A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

felmondják a szolgálatot. Kar je, lába elernyedt, nem akart engedelmeskedni akaratának. Egy-két másodpercig szinte eszméletlen mozdulatlanságban hevert. Feri semmit nem látott, nem tudta, mi bénította meg Viktort, de minden másodpercnyi késlekedést vad türelmetlenségében halált hozó, hosszú perceknek érzett. Viktor a hátulról jövő nyomásra, tusz-r kolásra ordítani szerette volna barátja fülébe: Hiába Feri, hiába! Hangot azonban nem mert adni, csak a kétségbeesés könnyeit nyelve újból belevájta körmeit a földbe és vonszolódott tovább. A zörej, amelyet a föld megbízhatóan továbbított füléhez, jelezte, hogy a szekér egészen közelükben van már. Talán most ért éppen ahhoz a ponthoz, ahol találkozniok kellene. Hány méter még addig? öt? Hat? Már látta az országút sávját. Milyen hosszú ez az öt-hat méter... Már a második szekér is odaért. Most tovább gördül.... A harmadik szekér ért oda és az utolsó. Vége. Még két méter... Melle zihált és izmai megfeszültek. Ajkát véresre harapva erőlködött: kúszni, gyorsan kúszni... Bumm ... bumm ... A föld érezhetően megremegett. ' -• Hő, ne, hői A harmadik szekér megállt. Valaki leugrott a bakról. Szaladgálást hallottak. Viktor még nem tudta, mi történt, csak* egyetlenegy tény fért a tudatáig: a szekér megállt. Végre! Kijutott az útig. Akkor már állt az előző, kocsi is, ahonnét bosszús női hang hallatszott. — Hogy rakta azt a fát. András? Má megin potyog! Aztán halkabban valakinek, aki a közelében volt: — Eriggy, segíts apádnak, de jól dobájjátok, mert ha ez Igy megy, éjfélre se érünk be. Ennyi már bőven elég volt, hogy Viktorék még Viktorék megértsék a helyzetet. Elöntötte őket az aggodalmas, mégis boldog reménykedés. A kocsi két lépésre előttük állt, a csizmák fél méterre az orruk előtt dobogtak. A lovak nyihogtak és sötét testük jó védelmül szolgált a felfedezés, veszélye ellen. Lábraálltak. Megkerülték az állatokat és a szekér oldalára surrantak. Még vagy öt hasáb fa feküdt a földön és a parasztember meg egy suhanc-féle igyekeztek a kocsi végében úgy egymáshoz illeszteni a fát, hogy jól megszoruljanak. Feri felemelt egy hasábot. — Majd segítünk ... Hangja bizonytalanul rezgett. Az idősebbik férfi meglepődve fordult hátra. Szeme hitetlenkedve tapadt a két lihegő, fura kinézésű alakra. Egész megjelenésükben annyi* riad,tság, annyi őszinte felajánlkozás volt, hogy a gazda csalhatatlanul érezte, ez a két égből pottyant idegen nem a csavargók, útonállók fajtájához tartozik, hanem bajban van és kér tőle, segítséget kér, bár segítséget kínál. Szerette volna tudni, kik ezek a semmiből termett emberek, de nem kérdezősködött, csak bólintott. — Jő. Adogassák szaporán. Feri ék láttára a fiú is abbahagyta a munkát meglepődésében, és bámész tekintettel nézte őket, mlg apja rá nem szólt. — Ne tátsd a szádat... fogd a fát! Némán, percek alatt rendbehozták a szállítmányt, mialatt a- két szökevény minden idegszálával arra figyelt, hogy nem támadre az őröknek kedve közelebbről megnézni, hogy mi is történik itt. Fölösleges aggodalom volt. Azok minden érdeklődésüket foglyaik felé fordították, mert mozgolódás támadt közöttük a fahasábok zuhanásának robajára. A fiú ismét elfoglalta helyét az előző szekéren, az öreg is felkászálódott, aztán a gyeplőt és az ostort kézbe véve leszólt: — Hát, köszönöm ... De az a kettő csak nem tágított a kocsi oldalától, mintha még várna valamire. — Hova igyekeznek? Maguk is erre, Győr felé ? — kérdezte még, mielőtt a lovak közé csapott volna. — Igen," igen — erősítgették mindketten. Hangjuknak killönös, fojtott halksága már az első szónál megütötte az öreg fülét, és ez valahogy őt magát is óvatosságra késztette, önkénytelenül letompította beszédét, mintha valami láthatatlan veszedelem ólálkodna körülük. — Hát... egyikük talán még elférne mellettem, de látják mennyire megraktuk a kocsit, van mit húzni az állatoknak. — Ó - tiltakozott Bódis Feri -nem akarunk mi felülni, majd a kocsi mellett elbaktatunk egy darabon. — Lépést tarthatnak, nem megyünk gyorsan. A kocsi nyikorogva megindult, s vele együtt a két szövekény is, gondosan ügyelve, hogy a lovak s a szekéroldal takarja őket az őrök szeme elől. Erre az óvintézkedésre már nem is volt nagyon szükség, mert az alkonyatot rohamosan felváltó esti sötétség cinkosukká szegődött. Feri és Viktor azonban állandóan hátrafelé fülelt, nem közelednek-e üldözőik futó lépései. Néhány perce mentek már, mikor Feri pár lépést lemaradt, és a kocsi fara mögül lopva visszapillantott. A facsoportot elnyelte szeme elől a csillagtalan este. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Odafönn a bakon a gazda oldalát ugyancsak fúrta a kíváncsiság. Honnan Jönnek, .hová tartanak ezek az emberek — töprengett, mert hogy nincs minden rendben körülöttük, azt biztosra vette. Szeretett volna egyet-mást kitudakolni tőlük, de maga sem tudta, hogyan fogjon hozzá. A végén én is bajba kerülhetek — morfondírozott. Nehezen Induló szóval aztán mégis csak odavette: — Nem úgy nézem, hogy jószántukból kóborolnak erre... Kit keresnek?... Vagy magukat keresik tán? Feri és Viktor egymás tekintetét kereste. Egyik sem szólalt meg mindjárt. Nem tudták eldönteni hirtelenében, mi is lenne a legokosabb válasz erre a kézenfekvő és mégis váratlan kérdésre. A parasztnak feltűnt a két férfi habozása s már fogát szítta, mert nem jó ezekben a zavaros időkben, hozzá még Így este, az országúton, firtatni bizonyos dolgokat. Könnyen kaphat az ember a bordája közé. - A nénémhez igyekszünk ... A hang újra megnyugtatta a szekerest. Nincs ezeknek rossz szándékuk ... - Melyik faluba? Vagy egyenest Győrbe? - tapogatódzott tovább. Feri nem akarta kiszolgáltatni nővérét. — Árthatok esetleg neki, ha megnrandom az igazat - gondolta. De nem jutóit eszébe egy környékbeli falu neve sem, hiába erőlködött akármelyiket is emlékezetébe idézni. Ha nem fele! csak gyanúsabbá válnak. Nem látszik rossz szándékú embernek az öreg ... - Kónyra mennék ... - Jó, hogy szó! Akkor már nem tartunk sokáig együtt. Kár lenne maguknak Győrbe kutyagolni, vagy egy kilométerre van a letérő. Jobbra vágnak, jó másfélórányi gyaloglást megtakaríthatnak Így. Nem nagyon ismerik ki magukat erre, mi? - Nem nagyon... - hagyta rá Feri. Kevésszer fordultam meg nála. - Igaz — folytatta a szekeres —, nem olyan jól kövezett út mint ez, csak olyan elhagyott mezei ösvényke. Nem igen járnak arra ilyen setétben. Figyelte szavai hatását. A két útitárs lehajtott főve! hallgatagon baktatott. Mégis jól sejtem én - döntötte el a belső vitát — katonaszökevények ezek. Sokan tekeregnek most ilyenek mindenfelé. Boldogan gondolt arra, hogy az előző kocsin ülő, későn született magzata még csak tizenöt éves. Nem kell emésztődnie mint annyi másnak, hogy katonafia hol, merre hányódik, él-e még ... Arra a gondolatra is tagadhatatlanul megkönnyebbült, hogy útja rövidesen külön válik a két fiatalemberétől, mert mit lehet tudni ? Még ő is bajba csöppenhet. Annyi csendőr, titkosrendőr kutat az emberek után útonútfélen ... Gyorsabb járásra nógatta lovait; érjenek csak minél hamarább ahhoz a letérőhöz. A szökevényeken, most, hogy a közvetlen veszélyen túljutottak, erőt vett a kimerültség. Mintha őlombót lettek volna tagjaik, úgy húzták magukat. Megerőltetésükbe került lépést tartani a szekérre! Ha ezekben a percekben az elfogatás veszélye fenyegeti őke.t, képtelenek lettek volna bármit is elkövetni megmenekülésük érdekében. Minden erejüket eltékozolták, a fáradtság és éhség meg-Várakozó Otto rajzai 18