A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

a Szappanbuborék (Így látta G. Grossz Németországot az első háború után, — sajnos úgy' mondhatnók, Nyugaton a helyzet változatlan). Élősködők (1921) Itaailtus sues 9 wMrww • •w WWMv vmrir Az idősebb generáció bizonyára jól emlékszik Georg Groszra, a weimari Németország kiváló rajzolójára. Nemrégiben lapozgattam egyik rajzgyűjteményének angol kiadásában, és bámultam merész, a porosz militarizmust és a német nyárspolgárt ostorozó karikatúráit. Nem is csodálkoztam, hogy Groszt háromszor ültették annak idején börtönbe Németország szociáldemokrata és liberalista urai. Majd félve tettem fel saját magamnak a kérdést: vajon hová sodorta a horogkereszt barna s embertelen vihara e bátor férfiút és nagy művészt? Néma kérdéserme az elmúlt napokban kaptam váratlan feleletet. Samuel Kerner, a Nowa Kultura című lengyel lap munkatársa New Yorkban találkozott Georg Grosszal. A német rajzoló még ezerkilencszázharminckettőben emigrált a tengeren túlra. Azóta az észak-amerikai Egyesült Államok lakója és polgára. Sajnos, az egykori harcos nemcsak hazát csarélt, szelleme is megváltozott. Már nem mártja maró lúgba irónja hegyét, hogy hideg dühvel rajzolja meg a profitéhes dollárcápák valódi arcélét, és ragadozó képükről letépje az álszenteskedés álarcát. Nem teheti, mert éhen pusztulna. Ezért rajzol baljós, sötét képeket. Pesszimizmust és a reménytelen holnapot hirdeti ceruzájával. Életre vagyunk ítélve, harsogják művei. Kerner ama kérdésére, hogy mi a véleménye az amerikai művészetről, Georg Grosz Így felelt: „Sajnos, az az amerikai művszet, amelyet én ismerek, tartalmatlan, semmitmondó! Ügy vélem, nem mernek szemébe nézni a valóságnak. Hát mit is mondhatok például arról a művészről, aki egy szép napon felkeresett és dicsekedve beszélte, hogy éppen önarcképét fejezte be. Teljesen elsötétített műteremben, „alkotott", hogy minél nagyobb távlatok válasszák őt el a reális világtői! Aktivista művészetnek hívják ezt Amerikában. Nekem is van egy ilyen tanítványom — folytatta elgondolkozva Grosz. — Egyszer elhozta és megmutatta „művét". Ügy hatott, mintha valaki rátaposott volna a festékes tubusokra és talpával szétkente volna a színeket. Nem is nagyon tévedtem. Mikor alkotó módszeréről beszélt, kitűnt, hogy vásznát a földre teríti le. Állványt elvből nem használ. Vastag festék rétegeket ken a vászonra, majd egy rongyokba burkolt követ enged a készítendő „képre", és amikor a festékrétegbe csapódó kő értelmetlen és fura ábrákat idéz elő, máris megszületett az alkotás." Bú csendül fel az egykori harcos Georg Grosz hangjában, midőn a múltra — egy számára elsüllyedt Atlantiszra, emlékezik. Beszél volt barátairól, Brechtről, Egon Erwin Kischröl, Erenburgról és Piscatorról... Harminchat esztendeje imjnár, hogy Moszkvában járt és találkozott az orosz proletárok és muzsikok szeretett Iljicsével. Meghatódva beszél Leninről, Lenin bölcsességéfői, közvetlenségéről, egyszerűségéről. Georg Grosz ma sivár pusztában él az amerikai bizniszmenek rengetegében. Már nem tud hinni az emberben, az élet pozitív értékeiben, az emberségesebb holnapban. Élete tragédia, egy művész tragédiája, aki egy borús és ködös napon rossz vonatra szállt fel és vakvágányra jutott. És innen számára már nincsen kiüt, nincs menekvés. —Sí. Barátságos arcot kérek