A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-09 / 45. szám

D. A. Furmanov Felejthetetlen napok 14 Tudjuk hogy okóber 25-én történik meg а fordulat, éppen 25-én, sem korábban, sem későbben. A fő harc Pityerben és Moszkvában lesz, csaknem minden ott dől el. Szükség lesz ott a segítségünkre; meg keil mondanunk nekik, hogy készen állunk, hogy legjobb katonáinkat adhatjuk oda, hogy itt, minálunk, győztünk. Majd ha egyik, másik, harmadik, tizedik, századik város jelenti, hogy ö is kész segíteni, csak akkor lesz teljes a győelem. A falu majd csak azután győz... Tudjuk, hogy így lesz és lázasan készülünk a végzetes, döntő napokra. A munkásoknak októberben fejenként öt font szemét lisztet osztottak ki. Ezenfelül semmit sem adhatunk, remény sincs közeli osztásra, szerezni nem lehet, venni pedig nincs honnan és miből. Siralmas helyzet. Kijárunk a gyűlésekre, a szövőmunkások sok ezer főnyi tömegeket megmozgató gyűléseire, amelyeket a maguk gyárudvarain tartanak. Odamegyünk, magunk is az émelygésig éhesen, hooy az éhségről beszéljünk velük. — Munkások! Drága elvtársaink!... Magatok is látjátok .. . honnan vegyünk kenyeret?... A jövő héten ne is várjátok, nem lesz ... De aztán ... aztán . í . talán . .. nem állíthatjuk biztosan, de remény van rá ... Októberben mindössze öt fontot kaptatok: nehéz sor; dehát mit tegyünk, ha egyszer nincs, ha színét sem látjuk a kenyérnek; egyre csak krumplihéjat rágunk . .. — Még az sincs — sóhajt fel búsan a tömegben egy munkásnő, s a mellette álló komor, szigorú arcú öregasszony tompán visszhangozza: — Jaj, uramisten, mit is csináljunk... — Hogy mit — sivít fel valahonnan egy női hang —, hát ezt: az én gyerekeim két nap óta egy falást sem láttak!... Nézzék, micsoda szőszátyárkodás (ez már nekünk szól), mit nekem a szavak. kenyeret adj, kenyeret, különben ... piha. köpök rád ... Ogy ám ... Szegény, elkínzott munkásasszonyok, anyák így fakadnak ki, egyik a másik után; egymást fertőzve bánatukkal éhező, síró gyermekeikre gondolva, egyszerre még keservesebben érzik a nélkülözés gyötrelmét, s fájdalmukban szitkozódnak, átkoznak — kit?... Maguk sem tudják... Jajveszékelnek, mint egy kedves halott koporsójánál... Aféfiak nyugodt, komoly kifejezéssel arcukon, keményen, mozdulatlanul állnak ... Percek telnek el így, heves kifakadások, panasz, esztelen tiltakozások és fenyegetések között... Majd elcsendesül a háborgó tenger, újra szóhoz lehet jutni, beszél nekik az ember, s ők hallgatják és hisznek és tudják, hogy valahonnan mégis csak megjön majd a segítség. A szovjettől jön, ezektől az emberektől itt, akik a hordón állnak, akiket ők mjguk, • a munkások választottak, akikre lépten-nyomon minden pillanatban rázúdíthatják a gyötrelmek, az éhség, betegségek és nélkülözések okozta minden keservüket: nem sértődnek meg, hiszen közülük valók. Szavak harsannak a tömeg felett: — Árulás és hits; egés vesz körül. A kormány tehetetlen: folytatja a véres mészárlást, a gyárakat meghagyj, a gyárosok kezén, nem ad földet a pa rasztoknak ... Meddig tűrjük ezt még' Erősek vagyunk, mindent megtehetünk! — Meg is tesszük... De csak akkor a átvettük a hatalmat! — Ogy van, úgy van! — tör fel a heeslés százezer mellből. — Minden hatalmat a szovjeteknek! L< a kapitalista miniszterekkel! Le az áruk szocialistákkal! Megfeledeznek az éhségről, a nyomasztt szükségről, már öntudatosan állnak ot a munkások, harcra, önfeláldozásra készen, elhatározásukban megingathatatlarful... Közelednek a napok — röppennek a; újabb gyújtó szavak —, az utolsó napok Eldől sorsunk. A proletár Oroszország harcra készül T.. Készek vagytok-e szövőmunkások ? — Mindig készen vagyunk ... — Akkor tudjátok meg, hogy a közeljövőben ott kell állnunk a vártán! Véget ért a gyűlés, a tömeg felbolydult, hullámzásba jött, és különböző irányokba szétfolyt, eloszlott... A munkások felkészültek rá, hog; szembenézzenek az ellenséggel. * * * A z ivanovo-voznyeszenszki vasutasol az egész kiterjedt hálózat területén nagy segítséget nyújtottak az októberi napokban. Mindig a munkás- é: katonatanáccsal tartottak, megvoltak ot a maguk megbízottai; semmi olyat nerr tettek, ami a tanács akaratával ellenkezett, mindent idejében megtárgyaltak A kimerülésig javítottak vagonokat é; mozdonyokat, irányvonatokat szereltel össze, s elindították gabonáért... A felkelés legforróbb idején elvitték Moszkvába munkáscsapatainkat, hogy az ottaniaknak segítsenek... A vasutasok a magul október előtti gyűlésein ugyanazt beszélték, mint a szövőmunkások, ugyanúgj készen álltak a cselekvésre. A 199. tartalékezred a városban állomásozik. Három százada van: a 11., 12. és 14., ezek közül azonban csak a 11 van kiképezve és felkészülve. Dehát a; adott esetben egy század is sokat tehet. A kaszárnyák hidegek, nedvesek, piszkosak . .. — Katonák! Elvtársak! Lehet, hogy mái a közeljövőben cselekednetek kell.. A rothadó alávaló kormány nem akarja de nem is adhatja meg a munkásnépnek ami őt jog szerint megilleti. — Régen kellett volna már — kiáltoti valaki a szürke tömegből. — Le az árulókkal . .. Faltól falig cikáztak a hideg kőépületen végig a harcias jelszavak; átkok harsogtak; büszkén, ünnepélyesen törtek ele §s sűrűsödtek a szürkeköpenyes tömeg 'elett a szent eskük, hogy harcolni foglak ... — Bízunk a fegyveretekben, elvtársak! Lehet, rövidesen szükség lesz rá, hogy negvédjétek a szovjet-hatalmat. . . — Éljenek a szovjetek! — kiáltott íirtelen valaki a pillanatnyi csendben. S a tömeg feltartóztathatatlanul, szinte ürjöngve kiáltotta: — Hurrá!... Hurrá!... Hurrá!... — Éljenek a szovjetek — kiáltott még egyszer az előbbi hang. És megint hangos elragadtatás, felkiáltások, lelkes esküszavak viharzottak. A katonák velünk voltak. A nagy napok előestéjén így készítettük elő a szövőmunkásokat, katonákat és vasutasokat... Nemsokára harcolniok kellett, de nem itt, hanem Moszkvában, ahova segíteni küldtük őket. Ilyen erővel hogyne győznénk? Ki mérkőzhetik vele? Semmi kétségünk, hogy miénk lesz a győzelem ... Egyre jobban közeledik az idő ... * * * TJuszonötödikén esti hat őrára tűzték ki a szovjet ülését. Hogy milyen kérdéseket tárgyaltunk, nem emlékszem, de azon az estén rendkívül élénk hangulat uralkodott: különös hévvel, dühösen vitatkoztak a legjelentéktelenebb kérdésekről is, hamar indulatba jöttek, mindenre szinte betegesen reagáltak, minduntalan fullánkos megjegyzések röpködtek, a protestálok felugráltak a padokra, mint a buborék a víz színén, buzognak, aztán eltűnnek ... Aztán mások ... És látnivaló volt, hogy mindezek a megvitatásra kerülő kérdések nem a legfontosabbak, hogy csak ezekben öntik ki azt a valamit, ami belül forr, azt a legfőbbet, amiről úgy vágynak beszélni, amit nem győznek várni az egybegyűlt küldöttek. Hiszen 25-e van. Talán reggel... Talán az éjszaka folyamán ... De az is meglehet, hogy most is, ezekben a percekben dörögnek az ágyúk és ömlik, ömlik, ömlik a testvéri vér... Hej, csak minél előbb megtudnánk! Mindjárt könnyebb volna minden! Háromszor próbáltam meg telefonon összeköttetésbe lépni Moszkvával — nem sikerült. Végre bekapcsolták az Izvesztyija szerkesztőségét, és onnan közölték a felejthetetlen erejű szavakat: „Az Ideiglenes Kormányt megdöntöttük!" Magamon kívül rohantam a terembe, félbeszakítottam a beszélőket. Halálos csend állt be, és én tisztán skandálva a szavakat bedobtam a küldöttek tömegébe: — Elvtársak, az Ideiglenes Kormányt megdöntötték! A terem egyszerre fellélegzett, az emberek egymás kezét rázták, felugráltak a padokra, egyesek tapsoltak, lábukkal dobogtak, botjukkal verték a padokat és falakat, harsogó hangon kiabáltak: „Elvtársak elvtársak!... elvtársak!..." Egy hevesvérű lakatos felkapott egy nehéz széket és meglendítve, csaknem a tömeg közé dobta. Kiáltások, zaj, elkezdett dalok — minden hangos, összefüggéstelen morajjá olvadt... Valaki felkiáltott: — Az Internacionálét! A káoszból egyszerre megszülettek, s egyre nagyobb erőre kapva szárnyaltak a szent himnusz hangjai... Énekeltük azt, a mi himnuszunkat azelőtt is, kéiőbb is sok százszor, de nem emlékszem rá, hogy valamikor is úgy énekeltük volna, mint itt: olyan kitörő belső erővel, olyan forró, mámorító lelkesedéssel, olyan igaz, mély hittel minden egyes szavában: Föl, föl ti rabjai a földnek, Fö', föl. te éhes proletár, A győzelem napjai jönnek, Rabságodnak vége már ...