A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

sŰm 4 kárpátontúli magyar irodalom Kárpátontúlnak a letűnt századok során nem volt önálló magyar irocislma. Kialakulásához nem voltak meg a kellő feltételek, és szükségessége sem merült fel, hogy létrejöjjön. A régi Magyarország területén csak Erdélyben sarjadt ki önálló, sajátos vonásokat mutató, regionális irodalom, mely a huzamosabb ideig tartó különélés következtében szükségszerűen jött létre, a táj lelkéből fakadt, és funkciójában is kifejezetten a tájat szolgálta. Jellemző, hogy azok a magyar írók vagy költők, akiknek Kárpátontúlon ringott bölcsőjük, vagy akiket sorsuk hosszabb-rövidebb ideig Kárpátontúlra vetett, (egy két kivetéltöl eltekintve), nem tükrözték vissza müveikben szűkebb 'hazájuk tájait, embereik életét. Igaz, a magyar nyelv első igazi művészét, az Ungvár külvárosában, Radváncon 1629-ben született Gyöngyösi István hamar elsodorta sorsa szülővárosából. így nem csoda, ha lírájában nem találjuk nyomát e tájnak és emberének. A jó másfélévszázaddal később sípoló, beteg tüdejével Lőcséről Ungvárra kerülő Dayka Gábort, a haladás eszméiért lelkesedő, buzgó szabadkőművest pedig — aki tehetségére nézve messze kimagaslik kortársai közül s akit valóban méltatlanul feledett el az utókor — hanyatló egészsége, majd pedig gyorsan bekövetkező halála akadályozott meg abban, hogy e táj költőjévé váljék. Ám annál örvendetesebb, hogy három-négy évtizeddel később Kölcsey Ferenc, a csekei remete szenteli néhány versét, a Husztot, Munkácsot és másokat Kárpátontúlnak. S Petőfi Sándor, aki 1847 júliusában — országjáró utazgatása során pár napot Kárpátontúl magyarlakta vidékén töltött, nemcsak Kerényi Frigyeshez intézett (s hozzá soha el nem juttatott) Úti leveleiben, de lírájában is hangot adott e vidéken kapott benyomásainak, érzéseinek. Versírásra ihlette őt a „szabadság hőseink", a kurucoknak egykori tanyája, a munkácsi vár, melyet a Habsburg önkényuralom börtönné változtatott. Ekkor született a síkvidéki kárpátontúli nyár hangulatát- tükröző Meleg dél van című verse is. Kárpátontúl magyar Írói, akik minden Idegszálukkal e tájban gyökereztek, vagyis akik e tájtól kapták ihletésüket és műveikben e táj népének lelkületét fejezték ki, ukrán sorstársaikkal ellentétben csak jóval a magyar tanácshatalom elfojtása után, a 30-as évek első felében jelentkeztek. De önnálló, szervesen fejlődő irodalomról még ekkor sem beszélhetünk, legfeljebb néhány íróról; akik az 1919 után megindult irodalmi decentralizációs folyamat eredményeként tudatosan nyúlnak a kárpátontúli témához és adnak hangot érzéseiknek, gondolataiknak, népünk vágyainak és törekvéseinek. Az önállóan fejlődő kárpátontúli magyar irodalom kialakulása csak a szovjet éra beköszöntével kezdődött el. Ekkor teremtődtek meg azok a kategorikus feltételek, amelyek parancsoló szükségszerűséggel indították el a szerepében és hatásában önálló magyar irodalmat Szovjet-Ukrajna kárpátontúli területén. Merőben más a helyzet a terület lakosságának zömét kitevő ukránság irodalmát illetően. Az ő Íróik lényegesen korábban jelentkeztek. A világi irodalom első művelői a XVIII. század közepe táján tűnnek fel, az egyházi irodalomé jóval korábban. Ez érthető is, mert hiszen az anyatörzstől különálló életét élő kárpátontúli ukránok irodalma törvényszerű következetességgel jelentkezett, hogy hivatását betöltse. Első jelentősebb íróik ennek ellenére csak a XIX. század 40—50-es éveiben és azt követően lépnek fel. Költőik, íróik ebben a korszakban — Alekszandr Duhnovics, Julij Popradov-Sztavrovszkij, Alekszandr Mitrak, ívan Szilvaj, Jevhenyij Fencik és a többiek — csaknem kivétel nélkül népük nemzeti tudatának felébresztését tűzték ki célul maguk elé. Verseikben nyíltan és büszkén tettek hitet nemzeti voltuk mellett, és arra serkentették véreiket, hogy több évszázados aléltságukból térjenek magukhoz, tudatosítsák magukban népi-nemzeti hovátartozandóságukat. A társadalmi és politikai visszásságok ellen akkor még nem emelték fel szavukat. Ezt csak jóval később, az első világháború után fellépő költők: Julij Borsos-Kumjatszkij, Dmitro Vakarov, Jurij Hojda és mások tették meg verseikben tudatos és határozott formában. A XIX. század ébresztő-Írói, amikor Kárpátontúlnak az anyaországgal való újraegyesülését sürgették, keveset törődtek az akkori Oroszország társadalmi szerkezetével. Duhnovics például beletörődött a cári önkényuralom rendszerébe is. Más a helyzet azonban a XX. század 20-as és 30-as éveiben fellépő költőknél: Borsos-Kumjatszkijnál és különösen a hitleri Németország gyűjtőtáboraiban halálra kínzott Vakarovnál. Borsos-Kumjatszkij a Krajina div (Csodák országa) című kötetében elítéli a társadalmi kizsákmányolást a burzsoá Csehszlovák Köztársaságban, s tiltakozik — ha nem is elég forradalmi hangon, de tiltakozik — a népnyomor ellen. Vakarov pedig teljes határozottsággal emeli fel szavát a politikai és társadalmi elnyomással szemben, s nyíltan hitet tesz a Szovjetunió mellet: Szép szabadságunk keletről int: keletről várjuk testvéreink. Ne imádkozzunk — égj, ifjú arc! Lázadók vagyunk, éltünk: a harc! > Vakarov hazafiassága forradalmi. Vakarov nem tudta elképzelni a nemzeti felszabadulást szdciális felszabadulás nélkül. A Szovjetuniótól nemcsak a nemzeti elnyomás alól történő felszabadulást várta, hanem a burzsoá-kapitallsta elnyomatás megszűntét is. Az elnyomók ellen érzett gyűlöletét és megvetését fejezi ki az 1955-ben hirtelenséggel — harminchat éves korában — Elhunyt Jurij Hojda 1939—1944 között Irt verseinek javarésze is. Hojda a sztálingrádi csata idején írja A tigrisek kifulladtak cimü versét, amelyben a hitleri seregek elkerülhetetlen vereségét jósolja meg: Kifulladtak, elernyedtek. Kinn a sztyeppen, a hidegben erőt vesztve, összeestek ... Ó áldd meg, sztyepp, szent bosszúnkat!.., Az akkori cenzúra nagyfokú korlátoltságának és ügyefogyottságának tudható csak be, hogy Hojdät e verséért akkoriban nem zárták gyűjtőtáborba. Az első világháború után Kárpátontúlon fellépő polgári és kispolgári beállítottságú magyar Írók a múlt maradi hagyományait folytatták tovább, és nem fejezték ki a kisebbségi sorba süllyedt magyar tömegek nehéz sorsát és törekvéseit. Jelentőségük — működésük idején is — felettébb korlátozott volt, s jóformán a háború befejeztével egyidejűleg hulltak ki az idő rostájából. A 30-as évek elején jelentkezik szociális tendenciájú, bátor, egyéni hangú verseivel a Munkácsról indult Sáfáry László. Ő az elsp olyan magyar költő, akinek lírája kifejezetten a kárpátontúli tájban gyökerezik, mondanivalóját elsősorban a táj emberének sorsa és vágyai határozzák meg. Masaryk és Benes burzsoádemokrata Csehszlovákiájában így kiált fel: ... és jussanak eszedbe a hegyek emberei. Kis kunyhóikban, szalmakazlak tövén emberibb életről gondolkodnak szótlanul. (Ne felejtsd el hegyeinket) A fiatal költő tele van érdeklődéssel, közelről akarja ismerni az életet. Tarisznyával a vállán útnak indul és keresztülkasul járja a kárpáti hegyek közé ékelt apró ukrán és román falvakat, a grófi latifundiumok árnyékában meghúzódó magyar községeket, és látja, hogy legyenek bár e helységek lakói ukránok, románok vagy magyarok, munkások, parasztok vagy értelmiségiek — életük egyformán nehéz, sőt egyre nehezebb, és sorsuk a „sötét esztendők súlya alatt" egymáshoz hajlott. Erről szól Diák című verse is, s a szörnyű, embertelen valóságot tükrözi a maga egyszerűségében és tömörségében megrázó Verhovina és Tutajosok is. De Sáfáry nem áll meg a puszta ténymegállapításnál. Bimbó kinyílik című versében már levonja a kizsákmányoltság és jogfosztottság következményeit; és a harcot jelöli meg, mint egyetlen kivezető utat a nehéz helyzetből: Bimbó kinyilik, virág lehullik. és egyre súlyosabb az életünk. Gyárak leállnak, földek kiégnek. nem terem itt már csicsóka se. Lapos tarisznyád hátadra véve, indulhatsz ember a szemed után. ... Várunk rád, várunk, dülőutaknál, völgykatlanokban, erdőknek mélyén és sokan, sokan, sokan vagyunk! Vágjál magadnak görcsös dorongot, faragj magadnak furulyát, kürtöt és fújjál sikoltó harci éneket! Sáfáry egyetemi éveit Budapesten töltötte, ahol Radnóti Miklós baráti köréhez tartozott, s egy ideig munkatársa volt a Független Szemlének, Kórusnak és más lapoknak. A haladó eszmékkel való megismerkedése költészetére döntően rányomta bélyegét. 1931-ben Munkácson megjelent első verseskötete, a Lendület ugyan még főként táj- és szerelmi verseit tartalmazza s csak elvétve mutat rá az elnyomottak és kizsákmányoltak nehéz helyzetére, de Verhovina című, 1935-ben napvilágot látott második versgyűjteményének legjobb darabjai: a már idézetteken kívül az Árverés, a Kemények vagyunk, a Rejtett ösvény, a Rozzant szekerek és mások mind határozottabb és tudatosabb formában tükrözik a nehéz kárpátontúli sorsvalóságot és domborítják ki a közös harc szükségességét. A bécsi döntés után az egyik munkácsi középiskola magyar szakos tanáraként működik, de már ekkor csak nagy ritkán jelennek meg versel az időszaki sajtóban. Innen, szerettei köréből ragadja ki a frontra a háború vihara, ahol 1943 kegyetlen hideg telén nyomtalanul eltűnt. Irodalmi hagyatéka torzó, de befejezetlenségében is maradandó értéke a kárpátontúli haladó magyar irodalomnak. A harmincas évek derekán tünt fel Ilku Pál, aki a beregszászi ifjúmunkások és érettségi előtt álló diákok közösségi tudatra ébredését és szolidaritását mutatja meg Lendület (Bratislava, 1936) című regényében. A szerző a Czabán Samu szerkesztette Jó Barátom Kiskönyvtára sorozatban megjelent ifjúsági színművei (A munka himnusza, Anyaszív, Beregszász, 1934) és szerte a lapokban napvilágot látott kisebb prózai írásai után lépett a nyilvánosság elé ezzel a regényével, amelyben hitelesen és bátran ábrázolja az érettségi vizsgára készülő nyolcadik osztály dinamikus légkörében az életet a maga szociális valóságában. A regény első kiadása az akkori burzsoá beállítottságú csehszlovákiai kiadó nyomására — sajnos — meglehetősen megnyirbálva került ki a sajtó alól, s csak a felszabadulás után megjelent újabb változatban sikerült az előző kiadás hibáját kiküszöbölni. Ugyancsak a harmincas évek derekán látott napvilágot Sütű Kálmán somi parasztköltö erősen Ady hatásról tanúskodó első verseskötete, a Lelkeket jöttem venni (Beregszász, 1936). Ekkortájt jelentkezett szociológiai tanulmányaival és kritikai cikkeivel a munkácsi Szabó Imre és a nagyszöllösi Neufeld Béla dr., akik írásaikat főként a Kolozsvárt megjelenő marxista Korunkban és más haladó sajtóorgánumokban jelentetlék meg. Neufeld Béla dr.: A kor és embere (Szőllős, 1936) című tanulmány- és cikkgyűjteménye társadalmi és lélektani problémákat világított meg, és tárgyilagos okfejtésével nagy mértékben hozzájárult az értelmiségnek a proletariátussal való cselekvő közösségéhez vezető útja egyengetéséhez. Az élmény szuggesztív erejével hatottak Neufeld Bélának Igazság a Szovjetunióról című színesen és érdekesen megírt útijegyzetei, melyeket a Szovjetunióban tett tanulmányútja után, 1937 elején adott ki könyvalakban. Az 1938 őszén bekövetkezett politikai fordulat összekuszálta az életet, felbolygatta az emberi sorsokat a Dunamedencében. Györy Dezsőt, a csehszlovákiai kisebbségi sors kohójában megedződött újarcú magyarok költőjét 1940-ben a kárpátontúli Beregszászra sodorta az akkori idők forgataga. Ott, a Kárpátok tövében várja félig-meddig riémaságra ítélve (hiszen Móricz Zsigmond Kelet Népétől eltekintve nincs fórum, amely közölné az akkori vad áramlattal szembeforduló verseit!) — a felszabadulást. Jóllehet a megjelenési lehetőségektől csaknem teljesen meg van fosztva, tollát mégsem teszi le: ott írja 1942-ben Komor tavasz a Tiszaháton című versében az új világégés láttán: „ég a korszak, csóva hull a magyarra ..." Ám nem csügged, bízik a jövőben: „Nem lesújt: fölemel a korgond" — állapítja meg, s kimondja a szinte paradoxonként hangzó mondatot: „s nem iszonyom az — iszonyunk!" Tudva-tudja, amit akkor a nép legjobb fiai is tudtak már, hogy 10