A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-07 / 49. szám

ÜMÉm A vonatról leszálltam s az ösvényen indultam el, hogy megkerülve a határt, a hegyről közelítsem meg a falut. Ezt a völgyben húzódó falut, amelyben gyermekkoromat töltöttem, s ahol a jövendőt színeztem magamnak s másoknak is. Valamikor, ha az állomáson ilyen nadrágos embert láttak, félrehúzódva, gyanakodva találgatták, hogy a bajt vajon az adóhivataltól vagy a banktól hozza-e. Most csak éppen köszöntek hagyományos Illendőségből, aztán rám se hederítettek. Csupán egy legényecske sandított rám, mintha valamit akarna mondani, de aztán ő is tovóbblódult, s hajtotta libáit a Küküllő' felé. Így háborítatlanul kapaszkodtam föl az ösvényen. A szikrázó napfényben hullámzott a meleg a rétek, a hatalmas kukoricatáblák, a búzatarlók fölött. Mentem előre, és a hullámzásban fürdettem az emlékeket, amelyeket az ismerős illatok úgy hoztak elém, hogy akár kézzel is megfoghattam mindegyiket. Ennyi fénylő és jöszagú emléktől be kellett hunynom a szememet. Alig csuktam le azonban a szempillámat, hát az ösvényen jön szembe velem egy szőke fiúcska. Valamit erősen figyelt és óvatosan lépkedett. (Nem akartam megriasztani, úgy tettem, mintha nem is venném észre. De a fiúcska éppen engem figyelhetett, mert nagy bátran odajött és azt mondta: — Jónapot. Köszöntem én is illendően. — Maga Itt mit keres? — kérdezte a gyermek kérdőrevonő hangon. — Mi a macska — gondoltam, de szólni csak annyit szóltam: — Én a falut. — No, erre Muzsnába estig elér. De ahová maga Igyekszik, az nem arra van. Gondoltam, nem vitatkozom, az ilyen tacskó úgysem értené meg, hogy mit érez egy hosszú utat bekóborolt ember, amikor szülőföldjére hazajön. Bár az igazság itt sántít egy kicsit, mert kilenc kilométerrel feljebb láttam volt meg a napvilágot. De a gyermekkor emlékei ehhez a faluhoz kötnek, anyám falujához. Szép és színes emlékek, játékos gyönyörűségek, a világra eszmélés első pillanatai, az első szerelem öröme és bánata, annyi minden, amiért még adósa vagyok a falunak ... Igy hát a gyermeket én vontam felelősségre. — Jlyen dologidőben hol csavarogsz? .Lesunyta fejét a fiú és vigyázkodva tekintett hátra. — Én a marháknak a rázottat megcsináltam, a jászlat jól megtömtem, s a hullásalma-szedésnek is nekifogtam volt, de gondoltam, a forró bőröm nem haragudna, ha megmártanám a Küküllőben. Kaptam az alkalmon s együtt mentem le vele a folyóhoz. A parti füzek között ledobáltuk magunkról ruháinkat, s beugrottunk a vízbe. A hullámok engedelmesen befogadtak, s mi vidáman úsztunk ide-oda, mint a gondtalan halak. Hátrahúzott tenyérrel még fröcsköltük is egymást, s azt is kipróbáltuk, hogy ki tud tovább maradni a víz alatt. Amikor jól lehűtöttük forró testünket, kifeküdtünk a napra szérltkozni. Hagytuk, hogy süsse a nap a hátunkat. - Aluszik? - kérdezte a gyermek kis idő múlva. - Én nem. - Hát mit csinál? - Gondolkozom. - Egyet se törje a fejét, mert most én kérdezek. Akkor aztán gondolkozhatlk. Meglepetésemben felültem. A gyermek rámvetette szép, tiszta szemét. - Azt a jegenyefát a háta mögött ismeri-é? Hátrafordultam. - Én igen, de mióta nem jártam itt, egy kicsit megtestesedett. - Akárcsak maga. Nem esett jól az idő múlására való figyelmeztetése, de nem szóltam semmit. - S hát arra emlékszik-e, hogy itt a jegenyefa alatt mit ígért volt? Az emlékezetem nem hiányos, de azt füllentettem: - Nem. A gyermek rosszallóan csóválta a fejét. - Az elég nagy hiba. Hanem akkor megmondom én... Itt ígérte volt meg, hogy költő lesz, s olyan verseket ír, amelyek megmutatják a népnek az igazsághoz és a boldogsághoz vezető utat. Gondolataim súlyos éveken röppentek ét, s szélben szétszóródott, csonka verssorokat idéztek. A letett tollra emlékeztem, akkor történt, amikor a nép igazségát nem lehetett hallani a fegyverek hangjától. Igazul vagy izgatatlanul úgy éreztem, hogy abban a fergeteges időben a vers csak olyan, mint a viharral viaskodó, színes szárnyú pillangó. Smint a pillangókat, a költői szándékokat is elsodorta a vihar. - Az Ígéretet szokás megtartani — hallottam a gyermek hangját. 'Felrezzentem a szóra, de mire körülpillantottam, a gyermek már nem volt sehol. Egymagamban üldögéltem az agyagfalvi rét magas jegenyefája alatt, a Foncsika híd közelében, ahol a hagyomány szerint Gábor Aron szólt volt az összesereglett * székelyekhez. Felöltöztem és útnak indultam. Azért mégis jó volt itt találkozni gyermekkorommal, mert jobban megügyeltem a magammal hozott, bizony eléggé horpasz írói tarisznyőt. Jó időben telt, míg felértem a hegyre, az erdő alá. Onnan néztem a gyümölcsfák lombjai között bujkáló kedves falut és hallgattam a kollektív gazdaság szérűjéről felhallatszó gépmorgást. Csépeltek. Ereszkedni kezdtem a falu irányába. Pillantásom örömmel röpködött Ideoda az ismerős tájon. Messzi és nehéz utakról hányszor szálltak Ide gondolataim, mint szürkületben hazafelé tartó, megfáradt madarak. Egyszer csak szekérzörgést hallottam a hátam mögött. Lovas szekér bukkant ki az erdőből, s nemsokára be is ért. Friss kaszálás volt rajta jő szekérderékkal, a lovakat pedig egy szalmakalapos szikár férfi hajtotta. Amikor elhajtott mellettem, mutatóujjával megbökte kalapja szélét. Napégette arca ismerősnek tűnt, de még bajusz nélkül se tudtam hirtelenében hová tenni. Kicsivel odább megállította a lovakat s bevárt. - A faluba? - Oda. - Üljön fel. Felléptem a szekérre, s még el sem helyezkedtem a két lajtorja között áttett ülésdeszkén, amikor a lovak nekiiramodtak. A rúd vasalt végét harapdálták, közben röihlntgettek, farukat kifelé dobálták, s táncoló lábuk a kifényesedett patkókat mutogatta. Rázott alaposan a girbe-gurba erdei út, s mi hallgattunk. Jő darab utat megtettünk már, amikor megszólalt. - Udvarhelyről? - Nem, Kolozsvárról. A lovakat csendesítette egy rozoga fahídon, s csak azután folytatta. - Kit tiszteljek az elvtársban? Megmondtam a nevemet, s kicsit restelkedtem, hogy megfelejtkeztem a bemutatkozásról. Kezet nyújtottam, az ember mosolygott, s azt mondta: - Pl tó Mihály. Most már mosolyogva néztem én is a ferde nyílásból rám tekintő szemekbe. A kiugró arccsontra feszülő barna bőr éppen olyan volt, mint hajdanán, csak a kemény élű orr két oldalán bemélyedt ránc mutatta az időt. IPitó Mihály, az ács fia... Gondolatban leberetváltam a bajuszát, s mindjárt láttam a húsos száját. Meg is kérdeztem: - S tudsz-e még úgy fütyölni, mint a rigó? - Nem az a foglalkozásom — nevetett, hogy kilátszottak széles, fehér fogai. S láttam, éppen úgy örül a találkozásnak, mint én. Gyermekkori emlékeket elevenítettem fel, s végül kérlelni kezdtem, hogy fütyüljön egy kicsit. Meglepte ez az ostoba kívánság, de aztán hátravetette a fejét, s úgy kezdett csattogni, hogy még egy szerelmes rigó se csinálhatta volna jobban. A lovak hátracsapták fülüket, tetszett nekik is a fütty, mert vidámabban táncoltak a poros úton. iPitó Mihály váratlanul abbahagyta a fütyülést s rosszallóan nézett rám. - Tisztára bolondot csinál az emberből. ' Meghökkentett a magázás, s kezdtem furcsán érezni magamat. Véget akartam vetni ennek a helyzetnek. - Te miért nem tegezel vissza? Mihály vizsgálódva nézett rém szalmakalapja alól. - Az embernek nehezire esik annyi idő után... egy messziről jött vendéggel komázni. Megütött a válasz, s éppen a helyes feleleten gondolkoztam, amikor úgy látszik, Mihály sem találta fenntarthatónak két egyforma korú férfi között a tegezőmagázó viszonyt, mert Igy szólt: - Ha az újságokban meglátom a nevedet, a cikkeidet mindig elolvasom. Ez jólesett, s vártam, hogy megjegyzéseket fűz Írásaimhoz, de nem tette. Igy hát családi dolgokról kezdtünk beszélgetni, mfg egy kapaszkodó után megállította a lovakat szusszanni. Leszálltunk mi is, s 'néztük a dús határt. - Ezerhektáros a gazdaságunk - mutatott körös-körül s magyarázni kezdte, hogy hova mit vetettek. Innen látni lehetett a szérűn szorgoskodó embereket, s erősebbé vált a gép dohogása is. - Már azt hittem — mondta kis szünet után —, hogy a fiaimra csak a rigőfütytyöt hagyhatom, mert apámmal ketten se tudtunk másfél holdnál többet összeácsolni. Akkor jött a kollektív.. . - S Igy jobb? - érdeklődtem. - Az élet jobb, de a gondok mások, nagyobbak. - Az hogy lehet? - Az úgy, hogy azelőtt a magam 18