A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

's fontos. A fő dolog az, hogy tűzzel és forró szurokkal dolgozik. Hogy mennyi pénzt keres, hát a gyerek ezt is könnyen meghatározza. — Kap ezret is, százat is, mert sokat melegít. Bene Farkas édesapja mozdonyfűtő, ő is az lesz. Farkas Marikáé brigádvezető, belőle varrónő lesz, ha megnő. Már van is a babájának öt ruhája ... Az enyémnek három, az enyéginek négy... És sorolják, egymás szavába vágva, kinek hol dolgozik az édesapja és röpködnek a foglalkozások: fafaragó Gombaszögön, raktárnok, kőműves, kocsis a szövetkezetben, kecskepásztor, csősz ... És a gyerek mind olyan hat vagy hét éves korában, hogy az szeretne lenni, ami az édesapja. Ám a változó életet mi sem bizonyítja jobban, hogy a kis Makkai Lajcsi, bár minden itatáskor meglovagolja valamelyik lovat, kocsis akar lenni a szövetkezetben, mégis eljut szép kerek eszével a hernyótalpasig. — Ki szeret szántani? — kérdem. — Én! — válaszolja. — Mivel? — Ökörrel, lóval, hernyótalpassal! Kétszer látta talán összesen, és már afelé fordult érdeklődésével: a hatalmas, az erős vasló felé. És a kis Makkai gyerek hernyótalpas véleményére egymásután kezdik a gyerekek megváltoztatni foglalkozásukat. Az egyik buszos akar lenni, a másik gépész, aztán megint sofőr, majd szerelő, aki a villanyt hozza ... Nőnek már a szocializmus jövendő építői. A borzovai édesapák büszkék lehetnek az utodókra. Ahol ilyen sereg fiú nyugtázza az új generációt, ott nem kell félni attól sem, hogy a leányok pártában maradnak. Mert ahogy nézem a tizenhét kisembert, közülük csak három a leány. Folyóiratunkban, A Hétben olvastam a minap, dr. Móricz Miklós írását a férfihiányról. Igaz, a két háború borzalmas adóval sújtotta az emberiséget. Vérrel, férfiak életével kellett adózni a kapitalizmus hazárd istenének. De vérrel, a szabadságharcosok vérével váltottuk meg magunkat, hogy a világ jobbik felében már a szocializmust építhessük. Borzován is építik. És pótolták a férfihiányt is. íme, tizennégy fiú, három leány, 6-tól 10 éves korig. De az egész átlag sem rossz: 1-től 15 éves korig 65% a fiúgyermek. Lesz tehát alkalom a vetélkedésre, ha eljutnak a bajuszserkenésig, a borotválkozásig. Ám lehet, hogy kisegítik Szilicét, ahol megfordított a nemek statisztikája. Egyelőre azonban még mind a tizennégy fiú Fodor Valikát tartja jövendőbelijének, és eszünkben sincs Szilicére járni lányok után. Éppen e körül folyik a vita, amikor jön a tanító elvtárs, Szecsányi Károly kifelé a tanteremből, és csendre inti, majd ebédelni küldi a fecskeszájű gyerekeket. Szétrebbennek, mi meg elindulunk, hogy körbe járjuk a sok szögöt és a határt, hogy beszélgessünk arról is, amit nem látni. A falunak három márványbányája van. Á sötét-rózsaszín, vagy inkább lilás márvány a falu dísze. Ami darab lehull a márványfaragók vésője nyomán, az lekerül a faluba, és a házak alapja, eleje, az utca kövezete, alatta a töltés, falkerítés — mind márványból van. A Kútszög elején éppen házat építenek. Megállunk. Köszönünk. Bővítés, tágítás az építkezés. Az építő, Ferenc Józsi bácsi, állatgondozó. Keresztbe fordítja a ház elejét. Itt nemcsak az alap márvány, de az egész fal az, föl a fekvőgerendákig. Az Alvég egy méteres töltése és kövezete is márvány. Talán nem világraszóló dolog, de ha vesszük a kőben szűk vidéket, például a Mátyusföldet, Csallóközt, akkor nagy előny a kő, és ha ez márvány, még, inkább előny, mert díszíteni is lehet vele. Ki is fugázzák Borzován a házak elejét olyan hetykén, mintha minden szomszéd versenyben lenne a másikkal. Még a szövetkezeti udvar istállóinak falába is kerül a rózsaszín kőből. Éppen most építik a második sertésistállót, és ott látom az alapban. A gazdasági udvarban négy épület. Kissé távolabb egy ötödik. Kérdezem a rendeltetését, és mondják is már, hogy tyúkfarm, de most még nincs benne semmi. 7 A Babos völgyben, meg az Alvég fölött a dombon magherére ajcadunk, de már túlnövi a másik. Ki tudja, miért nem kaszálták már le. Húsz hektár is megvan. Szecsányi elvtárs innen mutat a szembe levő dombra, a Bükkös oldalára, ahol a jövendő vízvezeték tartályának már készítik a helyet. Nézzük a falut. Középen, ahol összefutnak az utcák, a szögök, áll a bálványfa, benne vascső, abban a kútszögi kút vize. Ez a csurgó. Előtte háromrészes itatóvályú, a vályú körül sár. A Főtér! — Az lesz. Ahogy elkészül a vízvezeték, ott lesz a főtér — mondja tanító kísérőnk. — Tehát a szocialista falut nemcsak termelési módjában, de lakáskultúrájában is szeretnék megteremteni. — Igy valahogy. Villannyal, vízvezetékkel, kibővített kultúrházzal, filmmel, színielőadásokkal, szövetkezeti klubbal stb. Ezt szeretnénk — sorolja Szecsányi elvtárs. — És az a csapott háztető? — mutatok lefelé. — Az Hajdú Kálmáné. Feleségével és leányával lakik benne. Szeretnénk rendbe tenni, meghagyni építészeti jellegét, és mezőgazdasági múzeumot létesíteni benne. És már indulunk is megnézni a házat, mely megbontja az Alvég harmóniáját. Hajdú néni van otthon, mikor beköszönünk. Megnézzük a nyitott kéményt, a hatvannégy éves madzagos fakilincset, ami olyan simára kopott mint a kés: majd visszabújunk az udvarra, és úgy nézünk ki a ház eresze alól, mint a két éves gyerek, aki apja kalapját teszi fejére, amit csak két füle tart szeme fölé, de mégis büszkélkedve pislog a világra. Én kedvetlen vagyok itt a Hajdú ház udvarán. Gyorsabban kellene dönteni a múzeum sorsáról, mielőtt letérdel a ház, kérve a segítséget. Elköszönünk. Én arra gondolok, hogy legközelebb Hajdú bácsi úgy fogad, mint a múzeum őrzője, és boldog háztulajdonos. Igy, ezzel érünk vissza a tanterembe, ahol Fodor Lászlóval, a nemzeti bizottság elnökével megszaporodva beszélünk még a falu kulturális és gazdasági problémáiról. Itt tudom meg, hogy a színjátszó mozgalom már ötven éves múltra tekint viszsza, és csaknem minden évben bemutatnak két színmüvet. Jelenleg a Csemadok helyi csoport szervezete irányítja a munkát. Hangszereket vettek a jövedelemből, és van tánccsoportjuk is, de szakmai vezető vagy legalább tanácsadó kellene. Egy évben mezőgazdasági, politikai, történelmi, egészségügyi témakörből 50 előadást akarnak tartani. Van gramofonos rádiójuk, sakk, újság. A nemzeti bizottság kulturális komissziója terv szerint dolgozik. A gazdasági élet statisztikája nem ilyen egyszerű. A 350 lakásra 690 hektár föld jut. — Ebből 20 hektár fölmagzott lóhere, igaz ? — teszem fel a kérdést Fodor elvtársnak. Kitűnik, hogy van elég takarmányuk, és ezért úgy gondolták, teljesíteni kell az állam kérését, ami a magtermelést illeti. Azért maradt meg a húsz hektár. — A fiatalok hogyan vesznek részt a munkában? — vetem fel az általános problémát. — Nyolc fiatalunk van. De szeretnénk az asszonyokat is bekapcsolni. Dolgozni akarnak, és nekünk úgy kell a munkát megszervezni, hogy ez sikerüljön! Baromfival, növénytermeléssel ,és ami a legfontosabb, állattenyésztéssel kell foglalkoznunk. Szép tervek, nemes szándékok — az emberért, a magasabb életszínvonalért. A szándékokat nem lesz nehéz valóra váltani Borzován, a 650 hektár földből 180 hektár a kaszáló, 280 a legelő, és a borzovaiaknak van tapasztalatuk az állattenyésztésben, hiszen évszázadok óta ezt tették. A tervek valóra váltását gátolja még, hogy két egyforma nagyságú gulya legel a falu körül. Az egyik a szövetkezeté, valahol a Vékáson és Rakottyáson, a másik a háztáji gulya, a répási és a ardai legelőkön. Kilenc év után valahogyan nem megokolt a két elkülönült pásztorkodás. Igaz, nem tudom melyik gulyában kövérebbek a tehenek, a növendékállatok. A szövetkezetit láttam, de a másikat csak meszsziről, ezért nem tudtam összehasonlítást tenni. A két gulya egy vályúra jár inni. A kútszögi víz csurgójára Mi lesz, ha egyszer majd nem lehet őket szétválasztani? Hiába a karikás ostor, furkós bot, nem segít majd semmi? .. . Este van. Hiába szeretnék maradni, részt venni a szövetkezeti vezetőség megbeszélésén, indulni kell, mert indul a kocsi, aminek vendégutasa vagyok. A látott dolgok felét elmondatlanul viszem magammal, hogy alkalomadtán még visszatérjek arra, ami szép és hasznos mindnyájunk számára. A borzovai szövetkezet hivatali szobájában komoly arcokra hull a villanyfény. Én már a sötét kocsiban ülök Vajda elvtárssal, és arról beszélünk, mit tud a járási székhely, és mit kell még tudnia egy falu gazdasági és kulturális problémáiról: erre gondolok, amikor Rozsnyótól, a járási székhelytől két kilométerre levő Berzétén megállítom az autót, szedem a cókmókomat és jó éjszakát kívánva útitársaimnak, jó esti köszöntéssel kopogtatok a Bacsó család sötét ablakán. A kései vendéget bevezetik, és ülök már a szeretet meleg fényében, s az őszi este hűvösségét, nyáron érett szilva párlatával űzzük el, mellé fűszeres, jó szó, beszélgetés kerül. Nem sok, csak éppen annyi, hogy a barátságos üdvözlések után édesebb legyen az álom a piroscsíkos dunna alatt. Ügy alszom el, hogy szívemben már élőképet hagy a beszélgetés, a holnapra, holnaputánra tervezett látni és érzékelni való világ egy kis darabkája itt Berzétén: a kilenc éves szövetkezet, a pusztuló park, a Kishegy mészkövei, sarjúgyűjtés, almaszüret, a nagyhegyi pásztorok, egy sebhelyes kastély, benne cigányiskola ... A világ egy kis darabkája, a ház is, ahol ma még a holnapot várom. GYURCSÖ ISTVÁN 11