A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-30 / 48. szám

PJATRASZ CVIRKA: kis csattr^ánij Ptjatrasz Cvirka (1909—1947) a litván Irodalom egyik jelentős antifasiszta egyénisége. Litvánia felszabadulása után haláláig az Irószövet ség elnöke volt. * * * A hitleristák egy kis osztaga ebéd után megjelent a faluban. Valójában arra a helyre jöttek, ahol valaha a falu állott, mert az utca mindkét oldalán csak leégett romok húzódtak. A virágzó kertek bimbózó fáiból csupasz, elszenesedett ágak maradtak csak meg. Az osztag vezetője, egy hadnagy, aki a tábori konyhán utazott, hol a térdére fektetett térképet tanulmányozta, hol a pusztulást. Körülöttük teremtett lelket nem látott. Az elhagyott kertekben. az elszenesedett napraforgók és csodálatos módon épen maradt mák virágok felett tarka pillangók repültek. A falu végén, ahol az útról a sötéten bólogató erdőbe, vagy a néptelen mezei ösvényekre fordulhattak, a tiszt megállította az osztagot. Leszált az ülésről és távcsövén át nézegette a vidéket. Hirtelen madárdal hangzott fel. Gyöngyözve szállt a hang a levegőben, az álmos nyárt nap csendjében. A trillázás rövid Időre elhallgatott, aztán újra felcsendült, erősebben és határozottabban. A németek a hang után kutattak. Az útmenti bokrok ágalf széthajtva, az árok szélén egy fiút pillantottak meg. Alig lehetett észrevenni a gyereket a fűben, foltozott, világos ingében, sapka nélkül ült, meztelen lábát az árokba lőgatta, s nagy Igyekezettel faragott valami fadarabot. — Hát ez kl? — kiáltott fel a hadnagy, és magához Intette a gyereket. A tizenhárom év körüli fiú abbahagyta a munkát, sietve bedugta a kést zsebébe, lesöpörte magáról a forgácsokat, és odalépett a hadnagyhoz. — Mutasd, mit csináltál! — szólt rá a hadnagy litvánul. A fiú kivett a szájából egy kis fadarabot, letörölte, s átnyújtotta a hadnagynak. Közben bámészan nézte világoskék, nagy gyerekszemével. Egyszerű kis faduda volt. — Ügyes gyerek vagy, nagyon ügyes — bólogatott a hadnagy —, ki tanított erre? — Senki sem, uram... és kakukkolni Is tudok! A fiú kakukkolni kezdett. Majd újra szájába vette a nedves kis dudát, nyelvéhez szorította és belefUtyült. — Mond csak, te füttyös, egyedül vagy Itt? — folytatta a hadnagy a kérdezősködést. — Nem uram, van nálunk sok madár, sok . . , de a legtöbb veréb, varjú, meg fogoly. Csalogány csak egy van, az én vagyok! — Te hitvány kölyök — szakította félbe a hadnagy indulatosan — azt kérdeztem, hogy ember van-e Itt? — Nincs — lelelte a fiú —, amikor maguk lőni kezdtek és a falu leégett, mind azt kiáltották: „Jönnek a vadak, jönnek a vadak!" — és mindenki menekült, ahová tudott . . . — Hát, te. miért nem futottál el? — Látni akartam a vadakat! Amikor a városba mentünk, fél kopekért mutattak nekünk egy macskát, olyan nagy volt, mint egy borjú ... — Úgy látszik félkegyelmű — állapította meg a hadnagy, embereihez fordulva. — Mondd csak, fiam, ismered az utat Szurmonták felé, az erdőn keresztül? Azt hiszem. Idevalósi vagy! — Hogyne ismerném, uram! — felelte készségesen a fiú. — Hiszen oda járunk a malomhoz halászni . .. Ott akkora csukák nőnek, hogy kéthónapos élő libákat lenyelnek. — J61 van. Jól van, csak vezess! Ha gyorsan odavezetsz, nézd csak, mit kapsz! — A hadnagy megmutatta a fiúnak az öngyújtóját. — De, ha becsapsz, a fejed a sípoddal együtt lerepül a nyakadról! Megértetted? • e e Az osztag elindult. A tábori konyha előtt, a hadnagy mellett ment a gyerek is. Állandóan dudorászott, hol a csalogány, hol a kakukk hangját utánozta. A kezével ütögette hozzá a taktust. Majd az útmenti fák letört ágait rugdosta, tobozokat szedegetett, látszott rajta, hogy nem törődik semmivel. — Mit beszélnek a partizánokról? Bujkálnak talán az erdeltekben? — érdeklődött a hadnagy. — Itt nincsenek. Itt csak galand gomba van meg nylralja gomba, meg mézszlnü galóca — válaszolt a gyerek. A hadnagy megállapította, hogy ezzel a télkegyelmüvel nem érdemei tovább beszélgetni és elhallgatott. Az erdő legmélyén, a fenyves sűrűjében, ahonnan jól lehetett az utat látni, néhány ember tanyázott. Szorosan feküdtek egymás mellett. Fegyvereiket egy fához támasztották. Nagyritkán halkan egy-egy azót váltottak, majd óvatosan széthajtva az ágakat, figyelmesen kémlelték az erdőt. — Halljátok? — kérdezte az egyik, társaira nézve és fejét abba az irányba fordította, ahonnan az erdő susogásán át távoli csalogánydal hallatszott. — Tévedsz — mondta a másik, aki fülelt és semmit sem hallott. De azért a fatörzs alól négy gránátot húzott kl és letette maga elé. — De most csak halljátok? A madárdal mind hangosabbá vált. Az, akt először hallotta meg a hangot, számolni kezdett: „Egy, kettő, három, négy ,.." — majd az ujjain folytatta a számolást. — Az osztag harminckét emberből áll — állapította meg végill, a madárdalra figyelve, amely világosan, de csak számára érthetően beszélt. Majd váratlanul kakukkhangot hallottak. Gergely Vera rajza — Két géppisztolyuk Is van — tette hozzá, hogy a többlek Is megértsék a kakukk-közlést, — Kezdjük — mondotta a szakállas férfi, és fegyvere után nyúlt. — Siess «*- mondotta az az ember, aki a madárdalt figyelte, és kirakta a gránitokat —, ott már várnak. Sztárász bátyámmal becsalogatjuk őket, s amikor tl elkezditek, hátulről tüzelünk rájuk. Ne feledkezzetek el a kis Csalogányról, ha valami történne velem. Szegény gyerek, tegnap öta egy falatot sem evett... Amikor a németek a kis tisztásra érkeztek, a csalogány dalára a bozótból füttyszó válaszolt. A fiú, aki az ösvény szélén haladt, eltűnt a sűrűben. A sortűz először a hadnagyot érte. Végigvágódott a poros ösvényen. Utána következtek a többlek. Nyögés, sóhajtás, üvöltés, kapkodó parancsszavak röpködtek a levegőben. Aztán elcsendesedett az erdő. • * » Másnap a faluvégen, az út kereszteződésénél, megszokott helyén ismét ott ült a fiú, és valamint faragott bicskájával. Időnként fürkészve kémlelte a faluba vezető utat. Úgy látszik, megint várt valakit. És a levegőben újra felhangzott * csodálatos trilla, amely úgy szólt, mint a csalogány éneke. Fordította: Kertész Erzsébet Könyörgő ének a télhez Most már te jössz fehér lovon, fehér szakállas agg; májusi rügy, nyári vihar többé nem bántanak. Elvérzett sárga levelek • zörögnek, merre jársz, ne hagyj sírnunk lépted nyomán, tekints szeretve ránk. Tudjuk, kegyetlen nem lehetsz, bár fagy a harsonád, igaz, harcoltunk ellened ősszel és nyáron át. Sorsunk, porszemek sorsa csak, te győztes vagy s maradsz, -mégis, ne vesd szemünkre, hogy áldottuk a tavaszt. A győztes akkor győz csupán, ha kardja is pihen, s azt, ki előtte porba hull, nem szúrja már szíven. Láttad a szálló darvakat, hogy húzták délre el? Utat vágtak a ködön át s a szürke fellegen. De itt maradt a vadgalamb, a cinke és veréb s a tiszta szemű őzike könnyezve néz feléd. Könnyű a medve sorsa, hisz barlangja jó meleg, de a reszkető kis nyulat vajon ki védi meg? Azt hiszed, ellenségeid az erdei vadak? Ne légy hozzájuk kőszívű. Legyen pár jó szavad a tóhoz is, lám, tükre már, mint szép halott szeme, arcodat rejti szótalan, megbékélt mélytbe. Én is harcoltam ellened, sok őszi szép napon, bár tudtam mindig: náladnál nincs nagyobb hatalom. Most bús /töveiként állok itt, s várom felelsz -e majd, avagy lesújt ítéleted után a néma kard? S ha mégis kegyetlen leszel s karmos hüvelykedet a föld felé fordítanád: győzelmi éneket dalolva esek holtan el, de te sem élsz tovább! Vérem nyomán virág fakad, csöpp hóvirág feledteti fagyos lábad nyomát. FARKAS JENŐ 19