A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

BARSI IMRE: A lsó-Arvában, ahol a Choé fellegekbe bukó hófedte ormával mesebeli fehéfturbános óriásként strázsál áz árvái és liptói határmezsgyék felett, ott terül el á bolyhos hátú dombok aljában Vylrty és Dolrty Kubin, Pavel Országh HviezdoS-lav, á szlovák nép nagy költőjének közvetlen hazája. VySny Kübtrt apró falucska. A dombon álló ódon templon szinte farkasszemet néz a hegyekkel — dacosan és kihívóan. Pedig, ha a rakoncátlan böjti Szélek megtépázzák az öreg Choó hófehér szakállát és a derült tavaszi égből hirtelen hófergetég zúdul a fenyvesek árnyékában meghúzódó házikókra, nagy az ijedelem, Ilyenkor rózsafüzéres fogatlan vén anyókák keresztet hányva szidják ístenkísértö gőgjük miatt a templom alapítóit és építőit. I Bár még csak október van, a bércekre, hegyi ösvényekre.és a törpefenyőkre már ráhullott a hő. Ködtenger veszi körül a hajlott hátú hegyóriás derekát és a lángbaborult tölgyek, mogyoróbokrok között elhullajtott ködcsipke-foszlányok úsznak. Lenn a faluban sártenger, mintha nem is létezne errefelé aszfaltút. Itt látta meg a költő a napvilágot, itt ringatták bölcsőjét. E tájon nőtt fel, a tovairamló hegyi csermelyek között. Innen indult el e tájnak és népének ez a nagy szerelmese, és ide jött vissza elpihenni. Szülőfalujának közvetlen szomszédságában, a két kilométerre fekvő Dolny Kubínban végezte be szép életét, melyre mint a hegyitavak töretlen tükrére, rászállt a halál bús barna csöndje. Hófehér ormok, sötétzöld fenyvesek rengetege, sajátosan barna árvái rög, melyre ősidők óta a tavaszi ég szerelmes, kék lány-szeme mosolyog és rohanó hegyi patak fodrain ezüstösen tovasuhanó holdsugár teszi színessé a keretét. Valaha kistehetségü iskolamesterek botcsinálta irodalmi, nézeteinek pókhálója alatt elmosódott, megfakult arcképet véltem látni e keretben. A pókhálót már rég letöröltem, a kép megélénkült, megszínesedett. S most elindultam őszvégi zarándokutamra, hogy ragyogóvá tegyem a képet. Vyäny Kubín, a falu után a városba igyekszem, a járási székhelyre, a Hviezdoslav Múzeumba. Megyek, mendegélek. Az országúttól jobbra is, balra is krumplit szednek. Velem szemben szelíd tehéncsorda; két kis szeplős kölyök futkároz körötte, mintha mindketten M. Medvecká vásznáról léptek volna le a sáros országútra. Megérkezem az alvégre, és azonnal szemembe tűnik az utcák rendezetlensége. A város szélén apró házak. A léckerítés mögött dáliák és krizantémok kukucskálnak az érkezőre. A hulló falevelek sejtelmes suttogását egy barátságtalan kutya ugatása vágja ketté — két kecske őszirózsákon lakmározik. Jobboldalon egy bogárhátú házikó, emléktáblával, Jankó Matuáka szülőháza, a Nad Tatrou sa blyska költőjéé. Nemsokára lebontásra kerül. önkéntelenül felvetődik a gondolat, mennyi igazságtalanságot követhettek el itt a magyar királyi szolgabirók, al- és főispánok, vakbuzgó néptanítók és brutális kakastollas csendőrőrmesterek a nemzeti pántlikás mllleniumi években. Farkassötétben szenvedett a kis és a nagypolgár, hogy nem látta a nemzetiségek politikai, gazdasági és kulturális elnyomását. És hogyan is láthatta volna, hisz nem látta meg a magyar munkás és paraszti tömegek elnyomását és embertelen kizsákmányolását sem! Árvái táj Dolny Kubin, az alvég A Fölér