A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

— Te tényleg sajnálsz engem? — kérdezte halkan. — Hát persze! Maga olyan szerencsétlen! Hogyan halt meg? — Megbetegedett. — Mi baja volt? — Nem tudom. Nem Irta a feleségem. Biztosan pénz nélkül maradtak, az pedig ... hiszen érted. — Hosszan búsan nézett rám, majd hozzátette: — Te jó fiú vagy. Fogta géppisztolyát és lassan kiment a garázsból. Másnap reggel magához hívott: — Shau, gyerünk! Hívjál még egyet, azt a barátodat. Megparancsolták, takarítsátok ki a motorcsónakot. Tannal együtt utána Indultam. Ez volt az első eset, hogy az erődítménytől eltávolodtunk. Friss tengeri szél fújt. A dombok mögött zúgott a tenger. Jobbra tőlünk, egészen közel, ott kéklett a folyó széles torkolata. Odasúgtam Tan-nak: — Nem szélesebb négy. kilométernél! Tan görbén nézett rám. Szemei mintha azt mondták volna: „Megint csak a magadét fújod! Kalandor!" Fennhangon azonban Igy szólt: — Kétszer szélesebbet is át tudok úszni. Abdu előttünk haladt. Végigmentünk a gáton, és leereszkedtünk a folyópartra. Hátranéztem, az erődítmény mér nem látszott. Aszkuner, melyet a rakpartnál kötöttek ki, elment. Egyedül a motorcsónak, ugyanaz, mely azon a balszerencsés éjjelen utolért bennünket, ringatózott a hullámokon. Elsőnek ugrottam fel rá. Tan követett. Kezdtük levakarni a piszkot a fedélzetről. A motorcsónakot őrző katona egy tartályon bóbiskolt: lábainál elrongyolódott Life hevert. Hozzá fordultam: — Mandárin úr, nem ad egy cigarettát? Felriadt és melankólikusan elkáromkodta magát: — Mi a fene ... Mi kell neked ? Megismételtem a kérést. Megint nem értette. — Cigarettát, parancsnok! — magyaráztam neki jelekkel. Felémdobott egyet és újra elszundított. Miután meggyőződtem arról, hogy nem érti a vietnami nyelvet, halkan beszélgetni kezdtem Tannal. Tan szigorúan kérdezte: — Tényleg elhatároztad, hogy fejest ugrassz ebbe a szökési kalandba? , Hazudtam: • — Nem! Ekkor Tan váratlanul gyorsan kimondta: — De most már csak egy út maradt szamunkra: belemenni. Csodálkozva emeltem tekintetemet barátomra. — Én kinyírom ezt a mamlasz katonát, te meg vezeted a csónakot. " — De... én nem tudok motorcsónakot vezetni! Tan bosszúsan kiköpött: — Ez volna pedig az egyetlen kiút. Nem is tudom, miért, de azt gondoltam, autó és motorcsónak között nincs semmi különbség. Elhallgattunk és folytattuk a munkát. A francia hirtelen felébredt, lement a partra és Abdut szólította. Kivettem, hogy arra kéri, vigyázzon a motorcsónakra, mert el kell mennie valahová. Tan felém kacsintott: — Itt az alkalom, határozz hát! Szeme csillogott. A következő pillanatban elfogtam a mentóöv mellett heverő kalapácsra vetett különös pillantását. Elértettem. S azonnal valami szorongés félét is éreztem a szivemben: sajnáltam Abdut - hiszen olyan jó fiú. De tudtam azt is, hogy nem szabad Tant zavarnom. Csak igy szökhetünk. Szabadság! Mennyire vágytunk rá! Szivem vadul vert. Tan már a mentóöv körül matatott, készen bármely pillanatban áldozatára vetni magét. Fülembe zúgott a vér; „Szegény Abdu!" Egyszerre váratlan dolog történt. Abdu felugrott a fedélzetre, gyorsan felém jött, és forrón arcomba fújva lehelletét, súgta: - Szerencséd van! Akarsz haza térni? Nem hittem fülemnek. Csodálkozva bámultam az algériaira. - Micsoda? Ebben a pillanatban nyilván nagyon buta képet vágtam. - Menj! Ott a Vietminh! Érted, menj!... Tudsz úszni ? - Tudok! - Akkor gyorsan! Agyamon zavaros gondolatok cikáztak ét, homályos félelem villant belém: hallottam, hogy néha az ellenség provokálja a szökést, s aztán hátulról lelövi a szökevényt. Ajkamba haraptam, idegesen tépdestem a törlórongyot. Abdu megértette, felém nyújtotta géppisztolyát: - Én rád nem lövők, te nem lösz rám. Nesze! Elhiszed? Eltaszítottam a géppisztolyt. - Hiszem, Abdu! - Akkor ugorj már, az ördögbe is. - De én azt akarom, hogy Abdu is velünk legyen. Határozottan megrázta a fejét. - Lejár a szolgálati időm, vissza "kell térnem a feleségémhez! - S TanKoz fordulva hozzátette: '.— Te is menj! - Élj boldogul, Abdu! « - Isten veled, Shau! Erősen megszorltottafn hatalmas kezét. Az algériai szemében könny csillogott. — Köszönöm, Shau! Mindent megértettem, amit mondtál. Ugye te Vietminh vagy? Egy másodpercnyit tétováztam, aztán bólintottam: — Igen! Mikor már elértük a túlsó partot, hoszszú géppisztolysorozat csattant fel, aztán még egy. Kitaláltam, Abdu majd jelenti, hogy a foglyokat szökési kísérlet közben agyonlőtte. Nézem a fényképet a svájci újságban, és nyomában feltárul előttem kedves Abdum lángoló hazája. Hallom a bombák Vérfagyasztó süvöltését, látom az algériai kisgyermekek üveges szemét - éppen olyanok, mint egykor a mi falvainkban. S a leggyengédebb szavakat szeretném mondani Abdu barátomnak. Hazám szokása szerint ilyen esetekbén szerencsét, sok gyermeket és gazdagságot kívánnak. Az ellenállás éveiben megváltoztattuk a hagyományt. Ünnepek előtt ezt módjuk egymásnak: „Ujabb győzelmeket!" S neked szeretnék most, Abdu, teljes szivemből újabb győzelmeket kívánni !: Hallod, Abdu, újabb gyözemeket! Halász István fordítása