A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

KARINTHY FERENC Betyár Kaptunk egy kölyök pulit Visegrádon. Már az autóbuszban megkezdődött rá a licitálás, mikor ez a fekete pamut­gombolyag, nem nagyobb az öklömnél, ki-kigurult a feleségem szatyrából: har­minc forintot kínáltak érte, ötvenet, szá­zat ... Majd bolondok leszünk. Idehaza a gyerekek sivltoztak, úgy kel­lett visszakönyörögni kezükből, agyon ne öleljék. Madzagra kötött papirgolyóval csalogatták, és körültáncolták, mint egy szerecsen törzsfőt, mikor pici, rózsaszín nyelvével a tejbe nyalt. Marci követelte, hogy az ő ágyában aludjék, de ilyesmiról szó sem lehetett; erre kutyaházat sze­reztek valamelyik szomszédtól, rongyok­kal, vattával kibélelték, pokróccal is le­takarták, nehogy éjjel megfázzék az árva. Neve, közmegegyezéssel, Betyár lett. Még járni sem tudott, csak bukdácsolt maflán a fűben, vékony csecsemőhangon nyifo­gott: az anyját kereste. Ha ölbe vettem, bebújt a kabátomba, föl a hónom alá. Ha újra letettem, mellső lábacskáit szét­feszítette és dühösen morgott. De már másnap este eltűnt. Mikor a vacsoráját levittük, háza üres volt. Keresni kezdtük a bokrok közt; majd ijedtebben, zseblámpával az egész kert­ben, aztán a szomszédos kertekben, az utcán, nevét kiáltozva: Betyár, Betyár! -nem látta senki. Anyjához akart vissza­szökni Visegrádra? Vagy egy vásott diák emelte ki a kerítés rácsai közt? A gye­rekek sírtak, mi egymást vádoltuk, majd ki-ki önmagát. Komoran, étvágytalanul ültünk a vacsoránál, nagymama bevett egy Karilt, s hiába beszéltünk másról, nem tudtuk elűzni a gondot: hol, merre botladozhat a nagy éjszakában? Másnap kiszögeztünk egy irkalapot az utcai vil­lanypóznára, hogy magas jutalom a nyom­ravezetőnek. Hoztak is mindenféle kor­csokat meg ki tudja honnan fölszedett kóbor ebeket, de Betyár, a mi fekete szemű Betyárunk nem került elő. csaholva, hízelegve, majd hogy föl nem dönti, úgy szereti. - Bodri! — kiáltja az asszony. — ha­zajöttél, Bodri? Hol csavarogtál megint? - Bocsánat — lépek közbe illő udva­riassággal. — Ez nem Bodri, ez a mi kutyánk: Betyár. - Ez? De hisz ez az én Bodrim, lét­hatja ... A puli valóban nekiesik a bádogtfnyér­ban odakészített csontoknak, egy jókora csülköt becipel a kutyaházba, mert itt is van kutyaház, csinosabb is tán a miénk­nél. Mi pedig rövid, izgatott szóváltásban tisztáztuk az asszonnyal a tényállást. Tehát: a puli három hónapja jelent meg ott, egyszer csak besétált a kertbe - ho­gyan került oda, rejtély. Befogadták, megszerették, a régi kutyájukat úgyis Talán három hónap múlva, amikor már el is felejtettük, valamelyik reggel egy nagyobbacska, kamasz puli jelent meg a ház előtt. S hogy Jutka a kerti kaput kinyitotta, a fekete puli beszalad, fark­csóválva rögtön oda az üres kutyaólhoz, bebűjik, orrával kifelé fordul, könnyedén s vidáman, mint aki csak sétált egyet itt a közelben. - Betyár, te vagy az? -ámuldoztunk. Erre elöjött, lábunkat nya­logatta, fel-felugrált. - Hol jártál, té­kozló fiú? — De csak a farkát csóválta, röhögve mutatta inyét, a tányérját ke­reste. Első örömünkben jól megetettük, aztán három napra megkötöztük, hogy vissza­szokjék. Feleségem még a tanácsnál is bejelentette, vállalva az ebadót. A ne­gyedik estén eloldoztuk, öt perc múlva eltűnt. De másnap reggel újra itt volt, a házában ült. S ez igy ment attól fogva: este mindig nyoma veszett, reggel, úgy kilenc óra tájban előkerült. Bosszantott, furdalt a dolog: miféle házőrző, ha éjjel nincs a helyén? Egy délután, mikor már úgy állt a szeme, hogy mindjárt elszökik, pórázra kötöm, kiviszem az utcára: gyerünk, barátom, lássuk, hová húz a szived ? Indul is, a pórázt megfeszítve, balra a Ménesi úton, föl a Bakator utcán, ott be egy kertes ház nyitott kapuján. Óvatosan követem, az épület mögé kerülünk, ahol egy asszony ruhát szed le a kötélről, — Usgyl, Betyár kitépi magát, odarohan, elütötte az autó. Bodrinak keresztelték, s ők is bejelentették a tanácsnál, meg be is oltatták. Egy héttel ezelőtt Bodri eltűnt és csak három nap múlva került vissza. Azóta minden reggel elszökik, nem tudják hová, este azonban pontosan megjelenik. Vagyis, mint a nyomozati anyag bizonyítja, a kutya két helyen kosztol: nálunk ebédel, ott meg vacsorát kap és reggelit. A puli ezalatt derűsen pislog ki ránk a kutyaházból, mindkettőnknek odavet egy-egy nyájas vakkantást, mint a bigá­mista, aki örül, hogy összehozta a két feleségét. A jóhiszeműség köztünk is kölcsönösen megállapíttatik, — igen ám, de kié legyen a kutya? Némi vita után abban egyezünk meg, döntse el ő maga, próbáljuk ki, melyikünkhöz húz. Elindulok hát, vissza a kapu felé s odaszólok: - Betyár! A puli kiugrik a házból, szalad utánam lógó nyelvvel, hűségesen. De az asszony rákiált: - Bodri! A kutya megtorpan, visszafordul, az asszonyhoz irámodik. Én a combomra ütök. - Betyár! Felém rohan, ám az asszony újra meg­fordítja: - Bodri! - Betyár! - Bodri! Egyre nagyobb a távolság, már a ka­punál vagyok, s egyre vadabbul cikázik köztünk a megkergült kutya. Irigyelem és sajnálom ezt a bolond, hasadtszivü pulit. Majd, mint a bibliai anya, aki in­kább lemond gyermekéről, semhogy két­felé engedje vágni, haza indulok. Este némán, sértődötten ülünk a vacsoránál. »Nevét sem ejtjük ki, Marci sem. Andrássy Tibor rajzai

Next

/
Thumbnails
Contents