A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-07 / 49. szám

Délies György új verseiből Egy beteg költőhöz Remény Hát megnyugodhatsz már te is, barátom elnyújtózva a kórházi ágyon, fülelve a csendet, mely egyre tágul, s mint a zápor, zubogva aláhull. Fekszel, de párnád csupa verejték lesz, lángok nyalják nyugtalan elmédet, s hogy emlékeid elmélyülnek lassan -fáj a lelked szinte öntudatlan. Mert a gondolat, mint meztelen penge belevág a tiszta értelembe, s felcsuklik benned sok elásott szándék, amit befont a hajdani árnyék. Sóhajtasz, forgolódsz, elhessentenéd, de kegyetlen hozzád immár az ég, barna rongyaival búsan betakar, mint puszta földet a hűves avar. Tüdőd zihál, kezed melledre ejted, levetnéd, mint nyűtt gúnyát a terhet, s nincs kibúvó, viselni kell a láncot, táncolni az örök vitustáncot. Hej, futni kéne, de hol van már a dac, melyből erőt csihol a gondolat? Hol van az út, a régi, régi, áldott -visszahozni késő ifjúságod ? Bús az éj, úgy kellene egy jó barát, hogy kitárja a remény ablakát, s a fájdalmat szép szóval felcserélve fogná kezed s csendesen mesélne. Tán elringatna az álom szelíden, vert szíved felett őrködne híven, s te feküdnél e nagy jóság ölében -boldogan és csupa fényességben. Búzakalász Hajladozva sír a szélben, fejet hajt a kaszaélen, olyan fáradt, olyan áldott, átöleli a világot, búzakalász, búzakálász. Könnyel verték a barázdát, úgy nevelték gyönge szárát, megöntözték égi fénnyel, körülfogták reménységgel, búzakalász, búzakalász. Hogyha égi fergetegre gyúl a nyárnak régi kedve s villám sújt a kaszaélre, meghasad a szív is véle, búzakalász, búzakalász. Hajladözva ring a szélben, fürdik a nagy fényességben, benne csillan anyám vére, benne sóhajt nemzetsége, búzakálász, búzakálász. Jó volna, hogyha jó lehetnék, biztosan beléd szeretnék. Talán válladra hajtanám fejem, talán behunynám megfáradt szemem. Sírnál talán, vagy mosolyognál, de hozzám nagyon kedves volnál; nem engednél már messze menni, téged kellene szeretni. Cél Az ember, hogyha céltalan, süketen és vakon bolyong. Nem köti család, szerelem, nem fogja szívét drága gond. Nem érzi szomját életének, forrást ujjongva nem köszönt. Az ember, hogyha céltalan, fölé borul a barna csönd. De, hogyha cél kíséri útját, hogyha az idő sürgeti: a szeme csodálatra tágul, s a végtelen üzen neki. Felkél a földről, megy, siet, havas csúcsokra kapaszkodik, és szárnyat bont, hogy fölrepüljön egészen a csillagokig. Ki érti meg ? A búzaföldre ráhajlott az este, lágy égi fény remeg. Forró lábnyom jajdul a porból. Ki érti meg? Gubancos bajszú vén paraszt köhécsel, útfélre dől, piheg. Csak hálni jár belé a lélek. Ki érti meg? S ök alszanak, mint hűs kövek Meghalt a lány, az anyja is utána ment. Szívükre nyirkos rög zuhant: ajkukra forrt a csend. Hulló ezüst a nyírfa levele: ők alszanak. Hűs szél susog a bokrokon, füvek sóhajtanak. Aranyderüt forral a nap, kék láng az ég: az Isten oldja boldogan szemük vidám színét. S ők alszanak, mint hüs kövek, márványkövek, kőtestü néma asszonyok, verhetetlen szívek. A Sajó partján A Sajó partján füzgallyak ölelik egymást hallgatag. Mélyen a vízre hajlanak, és néha felsóhajtanak. Mert jaj, a hő nyár költözik, a völgy bíborba öltözik. A fűszál búsan lekonyul, lappang az árnyék - alkonyul. Csak a sudár as szép fenyők állnak, mint ifjú, karcsú nők; vállukon tartják az eget, őrzik az örök életet.