A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

Nyugodt lehet e.lnök űr — nem lesz második München Kissé késve kaptam kézhez a Quick nyugatnémet lap számát, melyben a észak-amerikai Egye­sült Államok elnökének arcképét közlik, és nagybetűkkel szedett nyilatkozatát a tajvani konflik­tussal kapcsolatban, mely szerint nem fog München megismétlődni. Bár mindnyájan megszoktuk már az amerikai államférfiak és tábornokok „merész" logikáját, ha az amerikai agresszió meg­magyarázásáról van szó — Ei­senhowernek eme kijelentésén mégis igen elcsodálkoztam. Nem hinném ugyanis, hogy az elnök úr ne tudná, Münchenben a nyu­gati hatalmak a független és nemzetközileg egyöntetűen . elis­mert Csehszlovák Köztársaságot árulták el és szolgáltatták ki Hitlernek, az eszelős és ámokfu­tó náci diktátornak. Igaz, kelle­metlen a színtiszta igazság be­vallása. Mert hiába is lenne min­den köntörfalazás, a müncheni árulásért és az utána bekövetke­zett tragédiáért a felelősség nem­csak Anglia és Franciaország kormányát, de a washingtoni Fe­hér Házat is terheli. Hull amerikai külügyi állam­titkár ezerkilencszázharmincnyolc március tizenegyedikén, pontosan az Anschluss napján kijelentette, hogy Amerikát a közép-európai események nem érdeklik, és az USA nem ellenzi a Harmadik Bi­rodalom erőszakos politikáját. Négy héten belül bécsi nagykö­vetségüket konzulátussá degradál­ták az amerikaiak, és így hivatalosan is elismerték Ausztria bekebelezé­sét a náci birodalomba! Két hónappal későbben pedig (ezerkilencszázharmincnyolc május huszonkette­dikén) Bullit, az USA párizsi nagykövete kije­lentette, hogy Franciaország teljesen elszigete­lődne, ha megsegíti a védekező Csehszlovákiát! Bullit Párizsban, Hugh Wilson Berlinben és Ken­nedy úr Londonban keverték az amerikai impe­rializmus hamiskártyáit, míg prágai kollégájuk minősíthetetlen módon avatkozott be a kötár­saság belügyeibe, és nyomást gyakorolt a nem is túlságosan ellenkező Benesre, hogy Csehszlo­vákia hódoljon be Hitlernek! Ma szintén amerikai tábornokok és diploma­ták uszítják — az amerikai külpolitika mün­cheni hagyományaihoz híven — a nyugatnémet revansisztákat szocialista hazánk ellen. Bár akasztott ember házában nemigen ildo­mos kötelet emlegetni, Eisenhower mégis Mün­chenről beszél. Pedig ez Tajwan esetében nem helyén való és elég oktalan dolog. Mert Tajwan és a part menti szigetek mindig szerves részei voltak Kínának. Japán szigetrablók a múltban átmenetileg megszállva tartottak néhány tarto­mányt és szigetet, köztük Tajwant is. Kína jogigényét különben többször elismerte az USA kormánya is. Csupán ezerkilencszáznegyvenki­lenc után változott meg a helyzet, midőn a kínai nép kiebrudalta Csang Kaj-seket, a levitézlett generaiisszimuszt. És ha az USA elnöke meg­gondolatlanul a kínai „nacionalistákat", avagy magyarra lefordítva Csang Kaj-sek kalóz társa­ságát ismeri el a hatalmas Kína egyedüli törvé­nyes kormányának, akkor olyan vermet ás, melybe a logika törvényei alapján saját maga is beleeshet. Mert, ha Amerika szemében a Csang Kaj-sek­klikk a Kínai Népköztársaság törvényes képvi­selője, akkor tulajdonképpen mi is Eisenhower? Hiszen az ő logikája szerint Thomas Jefferson, Tom Paine és George Washington rendfelfor­gatók és közönséges lázadók voltak, az USA pedig ma is az angol korona gyarmata. És Eisen­hower úr nem lehet más, csupán Üj-Anglia gauleitere, hogy a hitleri logikához méltó hitleri terminológiát használjuk. Ám a Fehér Ház urai, Eisenhower, Nixon és Dulles nemcsak Mao Ce-tung kormányát nem ismerik el, a logikáról sem akarnak tudomást szerezni, és ebben a szembekötősdiben annyira következetesek, hogy szinte hallani vélem Bis­marck híres mondását a következetességről ... De hiába minden józan érvelés, hiába a világ közvéleményének jogos felháborodása, és ered­ménytelen a hazai bírálat Is. Az amerikai agresz­szló eme washingtoni szentháromsága tovább járja veszedelmes vitustáncát az új világháború feneketlen szakadékának meredélyén. így aztán nem is lehet nem Igazat adni a kairói As-Saab című lap cikkírójának, aki így ír: „Ha az ember az amerikaiak kimoji, macui politikáját figyeli, akaratlanul is egy régi arab közmondás igazságára gondol, mely szerint csak a nagyon ostoba szamár dugja fejét az oroszlán barlangjába, hogy így ingerelje az álla­tok királyát. Csodálatos, hogyan születhetett meg már oly réges-régen ez a közmondás. Vagy talán már akkor is ismerték Dulles urat?" Az altamurai különös vásár Jőnéhány semmivel sem megelégedett és mindennel elégedetlenkedő parasztunknak a figyelmébe ajánlom ezt a kis széljegyzetet, amely az olasz parasztok sanyarú helyezetéről szól. Altamura a katolikus és „igazi demokratikus", vagyis más szóval a kapitalista Olaszországban van. E déi-apúliai városkában minden év augusztus tizenötödikén országos vásár van. Bár valószínűleg a Boldogasszony tiszteletére rendezik, mégis boldogtalan olasz parasztok vesznek részt rajta. Igaz, vannak ott bérlők és földesurak is, akik bricskán jönnek be a városkába, hogy jó üzletet kössenek s utána a trattória szőlővel befuttatott lugasaiban hör­pintgessék a jó dél-olasz borocskákat. A vésárlátogatók többsége azonban koldussz­szegény parasztokból tevődik össze. Ezek hosszú kilométereket gyalogolnak mezítláb, sápadtan és éhesen. Oldalukon fiúgyerekek, legtöbbje még a tizenharmadik életévét sem töltötte be! Az apák vásárra viszik gyermekeiket. Mert ezen a vásáron nem csak birkákat, teheneket és lovakat adnak el és vesznek, ha­nem szegény földnélkülijánosok, azaz Giovannik gyerekeit! Az apák örülnek, ha egy esztendőre megszabadulhatnak egy éhes, kenyeret kunyeráló gyermekszájtól, és év végén ráadásul a gyerek még néhány lírát is hoz a házhoz. Ezért figyelik az apák feszülten, vajon vesz­nek-e az urak új barmot vagy igavonó állatot. Mert ilyenkor aztán szükség van a kis pászto­rokra, esetleg hajcsárokra. Aztán a kisbojtár elszegődik. Sírva néz távolodó apja után. Egy évig nem látja majd szüleit. Éjjel-nappal juhok, esetleg tehenek közt lesz. Nappal künn a ré­ten, éjjel az istállóban. A fiatalabbja havi két­ezerötszáz líráért dolgozik — ami nálunk hat­vanöt-hetven koronánknak felel meg —; az idősebbje, a tizennégy évesek egy százast, azaz négyezer lírát, és az év letelte után egy kis báránykát kapnak. A kis pásztor számára nem létezik sem ün­nep, sem vasárnap. Egész évben csupán két szabad napja van; a pásztorok védőszentjének napján és az országos vásár napján, amikoris lejár a szolgálati ideje. Iskoláról, betűvetésről itt szó sem lehet. Különben is az urak szerint az Írástudás káros hatással van a szegényekre. Azonnal elégedetlenkednek és követelödznek, szakszervezetekbe és politikai pártokba szervez­kednek! Az Írástudatlanság az urak és az egy­ház szövetségese, amelynek harcos szolgái nagy buzgalommal hirdetik az olasz szegények között, hogy könnyebben megy át a teve a tű fokán, mint a gazdag ember jut a mennyországba. Ér­dekes azonban, hogy a vallásos, sőt túlbuzgó va­gyonosok, söt még az egyházi fejedelmek sem igyekeznek a mennyországba jutni. Inkább a tevéket és a szegényeket részesítik előnyben. Repülő tányérok Pocatell felett Amióta Forrestal amerikai hadügyminiszter beleőrült szovjetellenes hisztérájába és kiug­rott egy New York-i felhőkarcoló ablakából, Amerika felett már nem jelennek meg a repülő tányérok. A derék jenkik fellélegzettek, meg­nyugodtak, és el is feledkeztek erről az aljas „kommunista provokációról."" Az ördög, jobban mondván a vörös ördög azonban nem alszik! Nemrégiben Pocatell csöndes amerikai kisvá­ros lakóit baljós hír riasztotta meg. Amerikai újságok Írták, hogy a város felett repülő tányé­rokat figyeltek meg; valószínűleg kommunista agresszióról lehet szó, és a tisztes városatyák már-már küldöttséget menesztettek a kormány­hoz, hogy terjessze az ENSZ elé az ügyet. A megrökönyödés még nagyobb lett, amidőn az. egyik háztulajdonos kertjében félig elégett és még füstölgő töltényhüvelyt találtak! A leg­messzebbmenő biztonsági intézkedéseket léptették életbe, és a töltényhüvelyt négy napón át vizsgál­ták tudósok és katonák, míg végre kiderítették, hogy egy kozmikus rakéta hüvelyét találták meg. Akárcsak a megbolygatott méhkas, úgy zsongott—bongott a város. A jölmenő üzletek tulajdonosai éjjelenként fel-felriadtak álmukból. Csupán két iskolás fiú mulatott nagy titok­ban a rejtélyen. Ők szerkesztették ugyanis a „kozmikus rakétát"", ők töltötték meg és dob­ták fel a levegőbe, hogy aztán behulljon a szomszéd háziúr kertjébe. És a rakéta célba talált! Bebizonyította, hogy az állandó háborús hisztéria a legjózanabb em­bereket is megfosztja logikájuktói és eszüktől, New York sem lesz többé! Három világhírű tudós — a két Nobel-díjas amerikai, dr. Linus Pauling és C. F. Powel, va­lamint az ausztráliai Marcus Olipbant professzor — beszélt nemrégiben a londoni Central Hall­ban az atomháború következményeiről. Előadásában dr. Pauling többek között egy közép­nagyságú nukleáris támadás hatásáról is beszélt. Kísérletezések és pontos számítások alapján ki­alakult véleménye szerint egy ilyen támadás után az észak-amerikai Egyesült Államok száz­hetvenöt millió lakójából százhatvan millió azon­nal elpusztulna. Az életben maradt tizenötmillió közül pedig a kisugárzás következtében tizen­négy millió férfi, asszony és gyerek fokozatosan halna meg. Az angol királyság lakóit egy mé­reteiben aránylag „kis támadás" is kiirtaná. Angliára elegendő tíz-tizenöt középnagyságú Dukleáris bombát ledobni, hogy a szigetország lakosai után néhány zsíros foltnál és romhal­maznál ne maradjon egyéb. A Nobel-díjas ezután a kísérletek káros kö­vetkezményeiről beszélt. A közeljövőben száz­százötvenezer nyomorék gyermek jön a világra, és ez a szám napról napra növekedhet. Min­den a kísérleti robbantások menyiségétől függ. Hisz egy húsz megaatomos. úgynevezett „nagy bomba" kísérleti robbantása tizenötezer gyer­mek egészségét veszélyezteti. "Ezeket a számokat — mondotta dr. Pauling — nem a légből kapott hírek alapján, hanem különböző állatokon, növényeken és alacsonyabb­rendű lényeken végzett kísérletek alapján ál­lítottuk össze, és nem kétséges, hogy a nuk­leáris fegyverek hatására az ember sem reagál másképpen." Dr. Pauling megállapításai igen figyelmeztetők. Remélnünk kell, hogy egyszer már a Dullesek, Eisenhowerek, Telierek és Macmillanok is felis­merik a halálos veszedelmet, és tisztában lesz­nek vele, hogy az „A" és ,,H" bombák nemcsak orosz, kínai és más nemzetiségű kommunistákat ölhetnek meg, de egy kiprovokált világháború után London és New York sem lesz többé! Kínai vérfürdő, avagy Igazmondó újságírók A kapitalista újságírók nagy része, ha szo­cialista országról van szó, lelkiismeretlen ha­zugságokkal traktálja hiszékeny és naiv olvasóit. Így szeptember havában a Reuter hírszolgálat tudósítója, hatalmas cikket küldött Kínából, és írását hátborzongató címmel látta el: „Vérfürdő Pekingben", harsogott a cím! A gyanútlan vagy akár a kárörvendő angol olvasó nagy rössel fo­gott hozzá a cikk olvasásához. Aztán csaló­dottan tette le az újságot, mivel a cikk végén már majdnem virágnyelven adta az újságíró becsapott áldozata tudtára, hogy az az ötezer élőlény, melyet Pekingben a kínai kommunisták egy óra alatt lemészároltak nem más, mint öt­ezer veréb. A Reuter melodráma meghatott olvasói azon­ban azt már a cikkből nem tudták meg, hogy Kínában ezek az „ártatlan" madárkák évente tizennégy millió kilogramm, azaz száznegyven­ezer métermázsa, vagyis tizennégyezer tonna ga­bonát fogyasztanak el. A tudósító azt sem írta, hogy Kínában hat közellenség van: az első az amerikai imperia­lizmus, a második a kalóz Csang Kaj-sek, az­tán a ragályos betegségeket terjesztő patkányok, legyek és szúnyogok, majd a gabonát pusztító verebek következnek. Az igazmondó újságíró erről mélyen hallgat; hiszen az, hogy amerikai agresszorok kínai pa­rasztokat és halászokat gyilkoltatnak halomra zsoldosaikkal, nem tartozik ő rá, mert számára a kommunista Kína nem is létezik. De viszont ak­kor azt szeretném tudni, kinél emelnek majd panaszt az angol állatvédő liga aggszűzei? BARSI IMRE 16

Next

/
Thumbnails
Contents