A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

A" Tűzföld lakosai éheznek, a kormányzat nem fordít gondot a kihalásra ítélt ona indiánokra. (Újsághír) Tűzföld. Milyen furcsa, milyen ijesztő név. Tűzföld — Tierra del Fuego. Amilyen ijesztő a neve, olyan ijesztő és barátságtalan is ez a vidék, az amerikai kontinens legdélibb része, Argentínának és Chilének máig is a legmostohább legelhanyagoltabb déli csücske, ahol csak a legszegényebb és legigénytelenebb indián törzsek tudnak megélni, ha egyáltalán életnek nevezhetjük nyomorúságos tengödésüket. Míg Argentína fővárosában, a sok-sok felhőkarcolóval ékes Buenos Airesben tarka fényreklámok, csillogó éttermek, zsúfolt mulatóhelyek próbálják feledtetni az argentínaiakkal mindennapi gondjaikat, amiből pedig éppen elegendő akad: a külkereskedelem deviza-deficitje, a belpolitika furcsa ellentmondásai, a megígért és mindeddig meg nem valósított földreform, az argentin nép, a Gran Chaco, s a pampák állattenyésztői, Patagónia nyomorúságos életet élő pásztorai, s nem utolsósorban a Tűzföld emberszámba alig vett indiánjai mit sem tudnak a fővárosuknak Dél-Amerika legszebb városának színes, tarka, mozgalmas életéről. Ezek az indiánok a legnagyobb nyomorban élnek, s könyörgő, kiáltó hangjukra senki se figyel fel. Igy indul lassú de biztos pusztulásnak Argentina legdélibb részében a Tűzföldön élő ona indiánok népe is. Száz esztendővel ezelőtt még vagy hatezren éltek ezen a hideg, szeles, barátságtalan vidéken. Ma már csak — ötszázan vannak. Vagy talán még ennyien sem. A Tűzföldet a kontinenstől a Magelhaesszoros választja el. Nyugati hegyesebb része Chiléhez tartozik. Keleti része Argentínához. De egyik állam se törődik vele. S ha törődik is — nem sokat! Mikor a fehérek első ízben mutatkoztak az onák, a Tűzföld indiánjai között, az indiánok baráti ajándékokkal fogadták az európai vendégeket. A keresztény tengerészek azonban visszaéltek vendégszeretetükkel, és összefogdosva őket százával szállították Európába a látványosságot jelentő „vadakat". De a legvéresebb hajtóvadászat 1885-ben kezdődött az onák ellen. Valaki elhíresztelte, hogy a Tűzföld valóságos aranybánya. Meg is indult a kalandorok rohama. Persze hiába. A Tűzföld mélyén nem találtak aranyat. Kin töltsék hát ki bosszújukat hiábavaló fáradozásaikért ? Kin? Az onákon! Ezekben ez esztendőkben valósággal sportot űztek belőle, hogy a fegyvertelen indiánokat - akiknek még a jeleléte is zavarta őket — szabad zsákmányként, egyszerűen lepuffantsák. S a hófehér havat, ezüstösen csillogó jeget az onák vére festette pirosra ... Ma már nem üldözi nem bántja, de nem is segíti őket senki. Pusztulásra ítélve tengődnek állatbőrökből készült sátraikban. Az argentin s a chilei kormányzatnak egyéb gondjai vannak. Buenos Airesben villognak a fényreklámok, szől a dzsessz az éjszakai mulatókban, lila fény árasztja el a táncoló párokat, s az onák, igen az onák, átölelik egymást a jeges szélben, s csak várnak, bizakodnak, hogy egyszer talán ők is emberek lehetnek. Ha még nem késő. Reméljük: nem lesz késő! ZÓLYOMI ANTAL Az utolsó tűzföldi indiánok egyike amfoldtrqgediqjq Ilyen nyomorúságos sátrakban élnek a Tűz- Elbűvölő szépségű az annyi vért és könnyet föld indiánjai, akikről senki se gondoskodik látott tűzföldi táj