A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

Rozsnyói jegyzetek ni. Barkai vendégfogadó. A kapuzörgetésre megfényesedik a veranda. Attól meg az udvar. Az utcai ajtó rámájában egy Rembrandt kép: Kerekes István. Kilép a keretből, és az utcalámpa segítő fényénél ránk mosolyog a szeme. — Jő estét - mondja és nevet. Nyitott ingéből előrehajlik fekete feje a kézfogásnál. Üdvözlések. Fél mondatok. — Ne haragudj, Kerekes elvtárs - így Zsilla bátyám -, kicsit későn sikerült. — Nincs semmi hiba ... — Mi van a szarvassal? — Megnyúzva, rendben ... — Gyula? — Fönt van a hegyen. Kicsit türelmetlen .,. De gyerünk beljebb, majd ott folytatjuk. Berreg még a motor, ami eddig hozott bennünket. A csomagok egymás után kerülnek a kerítés mellé. Az üres autó ügyes karéjban fordul, a patak partján vigyázva óvatoskodnak kerekei. A patak! Ni csak a Csermosnya — gondolom —, hogy megsoványodott. — Viszontlátásra holnap — búcsúzunk Sztupák elvtárstól, az ernyős kisautó vezetőjétől. Búcsúzás és egyben meghívás holnapra. — Nem hiszem, Nem biztos. — Mosolygós a válasz. — De jó szórakozást. — És megoldott fékekkel elindul az utcán lefelé az autó, szelíden bízza kormányát Sztupák Gyula kezére, hogy visszavezesse Rozsnyóra, aludni, pihenni. Mi nem alszunk. Kerekesné szíves háziasszony. A kései vendégek nem boszszantják. A szobaasztalhoz székek kerülnek, az asztalra hirtelen vacsora, a vacsora mellé egy nagyobb meg egy kisebb üveg. Kemény ital. Errefelé így mondják. A szőlőnélküii, szilvatermő vidéken ezzel élnek. Mi csak módjával. Ám az a hír járja, hogy Rozsnyó vidékén többet csöpögtetnek belőle a kelleténél, de ez csak szóbeszéd lehet. Bár évekkel ezelőtt még magam is láttam Rozsnyó főterén, a vendéglő előtt, sok hadonászó embert, főleg legényféléket. Ezeknek száma azonban egyre fogy. Mi is fogyasztjuk beszélgetés közben a nagyobbik üveg tartalmát. Ez a keményebb. A kisebb üvegben édesített, lágyabb és színes csöpögtetett van. Ebből Kerekesné és Zsilla néném kínálgatják egymást. De nem isznak. Nem is merek arra gondolni, hogy illendőségből. Beszélgetünk. S mivel a beszélgetés nem kerek, hát egy-egy szögletében, csücskében én is megkapaszkodom, az idecsöppent idegen. Ismerkedem egy ház lakóival. Hallgatással és kérdezősködéssel. Az ismerkedés könnyű. Jó barátság, elvtársi szeretet, egyazon közéleti munka köti össze Zsilla Józsefet és Kerekes Istvánt. Az asszonyokat nemkülönben. A holnapi nagy nap előkészületeiről folyik a beszéd, mégis ott van minden második mondat között a szövetkezet, a bánya, a nőszövetség, az iskola, a Csemadok és a Vöröskereszt sokrétű problémája. Kommunisták beszélgetnek. Ünnepre készülődnek, házavatásra, és a fő gond mégis más. Ülök. Hallgatom a két embert. A bányászt és a képvirelőt. Az élet apró csomóit oldják, bontogatják. A beszélgetés szögletei egymás után illeszkednek az élet mélyedéseibe. Ősz - és ott van a nagy kérdés: szövetkezet! Erősebbé válni, jobban élni. Helyi nemzeti bizottság és ott a másik kérdés: mit tesz, hogyan segít, miként magyaráz, mennyi tudással, jó szándékkal, példamutatással. Pártszervezet: és a két ember, a két kommunista bíráló vitája elgondolkoztat. Szó van a Csemadokról is. Én magam azt szeretném, ha itt lenne Gordon Béla tanító, hogy beszélne a növénytermesztő szakkör munkájáról, és még inkább a könyvtári állományról, de ennél is inkább az olvasókról. Hátha megtalálnám a mesekönyv-olvasók között a délelőtti nyárszínű kisfiút... Gordon Béla nincs itt. Az éjfél utáni órák meg már messze visznek minket Barkáról. A beszélgetés hirtelen a múlt egyik hősi, de tragikus korszakának mélyedésébe billen. Spanyolország — Madrid! — így lettem bányász — emlékezik Kerekes István — oda indultam és ide érkeztem. Oda már későn, ide még idejében. A későn érkezett ifjú kommunista csak Belgiumig jutott. Itt érte a. szomorú hír. Későn érkezett. — Jobb híján ott maradtam a bányákban ... A játékosan repkedő szem megáll, összeszűkül. Ezen a szűk nyíláson nagyon kemény és hideg fények villanak elő. Kerekes István emlékezik. Szótlanul idézi a mlltat. — Igyunk! — mosolvodik el aztán, kirántva magát az emlékek halmazából. Hiába biztatom. Nem akar beszélni a rosszról, helyette a társ, a mindent vállaló feleség beszél. És ebből kerekedik ki, hogy a négy évi bányászkodás a hitleri táborokban folytatódott, ahonnan a német nyelvet is beszélő szomolnoki feleség ügyekedése menti haza. Barkára, a gyerekekhez, az otthonhoz, a mához és a holnaphoz. Üjra a mához igazodik a szó. Bánya, feltáró munka a Pipityke hegy oldalában. A Belgiumban szerzett kényszerű tapasztalat itthon gazdagodott nemes értelemmé. A vaskövet kereső fúrók egyre mélyebben feszegetik a sziklákat, és a feltáró munka tervének piros grafikonja a száz százalék fölött keresi a számokat. — Két ember van egy szakaszon — magyarázza Kerekes elvtárs —, de csak úgy lehet a dolgot jól csinálni, ha a vájár és a segédmunkás összefog. Összefog. Ezt úgy értelmezem, hogy megbecsült legyen a vájár társa. Ezt mutatja a bérlista is, amelven Kerekes István neve után nagyobb az összeg, amennyiben övé a fúrás és a robbantás felelőssége. Már a robbantás hogyanját és mikéntjét kezdjük fejtegetni, már osztályozzuk a kőzeteket, amikor Keresné figyelmeztet: — Ha föl akarnak reggel kelni, ahhoz le is kell feküdni, emberek ... Igy kerülünk ágyba, hogy Zsilla bátyám két óra múlva már a sörösládák, kondérok, burgonyás zsákok, meg egyéb rakodásával mérgelődjön. Vasárnap van. A Szádellői völgy még nem küldte át a napot Barka fölé, amikor előáll a lovasszekér. Olyan az útrakész rakomány, mintha Hanzelka és Zikmund helyett mi indulnánk világkörüH útra. Honnan tudhattam volna, hogy jó kétórás kapaszkodás áll előttünk, vagy inkább a lovak előtt. A kis Kerekes Tibi is előkerül meg egy fényesarcú ember, ez apja. Alig ismerem meg a két órával ezelőtt látott embert. Eltűnt a többnapos szakáll, és egy fiával huncutkodó apa indul el velem a hegynek felfelé. Lassan elmaradnak a házak, a vonuló birkanyáj és a sereg kecske... Kecskék? Honnan a sok kecske? — Régebben, egy párral kezdtük — mosolyodik el Kerekes István —, majd elszaporodtak. Valamikor proletár teheneknek nevezték őket. Üjra gyermeknek érzem magam. Somfabotosnak. Csakhogj most Kerekes István puskája billeg a vállamon. Elhagyjuk a falut, a keskenyedő Csermosnya patak jön velünk szembe. Üres gyufásdobozt dobok a vizébe, talán elviszi a Sajóig vagy még tovább. Csilingelnek, csörögnek a sörösládák. Rázkódik a kocsin a sok üveg. Egy el is pukkan. Itt a kapaszkodó. Hol jobbra, hol balra fordulunk. A két kicsi ló komolyan veszi a dolgát. Kőről köre pattan a patkó. A kiálló kövek oldalán szikrákat köszörül a ráf. Csörömpöl a kocsi felfelé, mi meg visszatérünk a tegnapi beszélgetésre. Család, gyerekek. — A fiam , katonaiskolában volt, de hazahozta a honvágy. Pedig szerettem volna .. . — Most hol van a gyerek ? — Privigyén, inas. Hentes és mészáros ... A lányom Tornaiján járt iskolába. Ez évben már nem meht vissza ... — És a kis Tibiből mi lesz? — Nem féltem, majd lesz valami. Követ teszünk a kerék mögé. Pihentetünk. Az élet útjain is vannak emelkedők. A két Kerekes gyerek megállt a meredeken. Oldalt fordultak. Talán lélegzetvételre. A szocializmus biztonsága mögöttük van. nem engedi visszacsúszni őket. De mégis kár, hogy a pihenő után nem vágtak neki a magasságoknak ... — Gyi te! — elindulunk. A kis Tibi előre szökik a lovak elé. Talán majd ő — gondolom. És talán ezt gondolja Kerekes István is. Már fönt járunk a 'úcskai Felső-hegyen. Hegyi kaszálók, boglyák, körötte kerítés. — Itt lőtték tegnap a szarvast — mutat oldalt Kerekes István. Alig egy ugrásra, Szomolnok fölött felbukkan az Aranyasztal kopaszodó feje. Oldalt a Szádellő-völgy északi bejárata. Hamis távlatok. Órákig tartana oda az út. A mienknek azonban már a végére értünk. Türelmetlen kiabálások fogadnak, mert kondérok nélkül megállt a tudomány. Sietni kell — mondják —. -délre idecsődül .hatvan éhes ember, és szégyenben maradunk. Szégyenben maradunk. Majdnem úgy történt. Mire előkerültek a hátizsákok titkai, a fonatos üvegek, kenyér, bors, paprika, mire felaprították a hagymát, a húst és ahogy — szolgálák helyett — háromlábra 'került a kondér, addigra kiderült, hogy nincs szakács. No, szegény szarvas és éhes vendégsereg. Vízhordó ember akadt volna már, meg olyan is. aki a dugókat kihúzza az üvegből, sőt még olyan is, aki tüzelőfát készít. De hát szakács — az nincs. 10