A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

I-о eres Homokvirág anos и} Kép Cínia, páfrány, vadrózsa-ág — testvérem a homokvirág. Lila-fehér-sárga sereg, ők megértik az életemet. Mint én, 'ók is csak fényben nyílnak, bársonyos fejük har ány csillag. Narancsszín bibék buzogánya nyújtózkodva a fényt kívánja. Ha ráborul az árnyék bokra, a virág, mintha nem is volna. Bájai kicsiny ponttá fogynak, é.zre se veszik, rátaposnak. Riadtan, mintha vészt várnának, összefogóznak a húsos szárak. S reggel, ha Napot bont a felhő, széjjelfeszül a puha ernyő. Néma csoportjuk győztes széppég, mint ember-szívben a reménység. Ёп is fény-hívó növény vagyok, árnyékban lassú halált halok. S fényben a földgolyót átkarolnám, mindegy: égről, vagy szívből süt rám. Sejtemnek nem híg köd-játékszer, hanem a fény, a fény, a fény kell! Cínia, páfrány, vadrózsa-ág — testvérem a hamoikvirág. Erdő Vihar zúg az erdőben, zokog a harangvirág, hajlanak a cserfa-törzsek, sombokrok hanyatt dőlnek, vörös-arany gyász a világ. Barbár ez a vad nap; őrült táncba hajtó tajtékos, bolond úr, égi cigány húzza — csak az öreg bükkfa dereka nem mozdul. Fácánok lelapulnák, avaron gerle jajong, erőszak ostorozza, jsír a föld, könnyáztatta felborult szoknya a lomb. Ág söpri a földet, szomorú gyertyánok levágják fejüket, csak az öreg bükkfa kemény, mint a tiszta, vaskemény becsület. Rakott teherautón, szértkupac csúcsán kenyeret-paprikát majszoló legény ül. Levél se zizzen, ráhajol a nyár-fény, anyás-vígan, mintha az látná vendégül. Kiragyog a foga a feketeségből, koromtól, mint bűnök sűrűjéből a szeplőtlen lélek. Fergeteg foszlánya volt a szeme haragja, de a harc eszközei s a riásztó dobok már porrá égtek Rajtad függ az ében-ember szeme, lángot nem lobbant, — fürkészd csak, mi a vágya, mint mond a szeme. A lomb közt ránéz a Nap, mint anya a jöétvágyú fiára. Télvégi vers Hideg ez a vén föld, fagyosak a fények, védelemi e vágyik a kallódó lélek. CéUcU vértezetten várok csupasz réten, ha sokáig így. lesz, csontomra fagy vértem. Alólad is foszlik a repülő szőnyeg, ha lehullpz a hóba, kó-test lesz belőled. Két vessző magányból rakjunk tüzes fészket, benne termő rózsánk fagyokat igézhet. Jövőd kemény várát emeld fel a jégre, s képzelj bele engem, meleg közepébe Básti lányok Jönnek a básti leányok, ring a sok rózsaszín szoknya; por-szélü töltésen jönnek táncosan, egybefogódzva. Jönnek a leányok, jönnek, a diákkor ormára érnek, mint százéves violás kendő, mögöttük lobog az ének. Fejükre borul a nyár est, a jégbegyü fellegek tolla, keblükből mintha egy csülag s a végtelen Idő dalolna. Jönnek a básti leányok, ring a sok rózsaszín szoknya, láötétség kormából vígan kivülog ingválluk fodra. Szivemhez fogom e képet, mint zsoltáros könyvét a néni, ki végpercét könnyűnek, jónak egyedül attól reméli. 17