A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-11-30 / 48. szám
A HETES Mil EM mm írta: Ahmed Akktahe (Algéria) Ahmed Akkache Algéria Illegális Kommunista Pártjénak titkára. 1957 áprilisiban tartóztatták le. Itt közölt naplóját a börtöncellában Irta. Amit Írásában a szabad emberiséggel közöl, az kísértetiesen hasonlít a volt Gestapo-fogoly és elitéit, Julius Fucslk, fogházból küldött megrázó üzenetéhez. A BÜNTETŐ CELLÄN nincsen kémlelő-ablak. Helyén csak kis lyuk éli, pénzdarabnál nem nagyobb, s kívülről fémlapocska zárja el. Nem láthatom fogolytársaimat, de hallom őket. S miközben hangjukat figyelem, lassan-lassan felismerem valamennyit. Komoly és érdes, világos és élénk hangok, algériai utcagyerekek vidám és gúnyos beszéde, akik a felsőváros ódon utcáin túlkorán értek meg. Megszoktam már, hogy ilyen mődon esténkéit meghallgassam Merzahot és Musztafát, Allaonat és Hanldot, Mohamedet, Gacenet és Djafárt. Különösen Djafárt hallgatom, akinek a cellája pontosan az enyém alatt van. néha még egy-egy szőt is válthatunk, ha mindenikünk odatolakodik a kis lyukhoz, amelyen át valamelyecske fény szűrődik a cellába. Djafár az én negyedemből valő. Akárcsak Gacen, mind a ketten hűsz éves munkások, nyomorúságban nőttek fel, munkanélküliségben értek nagykorúvá, a szenvedés formálta őket emberré. Egy este megölték a negyed rendőrkomiszárjét. Guillotlnra ítélték őket. Mindkettejüket a fogházban láttam először. Az első nap, amikor végre magányos sétára engedtek ki, a szomszédos udvarról lánccsörgést hallok. A halálraítéltek folyosója felől hatolt felém. Ugyanakkor a választó falak felett fölbukkan két arc. Gacen és Djafir a mosdóterem tetejéhez támaszkodva rámmosolyog. — Lesoványodtál ám nagyon! Hogy vagy? . — Köszönöm jól. Nagyon jól! — Vannak-e jó hírek? — Bátorság, a hírek kitűnőek! Djafér kerek arca ragyog. Huncut szeme szikrákat hány. Nagyon jól tudja, hogy nyolc napos magánzárka után nem igen lehetnek új híreim. De az nem tesz semmit. Bizalom és optimizmus, ez itt a szabály. És ha valakit el fog a börtönszomorúság, egyszerűen azt mondják neki: „Nahát, azért csak megvagyunk valahogy." így aztán sokszor maguk az elitéltek öntenek lelket az emberbe és átkléltják hozzá: — Ne félj. győzni fogunk! ő élni fog! Velünk, vagy nélkülünk! — Nincs szükséged valamire? Van dohányod? Nemsokára két csomag börtöncigaretta röpül át a falon. Fölkapom és visszadobom. — Megbolondultatok? Nekem mindenem van, ami csak kell. — S hogy kijelentésemet bizonyítsam, nagy tábla csokoládét dobok ét a falon. Ezt nemrég az .„elkülönítettek" dugták a zsebembe, amikor halkan elsurrantam a cellájuk előtt. A zajra fölfigyelve örök sietnek felénk. El kell válnunk. De nem sokáig, mert ma ls, mint minden este sorakozó után, megismétlődik a szokások lárma, s a Jótékony összevisszaságban a testvériség és a remény üzenete száll celláról-cellára. Ma este , mégis nyugtalan vagyok. Odanyomakodom az ablaknyílás elé és egész halkan Djafárt szólítom. — Itt vagyok! — Hogy vagy? Kitűnően, csak bátorság legyen. Nem mondom, meg neki, hogy a látogatók termében éppen az előbb mit hallottam. Félszavakkal megértették velem, hogy az ultrakolonisták Algírban dühös agltáciöt folytatnak, s pár nappal ezelőtt a fajvédők vérszomjas csapata egészen a börtön faláig merészkedett. Kívánságaikat teljesítették. TegnBp hajnalban a halálra ítéltek közül négyet kivégeztek. Az egész börtön ordított dühében. A foglyok, több mint kétezer ember, a közönséges bűnözők is, éhségsztrájkot kezdtek. A börtön-nap gyéssza! és hallgatással telt el. Miért vannak megint rossz előérzeteim? Hisz két nap egymás után nem kezdhetik el ugyanazt! A guillotinet bizonyára visszavitték komor kamrájába, vagy pedig útban van Constantine vagy Orán felé, ahol szintén véres feladatok várnak ra. A börtön már két órája nyugodt. A csönd oly óriási, hogy a cellaszomszédok nehéz lélegzését, száraz köhögését is áthallani. A folyosókon és a közös termekben magányos villanykörték égnek, őráröl-órára hallatszanak az éjjeli szolgálatot teljesítő őrök szabályos léptei. Alattam pár méterre ötvenkilenc halálraítélt alszik, azoknak nyugodt lelkiismeretével és biztonságával, akik egyszer s mindenkorra meghozták a maguk áldozatát. • • Észrevétlenül elszunnyadtam. Nyugtalanul aludtam, a sötétséget álmok szakították széjjel. Most kétségtelenül reggel két óra van. Ügy tetszik, félélmomban sikoltást hallok: — Jönnek, testvérek, újra jönnek!... Fölugrom a matracról. A fények kihúnytak, a fogházban sötétség. Valaki ezt súgja az ajtó mögött: — A hetes számú cellában. Alul lépések zaja hallatszik, nehéz zárakban kulcsok zörögnek. És azután egy elfulladt hang, embernek hangja, akit hurcolnak: — Isten veletek, testvérek, legyetek bátrak! Algéria élni fog! Egyszerre ébren van az egész börtön. Szabad utat enged dühének és fájdalmának: — Gyilkosok! Gyilkosok! A kiáltás súlya megnő és mindenhatóvá válik. Mennydörög, mint a bosszúéilók kiáltása, s az épület hatalmas boltozatai ezerszeres visszhangéi verik vissza. Cjra kigyúl a fény, és ezzel együtt valami nyugalom ls visszatér közénk s körbe jár az értesülés: — ötöt vittek magukkal. Köztük ott van Merzah és Mohamed ls. A sötétségben és a zűrzavarban nem sikerült megállapítani, hogy kik a többlek. De az öt most ott ill a haléi előszobájában, és el kell szenvednie az utolsó előkészületeket. Messziről, nagyon messziről, az udvar falén át, tisztán és világosan kiáltás hatol felénk. Ügy hangzik, mint egy kihívás: — Éljen Algéria! Éljen a függetlenség! . ... A halál közvetlen küszöbén egyik elitéit így kiáltott fel: „Le Franciaországgal!" De társa nagyon nyugodtan, nagyon tudatosan kijavította: — Le a Francia gyarmati uralommal! Éljen Algéria! Ajkukon ugyanezekkel a szavakkal haltak meg Iveton Gerrady és a többiek . ., A hóhérbárd e pillanatban lecsap acéléléveL Egy húszéves fej bizonyára lehullott már. De a hatalmas börtönkórus a győzelem kiáltását ismétli: — VIve l'Algerie! Vive f Algerle! Izgalomtól eltikkadt papi hang megrendítő énekkel búcsúztatja a halottat: — Allah ou Akbar! — Az isten nagy! Aztán hirtelen újra csönd lesz, s a nöl pavilonból bebörtönzött nővéreink együttérző tiltakozása úgy hangzik felénk a messzeségből, mint valami fájdalmas litánia: — Tahla el Djezalr! . . . Éljen Algéria! És most mindennek vége! Az öt, aki elment, már az egész nép lángoló szívében él. A foglyok egymásután hullanak vissza pricscseikre. De még egyszer hallatják szavukat, még egyszer fölzeng a hangjuk: — Testvérek, megbosszulunk benneteket^.. . Ma este a cellék testvéri, alkonyati koncertjéből hiányozni fog öt tiszta hang. Merzah nem lesz többé és Mohamed se lesz többé . . és a többi hazafira gondolok, fejük már a fürészporos kosárba hullott. Az Algériáért harcoló ifjú harcosokra gondolok, akiknek még azt a tiszteletet sem adták meg, hogy kivégzöosztag színe előtt haljanak meg A hetes számú cella utolsó üzenetére gondolok. Csodálatos bátorság! Ki volt ő! Djafár megmondja nekem. Lázasan kapaszkodom a rácsozatba. — Djafár! — Senki sem felel. Nyilván nem hallotta meg. — Djafár! Még mindig semmi. Torkomban fullasztó érzéssel, teljes erőmből egy utolsót kiáltok, s szomjasan abban reménykedem, hogy talán még egyszer meghallom meleg hangját: egy munkára, életre, örömre szomjazó ifjú hangját. Érzem, hogy köröskörül tucatnyi fül hall. gatóztk, hozzám hasonlóan valamennyien ugyanerre a jelre várnak. De nem, most sem hallatszik semmi. Ez a halál jeges hallgatása. Mindnyájan megértettük. Merzahhoz és Mohamedhez hasonlóan Djafár sem válaszúi többé. A hetes számú cellában volt. Kimerülten vetem magam a matracra, az éjszaka távozó árnyékait lesem. Djafár cellája üres. Barátom, elvtársam, testvérem!. Álmodozom... Túl a mosdó falén még egyszer látom széles gyermeki nevetését Álmodozom ... Az előtte menetelő nagyokat látom, Franciaország. Görögország fiait, a drága vért, amely az emberiséget menetelésében kíséri. . . Kinn már nappalodik. A fecskék csicseregni kezdenek, még félénken, csodálkozva a nyomasztó csendesség fölött, amely a vihar után következett. Kedves illat szellőjét érzem. Jázminok illatát, melyek holnap minden mártír sírja fölött kivirág?' nuk. Bállnezl Endre fordítása ^g Gergely Vera rajza