A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

Miért szenvedett vereséget Eisenhower pártja Az USA kongresszusa januárban kezdi meg 86. ülésszakát. Eisenhowernek már eddig sem volt könnyű dolga, hogy a kongresszus mindkét házában keresztül­vigye elgondolásait: a jövőben azonban helyzete előreláthatólag még jobban meg­nehezül. A köztársasági párt ugyanis november 4-én súlyos választási vereséget szen­vedett. Eiseríhower tehát nagyobb mér­tékben szorul majd a szélsőségesen jobb­oldali déli demokraták támogatására. Egyébként a két pártot, tehát a köz­társaságiakat és a demokratákat nem vá­lasztják el egymástól elvi ellentétek. Mindkét párt a monopoltökések érdekeit szolgálja. Csak ezért válhatott lehetsé­gessé, hogy Eisenhower — bár a kong­resszusnak már legutóbb is demokrata többsége volt — nagyobb zökkenők nél­kül juttathatta érvényre célkitűzéseit. Mindazonáltal nem volna helyes a vá­lasztások jelentőségét lebecsülni. A pár­tok erőviszonyának eltolódása arra enged következtetni, hogy a tömegekben komoly elétedetlenség lappang, s változást akar­nak. A demokratáknak sikerült szenátoraik számát 26 mandátum megszerzésével 62-re emelni, ezzel szemben a köztársasá­giak mindössze 34 mandátumra tettek szert. Hatalmas többséget kaptak a de­mokraták a képviselőházi választásoknál is. A tömegek hangulatára jellemző, hogy magában Eisenhower választó kerületé­ben, Pennsylvaniában is a demokraták nyerték el az eddigi köztársasági man­dátumot. Az Eisenhower — Dulles-féle agresszív politika mélységes népszerűt­lenségére vall ugyancsak a köztársasági Knowiand szenátor csúfos veresége. A demokratákat csupán egy esetben érte mély csalódás. Averall Harriman va­sút-mágnás esetében, aki mint „szegé­nyebb", mindössze „csak" 100 millió dol­lárral rendelkező ellenfél, elvesztette a csatát a milliárdos Nelson Rockefellerrel szemben. S itt bizony kulcsfontosságú pozícióért folyt a küzdelem, New York állam kormányzói székéért, amelyet a minden hájjal megkent 52 éves Rocke­feller ugródeszkának tekint a Fehér Ház elfoglalására. Választási hadjáratát je­lentős anyagi eszközökkel támogatta az amerikai finánctőke jónéhány oszlopos tagja, a Dupont, Astor, Guggenheim és § Őszirózsa tl Egyedül nyílsz a tarolt kertben, csak néha néz feléd a nap. lllattalan vagy, hamvad sincsen, fázósan meghúzod magad. Nem tép le, nem visz kedvesének, gomblyukba sem tűz senkise; nem gyönyörködtet szemet-lelket szirmaid elfakult színe. Asszonykezek a sírra tesznek, hol futó inda karol át; fölötted égő gyertya serceg, s a csend üli komor torát. Megcsíp a dér, s a tékozló szél szirmod egyenként tépi szét, és pereg, mint a gyertya csöppje, mely fokról-fokra csonkig ér. ZALA JÖZSEF § Firestone érdekeltség. Nem hiányzott a társaságból az USA londoni és párizsi nagykövete, Aldrieh és Whitney sem. A köztársasági párt súlyos választási veresége több okra vezethető vissza, mindenekelőtt a nehéz gazdasági hely­zetre, amely szeptemberben állítólag va­lamelyest javult, de általában nyugta­lanítja a közvéleményt. A munkanélküliek száma még mindig felülmúlja a négy és fél milliót; tehát másfél millióval több mint tavaly ilyenkor. Az Eisenhower­kormány nem váltotta be ígéretét, hogy csökkenteni fogja a kisemberek adóter­heit, nem tudott megküzdeni a „túlter­melési válsággal"; a kormány kezében levő gabonafelesleg értéke két és fél milliárd dollár. A jelenlegi készletek oly nagyok, hogy 1960 július elsejéig fedezhetnék az ország élelemezési, állattenyésztési és vetőmag szükségletét még akkor is, ha a következő évben egy szem gabonát sem termelnének. Sőt a kivitelre szánt meny­nyiséget is biztosíthatnák, és még mindig 300 millió bushel maradna a raktárakban. Ilyen kilátások mellett a farmerek tö­megesen áramlanak a városokba. Az amerikai kispolgárt s természetesen a munkás tömegeket nyugtalanítja a Sta­te Departement (külügyi államtitkárság) kétbalkezes külpolitikája, amely ismé­telten veszélyes szakadék szélére sodor­ja az országot. Az amerikai átlagember ellenzi a Dulles-féle erőszakpolitikát, s egyáltalán nem lelkesedik a háború gondolatáért. A közvéleményt kínosan érintik a Fe­hér Ház ingadozó vezetési módszerei; a szavazók élesen bírálták az elnök fő tanácsadójának, Adamsnak ismeretes pa­nama-botrányát is. Nixon alelnök, a köz­társasági párt választási hadjáratának vezére a szavazó tömegek példátlan apátiája miatt panaszkodott, aminek le­küzdése érdekében túlságosan jobboldali jelszavakkal lépett a porondra. Erélye­sen támadta a szakszervezeteket, a de­mokratikus felfogású polgárokat. Ezzel azonban számos olyan választőt idegení­tett el, aki különben a republikánusokra szavazott volna. Mindez a demokrata párt malmára haj­totta a vizet. E párt előnyösen használta ki azt a körülményt, hogy jelöltjei kö­zött akadnak liberális érzelmű személyek, s hogy a gazdasági helyzeten kívül rá­mutathatott az USA teljesen elhibázott távol-keleti politikájára. Természetesen semmiképp sem volna jogosult oly illúziókat táplálni, hogy most valóban mélyreható változásra kerül a sor. Eltekintve attól, hogy Eisenhower elnök funkciója csak 1960-ban szűnik meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a de­mokrata párt is az észak-amerikai nagy­tőkések pártja, melynek sorában liberális érzelmű törvényhozók mellett olyan hír­hedt fajvédő is ül, mint például a Little Rock-i eset révén ismertté vált Faubus kormányzó. A választások eredményei azonban félreérthetetlenül bizonyítják, hogy az USA hatásos intézkedéseket kö­vetel a munkanélküliség megszüntetésé­re, az életszínvonal emelésére és a ha­talmas hadi költségvetéssel járó Dulles­féle agresszív politika megszüntetésére. WßS^­Osztályharc és humanizmus A burzsoázia ideológusai és politikai ve­zéralakjai, s természetesen a munkásosz­tály árulói előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a szocialista társadami rend, vala­mint ennek eszményei tagadják a huma­nizmust. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, tt&XW&y&XitSS^^ Eisenhower pl. hivatalos beszédeiben meg­lehetősen gyakran tér ki e témára, amin nincs mit csodálkozni, végre is az ame­rikai nagyburzsoázia érdekeit védelmezi, s ettől pedig igazán naivitás volna kívánni, hogy megértő legyen a kommunista párt humanizmusával szemben. Vannak azon­ban olyan esetek, amikor egyébként sok tekintetben halódó gondolkozású közéleti tényezők és államférjiak is teljesen hely­telenül ítélik meg a szocialista erkölcsi­séget. A nyugati polgári értelmiség egy része — a kommunizmus elleni propagan­da hatására — gyakran azt a nézetet vall­ja, hogy a proletariátus osztályharca és a humanizmus kifejezetten összeegyeztet­hetetlen. Hogyan is állunk tehát e problémával? Mindenekelőtt meg kell mondanunk, hogy a humanizmus mint társadalmi és irodal­mi mozgalom a reneszánsz idején (XIV— XVI. században) bontakozott ki s érte cl tetőfokát. E mozgalom a fejlődő polgári társadalom világnézetét tükrözte, s a feu­dalizmus ellen folytatott harcában az em­beri személyiség szabadságát hirdette. A teológia és a skolasztika helyébe a tu­dományos ismereteket s a tekintély bírá­latát állította. Mihelyt azonban a burzsoá­zia uralkodó helyzetbe került, a reakciós elmélet s gyakorlat különböző formáira tért át, melyeknek semmi közük a huma­nista elvekhez. Marx és Engels igen nagyra tartották a reneszánsz eszmei világát, melynek olyan kimagasló alakjai voltak mint pl. Petrarca a nagy költő, aki bátran hirdette, hogy nem a származás, hanem az alkotó munka útján szerzett érdemek nemesítik az em­bert. E kor gyermeke volt a két nagy -a­jongó szocialista, Morus Tamás és Campa­nella is. Amikor a fiatal burzsoázia ideológusai a a reneszánsz eszméinek 'egyvereivel har­coltak a termelőeszközök magántulajdoná­hoz való „természetadta" jogért s azért, hogy bér fejében „szabad" munkásokat al­kalmazhassanak meg tőkét halmozzanak fel, még nem ébredhettek annak a tuda­tára, hogy e „természetadta jog" szükség­szerűen a nincstelen proletariátust, a ki­zsákmányolást, az embertelenséget szüli és fejleszti ki óriási arányokban. A reneszánsz humanizmusa minden kö­vetkezetlehsége és történelmi korláto'.t­sáaa ellenére számottevő haladást jelent. Erkölcsileg határozottan magasabb fokon áll, mint azoknak az úgynevezett liberá­lis burzsoá ideológusoknak a humanizmu­sa, akik pl. az ólszenteskedés, a hazug­ság, a rágalom eszközeivel küzdöttek a fiatal szovjet hatalom ellen, akik szívvel­lélekkel támogatták az imperialisták vér es intervencióját. Az egyéniség érvényesülé­séért küzdő reneszánsz a feudalzimus el­len folytatott harcával az európai polgári forradalom útjait egyengette, tehát elö'e mutatott. Az ember felszabadításáért folytai olt küzdelem örökségét csak a forradalmi munkásosztály vállalhatja, melynek nem lehet érdeke a kizsákmányolást biztosító termelőeszközök magántulajdonának fenn­tartása, s amelynek történelmi küldetése, hogy a kapitalista társadalmi rend teljes felszámolása után megvalósítsa az osztály nélküli kommunista társadalmat. Ennék az átmenetnek megvan a maga sajátossá­gai, megvan a maga hummanizmusa, amelyről következő cikünkben adunk ké­pet. Szirt 11

Next

/
Thumbnails
Contents