A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

VU THI HJEN: Vu Thl Hjen nevét jól Ismerik a vietnami olvasók. A felszabadító háború kezdetekor egy vándor színtársulat tagja volt. 1849-ben tizenhatéves korában belép a néphadseregbe. 1952-ben közli első Irodalmi müvét, egy színdarabot. Ettől kezdve rendszeresen Ír, novelláit és karcolatait a központi demokratikus sajtó közli. Jelenleg Vu Thi Hjen Moszkvában tanul a filmművészeti intézet forgatókönyv-fakultásán. Szökés cimü novelláját személyes élménye alapján Irta. NÉHÁNY NAPPAL» EZELŐTT irataim között kotorászva régi svájci újságra bukkantam. Különösebb érdeklődés nélkül futottam át a sorokat, de hirtelen úgy éreztem, mintha szivemet megmarkolta volna egy kéz: megláttam őt. Az algériai felszabadító hadsereg harcosainak csoportját ábrázolta a kép, amint éppen zsákmányolt fegyvereket tanulmányoznak. Nem ismertem fel azonnal, inkább csak megéreztem, hogy ő az: az elmúlt évek sok mindent kitöröltek emlékezetemből. Figyelmesebben szemügyre véve a hatalmas termetet, az erős karokat a könyökön felül felgyűrt ingujjban, ezt a tűnődő, komor arcot a fekete bajuszkával — már tudtam, hogy nem tévedek — ő az, régi ismerősöm: Abdu! .:. 1952 telén parancsnokságom utasított: vigyek üzenetet Nam Din tartományba a partizánjainktól megszállott övezetbe. Veszélyes tengeri hajózás állt előttem, de ez volt a legrövidebb út Nam Din-be. Velem együtt próbált Délre jutni egy Tan nevű partizán is. A parton sémpánt béreltünk. Harmadik útitársként egy tanító csatlakozott hozzánk, aki falujába igyekezett vissza. A sámpán gazdája szélesarcú, négyszögletes állú, nagydarab férfi, mérges, ferdevágású szemmel s a folyók és a tengerek partján élőkre jellegzetes bronzszínű bőrrel, mogorván bökte oda: - Rendben van. Gyerünk! De figyelmeztetem magukat: semmiért sem felelek! Meleg, csöndes éj úszott a tenger felett. A csónak farában végignyúlva elnéztem a halványan pislogó csillagokat, s az esetleg ránk váró kalandokra gondoltam. Elhagytuk a part menti sziklákat, sámpánunk kirepült a tágas vizekre, és simán siklott tova. A hűvös, kesernyés tengeri szél hullámokat vert a csónak oldalához. Egyenletes morajuk álomba ringatott, elszunnyadtam. Hírtelen lökésre ébredtem, s hallottam, amint a sámpán gazdája rekedtes hangján felkiált: - Vitorlákat fel! Belemeredtem a kékes szürkületbe, és jobbról megláttam a francia őrség motorcsónakját, amelyről úgy látszik, szintén észrevettek bennünket. A csónak világos sziluettje egyre nőtt, egyre közeledett. Szerencsére pár perccel később újra hallottam a gazda hangját: - Szárazföld! - s láttam, amint ledugta a mérőrudat, s az a tengerfenékbe ütközve megremegett. A part közelében cserje és magas fű zöldellt ki a vízből. Kiugrottam. Nyakig merültem a vízbe, minden erőmet megfeszítve igyekeztem minél hosszabbakat lépni. Felropogott egy gépfegyver. Megfordulam és már világosan ki tudtam venni az emberek körvonalait a motorcsónakon. Tan hangosan levegőtt vett és eltűnt a víz alatt; vagy húsz lépésnyire tőlem bukkant fel újra. Elbújtunk a parti cserjésben. Francia katonák nehéz léptei döngettek el mellettünk, éles hang kiáltott: - Mássz ki! - Aztán a léptek zaja elhalt. Rövidesen ismét hallatszottak a lépések, s valami érthetetlen káromkodást is kivettem: - Az ördög vinné el őket! Hol vannak hát a többiek? - Belémhasított a félelem: „Melyikünket kapták el?" Körülnéztem s úgy láttam, hogy a bozót nem véd eléggé. Elhatároztam, hogy kissé hátrább lépek. Igyekeztem kihúzni lábamat az iszapból, de amikor megmozdítottam, a jellegzetes cuppogó hang hallatszott. Ez lett a vesztem. Menten felém ugrottak. A tolmács a franciához fordult és lefordította a válaszokat. Az bólintott. - Allj arrébb. A következő! A tanítón volt a sor. Halálos sápadt volt, reszketett, mintha váltólázas lenne. - Én? - Igen, te! Hogy hívnak? Fel a nadrággal! A tolmács feszülten figyelte a felcsúszó nadrágszárat, mely fehér lebarnulatlan lábat fedett fel. - Világos! Vietminh, a kutya. Ml a mesterséged, gazember? A tanító újra a francia felé fordult, sietősen mondta franciául: - Mon capitain, én nem Vietminh, én nem Vietminh, én ... én tanító ... A francia hirtelen előlépett. - Mit mondtál? Tanító? Hát akkor betömöm azt a ronda pofádat, hogy ne jártasd ellenünk! Szárazon csattant a lövés, s a tanító arccal a föld felé csuklott, a francia lábához. Egy második lövés végzett vele. önkénytelenül lehúnytam a szemem. - És téged hogy hívnak? — Ez nekem szólt. — Shaunak, parancsnok úr. — Mi a mesterséged? — Bicikliket javítok, parancsnok úr. — Nem hazudsz? — Nem merek hazudni önnek, paracsnok úr. Ha nem mondtam igazat, lőjjön le. — Nagyszerű. Sorold csak fel nekem a legjobb biciklimárkákat, — Sok jó bicikli van, parancsnok úr, így például a „Mercier", a „Tour de — Rajta, kifelé! Hallgattál, mi... A derékig meztelen, rövidnadrágos, parafasisakos francia a védőgáthoz vitt. A tanító és Tan már ott álltak, fejüket lehorgasztva. Megkezdődött a kihallgatás. — Hogy hívnak? — forult a tolmács Tan felé. — Nguen Van Tan, uram! , — Mit dolgozol? — Paraszt vagyok, uram! — Húzd fel a nadrágszárát! Megdöbbentem. Ezek a gazfickók valamiben sántikálnak. A partizán lassan felhúzta lábszárairól a nadrágot. — Hova indultál ? — Vissza akartam térni, elegem volt ott, uram! France", a „Sterling", a „Terrot", a „Stella" ... — Na, elég a dumából. Húzd fel a nadrágod. Azaz, nem kell. Abdu! Az egyik katona előlépett. Nem hasonlított a többi franciéra. Hatalmas termetű volt, fényes sötét hajjal, széles barna arcén bajusz feketéllett. — Vezesd az erődbe őket — parancsolta a kapitány. Még nem tértem egészen magamhoz, de Abdu karabélya csövével hátbalökött. — Mozgás! — kiáltott rám anyanyelvemen. Ebben a pillanatban ébredtem tudatára, hogy életben vagyok. Gondolatban megköszöntem a véletlennek, hogy egy alkalommal beteg lévén, néhány napot bé-