A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

tyámnál töltöttem, aki egy biciklijavító műhelyben dolgozott. Ott ragadt rám „szakképzettségem"; mely most megmentette az életemet. Tanra pillantottam, arca a legteljesebb gondtalanságot fejezte ki, mintha éppen reggeli utáni kellemes sétáját végezné. Aztán a katonákra tekintettem. Tiz lépéssel mögöttünk jött, karabélyát készenlétben tartotta. Bár kezünk nem volt megkötve, tudtam: szökni lehetetlen. Elnéztem a messzeséget. Körülbelül tlz kilométerre innen kezdődik a mi szabad, partizán övezetünk. A folyó széles torkolata a legfőbb akadály. Az erődítményben egy nagy, piszkos gödörbe ültettek bennüket. Másnap reggel munkára küldtek. Mivel Tan parasztnak adta ki magát, én meg szerelőnek, ő az erőd megerősítése körüli földmunkára ment, engem pedig a garázsba küldtek, autókat javítani. Más foglyok is dolgoztak velünk, kérdezősködésükre csak a kihallgatáson mondottakat ismételgettük: provokátorok is lehettek közöttük. Abdu őrizete alatt dolgoztam. Mikor megtudtam, hogy algériai, gondolatban elkáromkodtam magam: „íme az igazi rabszolga — viseli a rabszolgatartó fegyverét, hogy társait ölje le vele! Franciául rosszul beszélt, a mi nyelvünket, úgyahogy törte. Nem tudom kitől és hol tanulhatta meg. Ritkán mosolygott, ritkán szólalt meg. Arckifejezése mindig haragos volt, bár rövid fekete bajuszkája kissé mulatságosan hatott. Valahogy egy bölényre emlékeztetett: durva száj, alacsony, . domború homlok, mozdulatlan, merengő, bánatos szemek. Olyan benyomást keltett, mintha bármely pillanatban kész lenne verekedni. Velem azonban, harcias külseje ellenére is, jól bánt. Néha Így fordult hozzám: — Pihenj egy kicsit, nem zavar senki, csak én vagyok itt. Kevert, francia — vietnami nyelven próbáltam szóbaállni vele: — A mandarin úr nem francia? — Ne nevezz mandarinnak, én katona vagyok! Tán nem látod, hogy ezek lenéznek engem, mint egy kutyát. Hiszen én csak algériai vagyok! — Szóval a mandarin űr nagyon meszszlról való? — Már mondtam neked, ne nevezz mandarinnak! Abdunak hívnak. Igy szólíts. Egyszerűen csak Abdu. Megértetted? Szeme elborult. — Igen, én messziről jöttem Ide. Gőzhajóval nem is tudom hány nap alatt érsz odáig. Feleségem van, kislányom. Idenézz. 18 uergeiy vera rajzai Fényképet szedett elő tárcájából. Talpig fehérbe öltözött asszony tekintett rám a képről, karján gyermekkel. Abdu a fényképre pillantott, mélyet sóhajtott, s váratlanul dalolni kezdett. Mély, szívhezszóló hangja volt. A dal pedig komor, mélabús. Megkértem: — Abdu, kérem hagyja abba, nagyon elszomortt ez a dal. — Szomorú vagy? — Igen, nagyon szomorú. — Nós vagy? — Nem, legény. — Akkor nem lehetsz olyan szomorú, mint én. — Nekem menyasszonyom van, s most biztosan azt gondolja, elpusztultam. — Majd örvend, ha visszatérsz. Te pedig majd csak visszatérsz. ... Két hete ültünk már börtönben. Tan szemmelláthatóan lesoványodott, de nem panaszkodott. Ez a partizán, úgy látszott jobban szeret gondolkodni, mint beszélni. Egy éjjel elalvás előtt kezdtük megbeszélni a. szökés tervét. Én türelmetlen voltam: nem akartam tovább is itt tengni-lengni. Tan józanul, de röviden elmagyarázta, hogy szökni egyelőre lehetetlen. Az emberi izzadság és mocskos ruhanemű savanyú, fülledt szagával telített kaszárnyában a halálosan fáradt foglyok ütemes horkolása hallatszott. Mélyen aludt már mindenki. — Mégis van egy lehetőség — mondtam én halkan. — Milyen? — Maga az ellenség segít nekünk. Tan szemei felcsillantak. Részletesen elmondtam első beszélgetéseimet Abduval. Tan figyelmesen hallgatott. Mikor befejeztem, helyeslően bólintott. — Rendben van, beszélgess továbbra is vele, és próbéld rávenni, hogy segítsen nekünk. Az ötlet fellelkesített bennünket. Merészebbnél merészebb terveket kovácsoltunk. Másnaptól kezdve mindent elkövettem, hogy szóbaelegyedjék Abduval, és nemsokára rendszeresen beszélgettünk már. Tulajdonképpen nem is volt nehéz feladat, hiszen a franciák nem ereszkedtek szóba vele, a vietnami árulókat meg maga Abdu nézte le. — Micsoda disznók — háborodott fel -, saját testvéreiket rabolják ki a szégyentelenek! — A maga országában is akadnak ilyenek? — puhatolóztam. — Nálunk ? ... Igen, akadnak. — Abdu elpirult. — De nem sokan. — Szóval a maga országában is vannak franciák ? A katona arca elkomorult. Nem felelt, nehéz bakancsával dühösen odébbrúgott egy követ, s elkáromkodta magát anyanyelvén. — Az algériaiak bizonyosan boldogabbak, mint mi — tüzeltem tovább. — Algériaiak, boldogok? Nem, mi éppen olyan szerencsétlenek vagyunk, mint ti. Csak a franciák boldogok és gazdagok, minden az övék! — És az algériaiak nem harcolnak ellenük ? — Hogy harconak-e? De mennyire. — Mi is harcolunk, de nincsenek ágyúink, s ezért megvernek minket, kedves Abdu. — Nem, ti győztök majd! Nektek ott van a Vietminh, a franciák félnek tőle. — És Abdu nem fél a Vietminhtől? — Én ? Félek. De egyik barátomat elfogták, s aztán elengedték. Azt mesélte, hogy egyáltalán nem gonoszok, sőt... Te láttál valaha Vietminheket? — Persze! — És ők olyanok, mint te vagy? Bólintottam. Abdu elnézett valamerre a távolba. — Engem már nem fognak el — mondta. — 'Nemsokára lejár a szolgálati időm, és soha többé nem leszek katona. Milyen szerencsétlen is a. katonasors: meghalni anélkül, hogy az ember az övéit láthatná, betarthatná a szent pénteket... — Bizony, itt nem sok boldogság terem. Elhallgattunk. Távolról hullámverés hallatszott. Abdu énekelni kezdett. Ezúttal nem zavartam meg. Addig énekelt maga elé, mlg két kis könnycsepp le nem gördült kiszáradt arcán. Mindezt elmeséltem Tannak, ő elkedvetlenedett. — A leszerelést váró katona rendszerint gyáva, fél valamit is elkövetni, nehogy késleltesse hazatérését... És mégis, ö az egyetlen reményünk. Egyet kellett értenem vele. Tan sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Abduval folytatott beszélgetéseimben egyre bátrabban szóltam politikáról, öszszehasonlítottam az algériai és a vietnami helyzetet. Nemsokára már vonzották is ezek a beszélgetések. Titokban vietnami újságokat hozott, hogy olvassam fel neki a híreket. Az újságok természetesen reakciósak voltak, s én minden hírt kommentáltam. Igy teltek a napok kínos egyformaságban. Kezdtem elkeseredni. Sehogy se akadt alkalom. Pedig már készültem rá, hogy nyíltan beszéljek neki az ellenállásról, és felajánljam, álljon a pörtunkra, vagy segítsen szökni ebből a pokolból. De mindannyiszor meggondoltam: a túlságos sietség veszélyes. Várni kell. Egyszer azt mondtam Tan-nak: — Mégiscsak más tervet kell kifőznünk. Ez az algériai teljesen tanulatlan, és nehezen fogja fel, amit mondok. — Gondolod, a tanultakat tán könnyebb Atnevelni ? Sóhajtottam. A harmadik hét is végére ért. A régi bajokat újak tetézték. Abdu valami hírt kapott, ideges lett, és már nem mosolygott rám. Beszélgetéseink félbeszakadtak. Akaratlanul is elszomorodtam: oda az utolsó reménység. Egyszer azonban csak mellém került. Arca furcsán megnyúlt, szemhéja felpuffadt, szája szeglete keserűen legörbült. Az autó alatt fekve figyeltem. Leült, rágyújtott. Szívott egyet-kettőt, aztán eldobta a csikket, és énekelni kezdett. Ojra csak ugyanazt a bús dalt. Hirtelen abbahagyta a dalolást, s mintha észre sem vett volna, maga elé mormogta: — Meghalt a kislányom... Nem tudtam mit mondjak, csak felsóhajtottam.