A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

szfrajet ké-lt&k o-e-t&ci F. FEDOROV: ALEKSZANDR EEZIMENSZKIJ: 1938. szeptember 30. éjszakája A sapkáról Távol kis ország halk szépségű, ódon városát hozzák álmaim elém, századok, mondák múlt-illatú, kóbor árnyai járnak utcáján, terén. Az útkereszten hársfák tarló lombja susog, zizzennek őszi levelek, sötét lakkos kocsik suhannak sorba szűk utcáin, hol a múlt megrekedt. Baljós moraj, komor mennydörgés mordul.... Nyugton nyugodni van-e, ki mer itt? Vér pecsételte törvény oltja zordul ki a város vidám, rőt fényeit. S a szócsövekből idegen feldvébel rekedt hangja parancsolón recseg, induló pattog dölyfösen, keményen, rút hitszeg és, bűn ül ma ünnepet. S tán holnap már reád ront, Európa, barlangjából, a Szudéta hegyek alól a sárkány, dúlva, tűzzel róva útját, a bombavető szörnyeteg. Jobb meghalni a szabadságért harcban, mint térdre hullni s hajtani fejet. Milyen keményen mondták ezt s müy hiúkan'. Ki így szól, azt legyőzni nem lehet. VLAGYIMIR ALEKSZANDR OVSZKIJ: Én Száz napot ittam ki. És mindhiába. Hiába. Ámde nem szomorkodom, s a messzeségek noros útját járva szótlan megyek, nem hallják panaszom. Ma még szabad — holnap tán fogoly vdgyok, ma köd hull reám — holnap süt a nap. De derekam még soha meg nem hajlott, nem görnyedtem meq a bánat alatt. Hó, por, vöröslő tüzek csípős korma. Léptem kemény. Dacos vagyok, konok. De ölelem, mi proletár, karomba zárom, mi újat épít. Ez vagyok. NYIKOLAJ TYIHONOV: Ittfelejtett Ittfelejtett e zajgó világban a megfontolt s éber nyugalom, állok, mellem a viharnak tártan, nem könyörgök, nem imádkozom. És ha golyó sziszeg lenn a réten, gránát robban ü domboldalon, mint éhség-gyötörte egytestvérem, a szenvedést már úgy fogadom. Várom azt az időt sóvárogva, mikor véget ér az éjszaka, ha a véres vihart túlharsogja az építő munka víg zaja. Csupán az érti, érzi napjainknak szavát, ki vélünk egy úton halad, ki meglátja a vüágforradalmat kis dolgok mélyén: a nagy álmokat. Ez asszonyáról bászél, holmi rongyról amaz, ismét más nótát emleget, hadd szóljak én is fókabőr sapkámról, szörmesapkámról mandjtäc éneket. Hogy miért hordom oly büszkén J alóla mért világit lámpásként a szemem, mert utalványra kaptam egyszer régen, olyan szívesen azért viselem. Kijevbe mentem, még tizenkilencben, pihenőre. Az idő hogy szaladt! Két nap pihentem ,s harmadnapra ismét viszontláttam a lövészárkokat. Éhen formáltuk életünk s az éhség gonosz dolog, tudja, ki arra járt. S így történt, hogy a tarascsani ezred egy lövés nélkül megadta magát. Igaz, a sapka! A frontról rongyosan Moszkvába mentem megint egyenest, s ott a Központi Bizottságban kaptam egy utalványt, fejfedőre jegyet. Fogom magam, gyerünk az elosztóba — nem várattak, a sapka már enyém. Megxxtn o sapka s nem ls akármilyen, igazi zőrme, nem nyúlszőr a prém. S ha mostanában, mint akár éppen ma, jégvirágos kircücatok alján járok, mint zászlót, olyan büszkén hordom rossz időkben kapott szőrmesapkám. S ha vásárolok, válogatok a ma érkezett áruban, eszembe jut a régi nehéz, utalványos világ, S tudom jól, már felfelé vtsz az út, ha olvasom a bankó-rendeletet, hallom: a tőzsdén gonosz csata dúl, fókabőr sapkám borzas szőrméjére nézek s gondolom vidám-konokul: Járhat miattam gépkocsin akárki, felőlem tíz lakása is lehet, mi egyszer majd nem fókabőr sapkára, az egész világra , váltunk jegyet! ^ JOSZIF P. UTKIN: Az utolsó levél Nem, hisz más is van a világon, mint búcsú és hűvös kezek! Hallottam hangját, a kórházba elhozta az emlékezet. Hogy elvonult a vész, szívemen hordtam, el nem hagytam soha, mint bábuját a kisgyerek, mint törött kezét a katona.., Ott él a ködös messzeségben. Ellenség, barát, idegen? Nem, nem szabad így elhagynia, ilyen részvétlen hidegen! Nem, ha szivét másnak is adja, másnak... meglátja, kedvesem, ha szól hozzá, ajkára tolul az én bibliai nevem. És ez sokkal több e világon, mint búcsú és hűvös kezek! Hallottam hangját, a kórházba elhozta az emlékezet. S a régi seb felszakad sokszor... ma is látom, hogy lengeti haját a szellő, hogy lebbennek illatos, sötét fürtjei. És én oly örömest fogadnám, mint ki álmában sír-örül, még megvető tekintetét ls elszükiM pillái közül.