A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

Nemcsak énekeltünk, valósággal láttunk magunk előtt, mint emelkednek fel, hogyan mennek, lendülnek előre a munkáshadak ebbe az utolsó élethalálharcba ... A tomboló öröm első percei elmúlri tak, de az izgqlom, a sürgésforgás még sokáig nem szűnt. Eszünkbe jutott, hogy két hónappal ezelőtt, a „kornyilovi napokban", ugyanígy ültünk ezeken a padokon, és sietve igyekeztünk eldönteni: mit tegyünk? Igen, tehát mit is tegyünk, hol kezdjük? Hiszen eddig mindössze annyit tudtunk meg, hogy nincs többé „Iv. Alekszandr" — így nevezték tréfásan nálunk Kerenszkijt a katonák. De azután? Folyik-e még a harc vagy véget ért — volt-e egyáltalán? A telefonbeszélgetés mindjárt az elején megszakadt, találj szándékosan szakították félbe, hogy ne tudjunk meg mindent, ami történt. Akkor még nem tudtuk, milyen aljas, áruló szerepet játszottak egyes ivanovói távírászok, de már sokakban élt a rossz előérzet. Jégesőként hullottak a javaslatok — szenvedélyes, erélyes, de mégis inkább valami fantasztikus, az ügynek semmiképpen nem megfelelő ötletek — Azonnal küldjük el segítségül Moszkvába az ezredünket, élén a szovjet végrehajtó bizottságának tagjaival. — Most azonnal ebben a pillanatban hagyjuk abba a beszélgetést, „gyerünk a gyárakba, szólaltassuk meg a szirénákat és hívjuk össze a munkásokat, magyarázzuk meg nekik a helyzetet, ott nyomban megszervezzük a zászlóaljakat és küldjük el őket Moszkvába! — Ideiglenesen hagyjunk minden polgári munkát, valamenyien tömöröljünk egy ezredbe; egy részünk mint szervező és politikai pártmunkás, mások mint lövészek ... A vezérkar elvonult, hogy a legsürgősebb intézkedések tervét kidolgozza. A szovjet ülése tovább folyt, de lát•ft- ható zökkenőkkel, akadozva. Ilyen percekben nem is lehetett ülésezni, a küldöttek azonban nem akartak elmenni. Kisvártatva visszatértünk és közöltük, hogy most nyomban városszerte őrségeket állítunk fel, a fontos helyekre, a vasútállomásra, a posta és távíróhivatalba, a telefonközpontba, mindenüvé munkásellenőröket küldünk, intézkedünk, hogy a város és környéke értesüljön az eseményekről; szoros kapcsolatba lépünk az egész kerülettel; a megbízhatatlan elemeket felügyelet alá vesszük, túszokat jelölünk ki, satöbbi, satöbbi... — szóval megtesszük mindazokat az intézkedéseket, amelyeket ilyen döntő pillanatban általában szoktunk. A szovjet mindent jóvahagyott: lázas munka kezdődött. A küldöttek szétszéledtek. Reggelre az egész város értesült a történtekről. A vasutasok megalakították a maguk külön szervét: az ezredben már magától létrejött az öttagú forradalmi katonai vezérkar. A telefon szünet nélkül szólt, percenként hívtak: Rodnyiki, Tejkovo, Suja, Vicsuga, Kosztroma, valamennyi nagy munkáskó'zpont. Nem hagytak nyugtot nekünk, mint ahogy mi sem Moszkvának. Munkásaink elragadtatással fogadták a fordulat hírét: hatalmas tömegek gyülekeztek a gyárakban, meghallgatták a szovjet küldötteket, mohón lesték a híreket, hírnököket küldtek értük, énekelve, zászlókat lobogtatva minduntalan ott keringtek a szovjet körül. A vasutasok küldöttségek útján tolmácsolták esküjüket, hogy együtt dolgoznak velünk, s kijelentették, hogy készek akár meghalni is a szovjet hatalomért. Az ezred, teljes hadifelszerelésben, szuronyerdőt csillogtatva,' többször is elvonult ablakaink előtt. A z első éjszakákon semmit sem aludtunk. Jóformán ki sem léptünk a szovjet épületéből, legfeljebb, ha valamelyik gyárba hívtak, mentünk el egy-két órára. Sokan, nem bírva tovább a fáradtságot, fényes nappal végigdőltek a nagy, csupasz asztalokon, és úgy aludtak el a pokoli zajban, állandó ajtócsapkodás és nyikorgás, telefoncsengetés, autótülkölés, motorkerékpárberregés közben. A szovjet épülete valóságos fegyveres tábor volt: köröskörül puskás munkások, az ablakokban gépfegyverek, nekünk valamennyiünknek pisztoly az övünkben, sokan kézigránátokkal akasztották tele magukat, egyesek még ezen is túltettek: gépfegyver-hevedereket vetettek át a vállukon. TTuszonhetedikén reggel a posta- és " távíróhivatal alkalmazottai sztrájkba léptek és abbahagyták a munkát. Mit tehetünk? El voltunk szigetelve. A vasutasok ígértek ugyan egy-két telefonost és távirászt, dehát mire megyünk ilyen kevés emberrel? A szovjet nyomban hívatta a munkásokat, összeválogattak egy csoportot az úgy-ahogy hozzáértőkből, s azokat küldték a sztrájkolók helyébe. Ezen az éjszakán és az egész következő napon nem kis gondot okozott nekünk a telefon és táviró. Mai napig emlékszem, milyen nehezen, kaptam meg telefonon a 88-as számot, milyen kétségbeejtően kóválygott a fejem ettől az egész munkától. Látva, milyen nehéz „idegenekkel" dolgozni, azon melegiben elhatároztuk, hogy szövőmunkásokból szervezzük meg a magunk postás, telefonos és távírász hadseregét, s e célból a legközelebbi napokban külön tanfolyamokat indítunk a számukra. A dolog azonban másképpen alakult: semmiféle tanfolyamra nem volt szükség. Másnap, vagyis 2-án, ezt az egész sztrájkoló társaságot, kétszáz embert — letartóztattuk és bekísértük a Kuvajevgyár étkezdéjébe egy hideg, barátságtalan és sötét helyiségbe. A letartóztatottak kezdetben adták a hőst és igen gőgösen viselkedtek; valamiben reménykedtek, valamit vártak, De minél tovább voltak ott, annál inkább alábbhagyott ez a hangulatuk. — Ki ezek a postások és távírászok? — kérdeztük magunkban. — Vajon egységes tömeget képviselnek, egységes érdekkel ? — Persze, hogy nem. — Valamennyien ellenségeink? — Nem. — Akkor hát nem lehet ez alkalommal szétválasztani őket? — Világos, hogy lehet. Hozzáláttunk a szétválasztásukhoz. Főleg a postásokhoz, a takarítószemélyzethez, kishivatalnokokhoz fordultunk, rámutattunk, megmagyaráztuk nekik, kinek mi az érdeke, ajánlottunk, hogy függetlenítsék magukat a „magas" hivatalnokoktól és semmitől sem tartva, nyíltan mondják meg nekünk a véleményüket. Az eredmény csodálatos volt: Kétórás veszekedés, vita, beszélgetés, tiltakozások és ultimátumok után elértük, hogy a fogoly „tábornokok" siralmas kisebbségben maradtak. Az egész tömeg elhatározta, hogy felhagy a sztrájkkal és már másnap reggel munkába áll. Szabadon engedtük őket. Mielőtt megbékélten elszéledtek, még az Internacionálét is elénekelték. Ezzel be is fejeződött az „incidens". (1925) Vándormadár Élt akár a vándormadár, útrakelt, ha elmúlt a nyár; elmúlt a nyár; learatott, otthon sehogy nem nyughatott. — Itt van most a jó alkalom, jobb, mint tavaly a Garamon, mint Handlován tavalyelőtt — kibírok egy fél esztendőt... Elmúlt a tél, jön a tavasz.. Kiadná, Kiadná, messze van az. Sír az asszony, mást nem tehet, azt se tudja, mi van veled. Régen írtál, nem üzentét, Balázs Péter, messze mentél! Az anyja is csak kesereg: — Apja nélkül nö a gyerek. Ha pénzt küld is, mit ér vele, megvan úgyis a kenyere ... — Nem üzentem, magam megyek, nem lesz árva az a gyerek. Csallóközbe repülj, vonat! Viszem, viszem, asszonyomat, asszonyomat, s a gyereket... Az asszony csak sír, kesereg; be csattognak a kerekek! Vissza, be fáj szívem, fejem, édesanyám nem jött velem ... Elmúlt a tél, itt a tavdsz... Kiadná, Kiadná, messze van az. Balázs Péter csak ottragadt, új tárnát tör a föld alatt. Kérges, kemény a tenyere, hozzánótt a szerszám nyele. Otthon anyja sír, kesereg: — Messze szakadt az a gyerek! Nálunk búza, árpa érik, mit mondok, ha fiam kérdik...? Nézi, nézi, tán fellegek: füst borítja a nagy eget. — Füst borítja a nagy eget, édesanyám most emleget. Édesanyám, jól megvagyok, vándormadár fészket rakott... BÁBI TIBOR A csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális hetilapja. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Felelős: Egri Viktor főszerkesztő. Megjelenik minden vasárnap. Kiadja a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, risn.•=«, tsn — 220-59. Szerkesztőség: Bratislava, Jesenského 7. Telefon 261-04. Postafiók C-I81. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat. Megrendelhető minden postahivatalnál és kézbesítőnél. Nyomja a Pravda nyomdavállalat, Bratislava, Jesenského 12. Egyes szám ára 1.50 Kcs, előfizetési díj'fél évre 39.— Kcs, egész évre 78.— Kcs. A-554218 15