A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

: Részlet Balassi Bálintnak most jeljede- ) zett szerelmes drámájából, melyről lapunk j szeptember 7-iki számában már beszá- j moltunk. Actus V. Seena IV. Júlia szól Credulusszal Júlia: Elhaladt a pór, immár senki nem lát, hanem majd én is kimetélem ezt a hamis írást a fiatal fából. Credulus: Pedig el tudtam szakadni a hitetlen Sylvánustól, no injmár nincs ki megtilthasson az én életemnek veszedelmét elvégzésétől. Nem nehéz meghalnom. de az nehéz, hogy halálom óráján nincs jelen az én istenasszonyom, s nem nézi mint ölem meg magamat ő miatta. Fogadjunk, ő az, ki ama fa mellett ál.l! Ö "hitemre! Öh áldott nap. melyen kedvem szerint végezhetem el életemet. Júlia: Azt rá felelek senki el nem olvassa, én sem, úgy kimetélem! Credulus: Amit annak a jegyzésnek kellett volna mondani, azt a te magad nyelve mondhatja meg ezután. -Júlia: Íme lám, élsz még, vagy most támadtál fel? Credulus: Talán bánod, hogy élek? Ne bánkódjál, ezennel teszek róla! Júlia: Hogy élsz, nem bánom, de azt hogy gonosz hírembe akarsz ejteni, azt bizony bánom. Igaz-e az, hogy a fi-talon azt metszed fel, hogy Sylvanus szerelmébe adtam magamat? Micsoda bizonyságod vagyon erről, ha tudja az isten, hogy senki nem mondhatja igazán, hogy soha csak rá is tekintettem volna. Credulus: a gonoszság vakított volt meg. s magam sem vettem eszembe mit írtam. Ne siess az istenért kérlek, tedd el a kést. csak egyért könyörgök! Júlia: Mi kell? Mondd meg gyorsan! Credulus: Ha a te kegyetlenséged s az én gonosz szerencsém így hozta, hogy az én régi szolgálatom ne legyen kellemetes előtted, elégedjél meg egy halálommal, s ne hagyj mindennap ezerszer halált kóstolnom. Ez éles késedet üsd én mellembe, és vedd ki szívemet, ki téged igazán szeretett, s bocsásd ki a sok keserűségből, mint egy mély tömlöcből fájdalmas lelkemet! Nem vétkezel semmit vele, mert ha valaki szerelmes ember valaha kedve szerint végezte életét e világban, én leszek a másik, "na az én édes szerelmesen- keze miatt leszen itt elesésem. Mely nem halál, hanem új élet gyanánt esik énnékem, miért hogy azt mondják, jó annak a halál, aki búnak éri végét azzal. Júlia: Isten őrizz, vesd ki ez rettenetes dolgot szívedből! íme az én hitemre, ugyan megszánom! — Bizony amint azelőtt is megmondtam, ha segíthetnélek, örömest segítenélek, de nem szeghetem meg hitemet, bizonyságom az isten és a szerelem. Credulus: Átkozott legyen a szerelem, az is, aki hiszen neki! ÖÍi kedves sebem helye! Öh én édes jelem, kire sokat nézek napestig a szegény Angelica emlékezeteire Júlia: Elveszek! Mit beszélsz? Angelicát emlege'sz-e?! Credulus- Melv nehéz most, hogy akkor meg nem holtam, amikor egy kígyó e sebet »aitam ejtette. Oh én édes Angelicám. a te magad kezével gyógyítottál meg akkor! Mely jó tétellel csak ez mostani veszélvre juttattál, mert ha akkor meg haavtál volna halnom, most e negy bút nem . szonv dném, sőt a te áldott öledben múltam volna ki a világból! Júlia: Ha valaha valamiben énnékem kedvemet igyekezted tölteni, bizonyíts meg ezzel, hogy mondd meg, kicsoda az az Angelica, akit emlegetsz? Credulus: Ha lehet, hadd, ne újítsa meg lelkem az én régi nyavalyámot! Júlia: De mondd meg, igen kérlek! Credulus: Ha életemet te éretted fogyatom meg, miért titkolnám azt előtted? — Az Angelica egy igen szép leány vala, kinek szerelmire Candiában (ki mindkettőnknek hazája vala) — fölgerjedtem. Júlia: S ő, az Angelica, szeretett-e? Credulus: Igenis, sőt talán inkább ö! Júlia: Hát nem csonda, hogy gyötör a szerelem, s ennyi kívánságodban nem ad jó szerencsét! Mert aki igazán szeret, egyet szeret! , Credulus: Mert meghalt ám. Vajha élne, nem volnék ebben a veszélyben. Mert bizony tereád sem egyébért gerjedt fel ; z én lelkem, hanem azért hogy csodálatosan hasonló vagy hozzá. Júlia: Bizony elég kegyetlen halál volt, hogy így fosztott meg egymástól benneteket. De mit tehetsz róla? Tűrni kell, mert a halál senkinek nem kedvez. Cerdulus: A halál szintén nem oly keserves, mint a halálnak oka, s módja, miről könnyhullatás nélkül nem emlékezhetem soha. Júlia: S mi módon halt meg? Credulus: Egy társom búsultában, hogy hozzá nem akart hajolni, mérgett adott szegénynek meginnia, amint magától értettem, amikor ölemben vonaglott. Júlia: Mi volt a társadnak a neve? Credulus: Monthan, ha igazán jut eszembe. Júlia: Mit hallok? Monthant emlegetsz? Veszek álmomban, vagy imettő (ébren) hallom ezt? Neked pedig mi a neved ugyan? Cerdulus az igazi neved? Cerdulus: ölj meg inkább, ne kérdezkedjél tovább! Júlia: Mond meg csak, ha van más ne« ved. azután parancsolj, s azt mívelem, amit mondasz. Credulus: Nem Credulus, hanem Tyrsis az én nevem. Júlia: Tarts, segélj! Tyrsys neked a neved? Fogj, fogj, majd elesem. Credulus: Júlia, Júlia, oh átkozott szerencse, elájultál vagv meghaltál? Im mint fehéredik s hidegedik! Bizony megholt. mert semmit nem piheg. Oh rettenetes történet, mert midőn én kérem azon, hogy az ö keze miatt haljak meg, ő hal meg az én kezemben. Micsoda dolog, átkozott szerelem, így adod-é kezembe az én szerelmesemet? Mi jót várhassak immár tőle? Ha megölted őt, az fejében bár meg se adtad volna. De ha életemben nem engedted megcsókolgatnom, még halva is megcsókolom. Magam ajakammal szedem el az ő édes ajakiról a hervedt piros rozsát, Júlia: Tyrsis-e neked neved? Credulus: Valami új öröm ébresztett? Júlia:. Semmi nem 'egyéb, hanem a le szerelmes csókod én édes Tyrsisem téritett ismét életre a halálból. Credulus: Engemet nevezel te most Tyrsisednek, kit csak az imént is úgv gyűlöltél, mint 3 szörnyű halált? Most édesnek mondod az én csókomat, még imént csak a tekintetem is ellened voll? Vajon mitől lágyult meg ilyen hirtelen a te kemény szíved? Én hiszem, hogy csak valami csalárdsága ez a szerelemnek. De mondd meg, ha istent szereted, mi változtatott meg ilyen hamar téged? S mi fordította kegyetlenségedet jókedvre s kegyelemire. Júlia: Míg te Credulus voltál s én Júlia, addig kegyetlen s kedvtelen voltam hozzád. De mihelyt te is Tyrsissé lettél s én is Angelicává, ottan kegyes szerelmes lettem hozzád. Credulus: Igaz bizony édes lelkem, hogy mind képpel, mind termettel igen hasonló vagy Angelicához, dehogy ugyanő volnál, az hihetetlen dolog, mert a magam két szemével láttam még ennek előtte, hogy szintén meghalt. Júlia: Hiszen én mondtam azt tenéked, mert én magam is azt tudtam, hogy méreg volt az ital, amit Monthan adott meginnom. Oh én hamis beszédem, mely nagy bút és nagv kárt szerzett volt mindkettőnknek. Nem méreg volt, nem az az istenért, hanem csak valami oly ital, ami után az ember egy napestig folyton aludt. Credulus: Nem tudom, mit higyjek, mert lehetetlen dolognak teszik, hogy ilyen hamar kegyelmébe vett volna a szerelem, s hogy ilyen nagy jómra tartott volna meg enyém ezideig. Júlia: Úristen, micsoda bizonysággal mutathassam én meg neked az igazat, s miképpen hitethessem el veled? Hála istennek eszembe jutott. Látod-e ez unicornis (mesés állat, homlokán hegyes szarva van) szarva hegyit, mit ily módon aranyba foglalván magad adtál otthon, Candiában, hogy a te emlékezetedre nyakamon viseljem. Nesze. Ismered-e ? Mi kell. ennél nagyobb bizonyság? Én vagyok a te Angelicád. Én vagyok az. akit te megholtnak hitttél lenni. Credulus: Immár nyilván látom, oh, oh! Júlia: Miért sírsz édes Tyrsisem? Talán teljességgel elfeledkeztél rólam, a te Angelicádról. Azt bánod, hogy ismét megtaláltalak? Ugye? Szólj lelkem! Credulus: Örömömben nem szólhatok. Nem feledkeztem meg rólad, én édes Angelicám. nem lehetne az soha, mert kicsoda az, ki elfelejthesse az ö éltető lelkét, édes Angelicám. Oh két szemem világa. Nem tett soha ennyi gonoszt velem a szerencse, amennyi jót most vele teszen. Hát ugyan te vagy az én édes- Angelicám? ím, noha látlak, hallak, de alig hiszem meg magam szemeimnek is, füleimnek is. Júlia: Én szintén azonképpen én édes Tyrisem. mivelhogy tizenkét esztendeig való keresésimben sehol semmi hírt nem hallottam felöled, s immár most véletlenképpen • ilyen hamar egybehoza isten bennünket. Noha látlak, de alig hiszek énmagamnak is. Felismerem azt a szép helyet, amiről emlékezel, mikor amaz árnyékon együtt aludtunk, s én meg valami füvei gyógyítottalak meg. Credulus: Boldog szerencse. Oh, boldog, s örvendetes nap, ki ez időt adtad érnem. De micsoda gonosz gondolat volt az Monthantól, hogy téged elaltasson? Júlia: Érts meg. Azután, hogy a földre estem, nemcsak te, hanem mindenki más is azt hitte, hogy meghaltam. Látván ezt Monthan, menten az atyámhoz vitet, s mondván neki, hogy ő valami fűvel föl tud támasztani engem, s ha megelevenedném, neki adjon az atyáin házastársul. Atyám mint keserves ember, neki igért mindjárt, s Monthan is ottan megorvoslott engem. De megcsalta a latrot a reménység, mert mihelyt megértettem ezt a csalárdságot, hogy mint vagyon a dolog. azonnal elszöktem. S azóta csak téged kereslek erdőkről, erdőkre, én édes Tyrsisem. (A XVI. századi kéziratos másolatból étírta C'sanda Sándor.) 16