A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

Vacsoraidőben pihenőt tartottak, A felhős égből szemerkélt a kora ta­vaszi eső. Közel a már látható útkeresz­teződéshez, facsoport sötétlett. Az embe­rek a fák alá húzódtak, ahol szárazabb volt és leültek, elnyúltak a hideg földön, amely elcsigázott testüknek mégiscsak enyhülést kínált. Ketten-hárman egy­másnak dőlve kerestek a másik testében valami kis meleget, mert hitvány condrái­kat didergető nyirkosság járta át. Viktor Bódis Feri oldalán bandukolt. Még a munkatáborban alakult ki bennük a bajtársiasság érzése. Egyforma idősek lehettek, és apró, sokszor szabályellenes szívességekkel könnyítettek egymáson, ha tehették. A rideg tábori élet ember­telen fegyelme alig adott alkalmat hosz­szabb beszélgetésekre, gondolataik ki­cserélésére, mégis barátság szövődött közöttük. — Már csak harmincnyolcan maradtuk — célzott Feri az egy-két óra előtt leját­szódott eseményekre. Viktor kenyerét majszolta, észre sem vette, hogy folynak a könnyei. Nem a vele egy csordában hajtott és állatként le­lőtt páriák felett sírt, hanem a tehetet­len düh, a lelkét betöltő mardosó ret­tegés csalta szemébe a könnyeket. — El innét, el, ha a másik pillanatban a véremet veszik is ... Hangja elcsuklott, és Feri megdöbbenten nézett az arcába. A könnyeket 'ugyan leplezte az alkonyat, de a hang árulkodott Viktor veszedel­mesen feldúlt lelkiállapotáról. Megszorí­totta kezét. — Ne beszélj őrültségeket. Egy-két nap és úgyis utolérnek... addig ki kell bírni. Nem mondta, kik érik utói őket, de Viktor elértette. Keserűen legyintett. — Bírjuk-e addig?... És ha igen, még időben végeznek mindnyájunkkal. Lát­tad, milyen szabad kezük van. Akkor lő­nek le, amikor kedvük tartja... Itt már csak egyetlenegy lehetőség van. Te soha nem gondoltál arra, hogy ... — Dehogynem Viki, de tudod, ahányan eddig még megpróbálták, mindegyikük rajtavesztett... — Itt mégsem vagyunk úgy bezárva, mint a táborban, nincs olyan jól meg­szervezett őrizet. Feri, ha sikerülne ... — És ha nem — sziszegte összeszorí­tott fogakkal -, úgyis mindegy. Magukba mélyedve, hallgatagon ültek egy ideig. — Te — szólalt meg Feri —, tegnap vagy öt kilométerre mentünk el a néném faluja mellett... ügy számltom, aligha lehetett több. Akkor nagyon elgyöngül­tem. A lábaim alig engedelmeskedtek. De letértem volna az útról! Délelőtt volt, világos nappal, nem lehetett még csak gondolni sem rá. — 0 - súgta izgatottan Viktor -, te ismerős vagy ezen a vidéken? — Alig. Kétszer Jártam csak erre. Egyszer az esküvője után, mikor mint fiatal menyecskét kísértem el hazulról, egyszer meg a keresztelőre mentünk anyámmal. Éppen szabadságon voltam katonáéktól. Viktort mar nem hagyta nyugodni a mindenáron való szökés gondolata. Belső láz és tettrekészség fűtötte. Biztos volt benne, hogyha most nem cselekszik gyorsan, ha a hazárd vállakózásra ösztökélő erót felváltja lassan a meg­gondolások és a félelem hűvös hulláma, elszalasztja az utolsó alkalmat, hogy sor­sát valaha ls saját akarata szerint irá­nyítsa. Mindenáron élni akart, meg­menekülni, erre pedig a puszta véletlen csak parányi reményt nyújtott. Csele­kedni kell, ha túl akarja ölni a halálos kalandot. Agyában a gondolatok villám­gyorsan kergetőztek, de a már fájdalmat okozó megfeszített gondolkodás sem $e-ORDÖDY KATALIN (Részlet a Lázadók című regényből) gltett. Nem. Ebben a helyzetben képte­lenség valamiféle ésszerű tervet kiagyal­ni. Itt cselekedni kell halogatás nélkül. - Feri, meg kell kísérelnünk. A halál most úgyis könnyen utolér akárhol. Mondd — s már leste a választ barátja ajkáról —, hány kilométerre lehet a nő­véred faluja? — Húszra? Harmincra? Ügy valahogy. Nem tudom, mennyit tettünk meg tegnap óta. Ágnisnál jó helyen lennénk... -sóhajtott vágyón és reménytelenül. Fülükig jutott a távolabb álló két fegy­veres őr szitkozódása. Azon mérgelődtek, hogy itt kell rostokolniok emiatt a csürhe miatt, mlg másik négy társuk a közeli faluban vetett ágyon piheni kl magát. Igaz, tegnap másik kettő virrasztott, de akkor még nem hatolt csontig az az undok, csöpögős nedves hideg, mint ma. Bosszúságukat az őrizetükre bízott nyo­morultakon töltötték ki, és még csak ürügyet sem nagyon kerestek a durvásko­dásra. Kedvenc szórakozásuk volt, hogy mikor a kimerülten heverő csoportot időnként erös villanylámpa fénysugarával pásztázták végig abból a célból, hogy minden rendjén van-e, meg-meg pihen­tették az erós fényt egy az álom boldo­gító ön tudatlanságába zuhant arcon, míg az lassan hunyorogva nyitogatni kezdte szemeit, ráébredve a kegyetlen valóságra. Ha pedig a fény sem ráncigálta vissza erre a világra az alvBt, az oldalbarúgás, vagy kézre tiprás meghozta a várt ered­ményt. „Ne horkolj olyan hangosan -vigyorogtak olyankor az ijedten kinyíló szempáfba - a többiek szegénykék nem tudnak tőled aludni." Ilyen kis epizó­dokkal tarkították az őrök az unalmas éjszakát. Erre most még nem került sor. Időnként kőrbe-járták a csoportot, aztán visszahúzódtak a fa alá és cigarettázással siettették az idő múlását. Nem. Egészben véve nem volt ez túl kellemes szolgálat. Az este néma volt, a foglyok magukba roskadva gubbasztottak, szundikáltak, csak a gyér eső halk nesze hallatszott. Bődis Feri éles szeme egy távolabbi pont­ra szegeződött merően. Az útkeresztező­déshez közel sötét, lassan mozgó tömeg tűnt fel. Viktor Feri pillantását követte, majd férfihangra lettek figyelmesek, mely tisztán hatolt el odáig. - Gyű, Fickó, te... - Szekerek — lehelte igézetben Vik­tor. Tekintetük összevillant és megértet­ték egymást. . — Ha nem térnek le, hanem itt mellet­tünk fordulnak... Lélekzetvisszafojtva várakoztak. A szekerek elhagyták a kitérőt és jöttek tovább. Az őrök figyelmét is lekötötte az egy­hangúságot megtörő mozgás. - Mi a fenét húznak olyan lassan azok a gebék? - Űgylátszik ölfát visznek az erdőből. Győrbe. - Alaposan meg vannak rakodva ... Viktor és Feri ekkor mér elnyúltak a földön, és áddig mozgolódtak, amíg a sekély árokban nem leltek maguknak fekhelyet éjszakára. Az árok alja kelle­metlenül vizes volt. A gödrökben az eső lassacskán tócsává gyűlt, de mit törőd­tek ezzel most ők ketten! Pattanásig feszült idegekkel csúsztak hason, tébolyí­tó erőlködéssel ügyelve arra, hogy a legkisebb zajt se csapják, és egy száraz kóró vagy kikelt kis gaz mozgása se árulja el mesterkedésüket, hiszen nem egyedül az őröktől kellett tartaniok, ha­nem a talán félig már beszámlthatat­lanná vált társaktól is. Áldottak a harma­tozó eget, mert a szemerkélés zaja egybe­olvadt csúszó mozgásuk súrlódásának gyenge hangjaival. Fejüket sem merték felemelni, csak az egyre erősödő kocsi­zörgésből következtettek arra, hogy találkoznak-e a derékszögben, amelyben közelednek egymáshoz. Jaj, ha későn érnek kl az útig és addigra a szekerek tovahaladnak! Az árok partján fehérlő kilométerkő védelmében Viktor kissé megemelte fejét. Rémülettel látta, hogy a találkozási ponttól egyforma távolságra lehetnek. A szekerek pedig gyorsabbak tőlük! Nem kockáztathatják meg a sebe­sebb, elővlgyázatlanabb mozgást... és a kocsik elmennek... Izzadság lepte el egész testét, úgy érezte, hogy idegei 17

Next

/
Thumbnails
Contents