII. Kedvez az ősz az alma színének, a későn kaszált sarjú illatának. Kedvez az idő az indulásnak is. Bár Rozsnyótól Borzova nem esik messzire, de kőhajításnyira még sincs. Az autóban már ott a magnetofon, amikor helyet foglalunk az üléseken. A sofőr jól ismerheti a járást, mert ahogy az autó kifut a főtérről, nem fordul e! balra, mint pár nappal ezelőtt Sztupák Béla kisautója, hanem egyenesen a pelsőci Nagyhegynek tart — persze csak szemre. Berzéte előtt találkozunk a Sajóval, rászaladunk a háborús fahídra, és alig nézem ki magamnak a Bacsó portát, ahová estére viszatérek, máris .kint vagyunk a faluból. A falu végén jobbra, a Nyis patak és a Nagykút vize között a szövetkezet gazdasági udvara, benne három épület. Istállók. Egy villanásnyi idő az egész. Elhagyjuk a falut, el a balra legelő tehéncsordát, csak a Sajó fut velünk versenyt, hogy mégis egyszerre érjünk Szalócra; mi a faluba, a folyó meg a kertek alá. A kocsiban négyen ülünk. A vezető meg Vajda József elöl az utat nézik. Galas Mária, a járási népkönyvtár munkatársa meg én a hátsó ülésen cserélgetjük a kérdéseket, feleleteket: könyvekről, könyvtárosokról. Az ismerkedést mindjárt kérdésekkel kezdem: — Borzovára ? — Igen, könyvtárellenőrzésre. — Hány darab könyvük van Borzován ? — Ezer körül . .. — Körül vagy fölül ? — szánom tréfának a nekem komoly kérdést. — Inkább csak körülbelül, mint fölül — mosolyodik el útitársnőm, és ezzel meg is született a kölcsönös bizalom. Én ugyan továbbra ís furcsán nézegetem a sok kimutatást meg miegymást, amit dédelgetve szorongat ölében, de hát erre is szükség van. Ezek rejtik az irányszámokat, a költségvetést: az okos gazdálkodást. De rejtik az írók és olvasók neveit is olyan közelségben egymáshoz, hogy bár így találkoznának a könyvszekrények nyitott ajtajában. így és ennyiszer . .. Ali már a kocsink egy szalóci utcaajtő előtt, és nyílik az autó hátsó ajtaja, amint egy hordót noszogatnak befelé, hogy a megnatofónnak szomszédja is le-S.ven. — Ezt meg hová visszük? — kérdem, csakhogy ne nézzem szótlanul a gurigatást. — Pelsőcre! — hangzik a válasz. — Mi van benne, bor? — (Más nem is lehet úgy hiszem.) — Meggy! . . Nézem a .hordót, hát kétfenekü. — Hogyhogy meggy? - kérdem már érdeklődve. — Folyékony meggy... A meggy leve. .. Meggybor. így mondják, meggybor. És valóban indul is velünk a hordó, benne meg a bor megy Pelsőcre. Be is futunk a sok rangos, begyes porta közé, a pelsőci gazdák hosszú utcájába, és alig van időm arra gondolni, bogy a szövetkezeti mozgalom kezdeti időszakában a rozsnyói járás kemény diói közé tartozott ez a város névvel büszkélkedő falu. Alig van időm számba venni. hogy a begyes porták árnyékából nőttek ki a kommunista párt bátor katonái, akik törögették a kulák koponyákat, a jegyzetek harmincas évek derekán — máris fordulunk balra, neki a szilicei fennsíknak, kanyarogva és neki-neki rugaszkodva az emelkedőknek, kéklő kökénybokrok és pirosló galagonya-sövények mellett, befejezzük a szót azzal, ami már a jelent és a jövőt dicsérheti .. Rövidesen talán azt is megéljük, hogy ők lesznek a járás legjobbjai. Csakhamar elérjük a szilicei útelágazást, és valahogyan úgy érzem, jó lenne egyszerre két helyen lenni, Szilicén is, Borzován is. Maradok az utóbbinál. Többféle okból: Borzova a híres márvány-falu. Oda van a tervezett utazás is: s a falunak eddig csak hírét hallottam, míg Szilicéről száz ismerősöm is beszélt. Tudom Szilicéről, hogy lakosainak már egy tucatnál is több személyautójuk van. Gazdag hektárhozamokat varázsolnak elő a mészkövek közül. Szeretnek áldomást ülni, és ehhez kitűnő népi zenekar muzsikál. Szövetkezeti évzáró közgyűléseik mindig egy nagy lépéssel viszik előbbre a közös gazdálkodás ügyét, arról nem is szólva, hogy lakodalmaik már nem szűk rokoni, zártkörű ünnepélyek, hanem az első háztól az utolsóig járnak a hívogató, pántlikás legények. Borzova falut még nem jelzi egyéb, mint az útépítés jelei. Rakáson maradt kövek, friss sáncolás, hengerelés nyomai. Az űt végén meg egy torony teteje. Ahogy közeledünk, úgy tűnik csak elő a tányérnyi kerek völgy, benne négy kicsiny utca és ezek mindegyike, mintha a torony lábához lenne kötözve. Innen föntről úgy nézem, új település. A cseréptetők frissen pirosak, vagy kedvesen szürkék a palák. Az őszi nap arany színei verődnek vissza a házak tetejéről, ezért nézem újnak a falut; mert hiszen tudom, hogy már 1400-ban lakott terület volt e hely. Egy kanyarodással megkerüljük a torony lábát, és megállunk a helyi nemzeti bizottság és az iskola udvarán. Szecsányi Károly, a falu tanítója fogad és egy fiatal ember, a nemzeti bizottság titkára. Vártak bennünket. Ezt is csak most tudtam meg. Két kísérőm, Vajda elvtárs és Galas Mária kész tervekkel jöttek, és ennek az az előnye; hogy máris megyünk befelé a tanterembe, nyitják is a könyvszekrények ajtaját, és Galas elvtársnő már szedi is elő a sok kartonlapocskát. A gyerekek kirebbennek, mint a megtollasodott fecskék. Csicsergésük végigfut az udvaron, és már futás közben előkerülnek a tízóra készletek: körte. Az iskolapadra kirakott jegyzékekből és a könyvtáros, Szecsányi Károly, valamint Galas Mária beszélgetéséből ezt tudom meg: A falunak ezer kötetes könyvtára van. Ennek csak fele szépirodalom. Az olvasók száma negyvenhét. Ebből tíz iskolás - tehát harminchét felnőtt kölcsönzi a könyveket. Az ezer kötetből 300 szlovák nyelvű, ezért nem tudják használni; kár hogy itt van, olyan helyre . kellene küldeni, ahol közkézen foroghatnának, mert itt a lakosságnak csak igen kis százaléka szlovák. A legtöbbet olvasott írók: Jókai, Móricz, Mikszáth. Szürke számvetés. Negyvenhét olvasó — gondolom. Végeredményben persze nem ennyi. Ugyanannyi család. Háromszor vehetem a negyvenhetet, az annyi mint 141 olvasó. A falu lakossága 350 lélek. Ez 104 házszámra oszlik meg. Tehát 54 házban nem olvasnak? Nem így van. Ha hozzávesszük az egyéni könyvtárak, vagy csak könyvtárocskák példányszámait, a napi és heti sajtót, akkor az 54-es szám talán semmivé zsugorodik. Ezt számolgatom magamban, és csalogat kifelé a gyermeklárma, kifelé a papsajtos iskolaudvarra. Ülök a gyepen, körülöttem tizenhét gyermek. Körtéznek, leselkednek rám szemük sarkából. Várják, hogy az idegen megszólaljon. Valami érdekeset várnak: tudom. Arcukon még nyári szín - nyárszínűek. A falut nem ismerem, a gyerekeket sem. Arra gondolok hirtelen, jó volna megismerni egyszerre mind a kettőt. Ismertessenek meg falujukkal, és így megismerem őket. Kezdem is mindjárt a közepével: — No, gyerekek, ki tudja megmondani, milyen utcák vannak a faluban. A gyerekek egymásra néznek, nevetgélnek, majd az egyik barnaszemű kiböki, hogy itt nincsenek utcák, csak szögök. — Milyen szögök? - kérdem. — Jánosszög, Kútszög, Temetőszög ..; no meg az Alvég és a Köpűs. — Melyik az Alvég? — A templomtól lefelé - feleli a gyerek —, azon túl van a világ vége. — Aztán mért van ott a világ vége ? — csodálkozom. — Mert onnan nics út sehová — így a gyerek. Egyszerre mind a tizenheten nevetnek, megmagyarázzák, hogy ne higgyem el, mert ott azért van út, csak gyalogút, és akkor már nem lehet világ vége. Persze ők is tudják, hogy nincs a világnak vége. De jól jött nekik, hogy nagyot mondhatnak. Ezt mindjárt ki is használom. Kiválasztok magamnak egy harmadikos-formát, attól kérdem: — Mi a neved, kispajtás? — Fodor Árpád. — Hány éves vagy? — Hat. « — Akkor még csak első osztályba jársz! — Igen. — Mindegy, kisöreg, te mondd meg nekem, milyen hegyek vannak a falu körül . . . A gyerek, a kis Fodor mondja is, de mondja a többi is, és így egy szót sem értek az egészből. Végül a hangzavarból kihámozom, hogy a Kútszög fölött van a Hegymeg, szemben velünk, délnek a Mejeszte, a világ vége felé az Ösztönhegy, és amerre bejöttünk a faluba, ott az Ordonhegy. Bent az iskolában még mindig tart a könyvtárellenőrzés, így hát van időm meglátogatni a borzovai konyhákat is. Benézek a fedők alá, hadd lássam, mik a legkedvesebb ételek. És amint sorban kérdezem a gyerekeket, úgy emelkednek a fedők, hogy alájuk nézve lássam: Rákai Lajcsi a gombócot szereti, Szűcs Sanyi a habart babot, Bene Farkas Laci a habart grujalevest, Makkal Lajcsi a túróslepényt, Szabó Laci a rongyosgaluskát túróval és káposztával meg a mákoscsíkot. Ezek a hétköznapok. Arra a kérdésre, hogy ki szereti a csirkét, libát meg a disznóölést, tizenheten válaszolnak egyszerre: — Ajaj, még csak azt! A vizsga tehát sikerült. Lám tudják, mi a jó és a jobb. De megyek is tovább a kérdésekkel, ha már Így magamra maradtam a csicseri sereggel. Kanyarodjunk hát a munka felé. A kis Rákai édesapja szurkot melegít az útépítésen. Jabloncsi Marika kijavítja, hogy „szurokmelegítő". Ez most nem