A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-02 / 44. szám

és allegóriákkal tűzdelte tele. Tragikomédiája antik köntösben is határozottan a jelenhez szól, megmutatja a kapitalista világ íekélyeit és tragédiáját. Aróka és a szőlő nem hibátlan színjáték, azonban jóval többet nyújt nézőinknek a legtöbb importált nyugati darabnál. Egész Latin-Amerika haladó szlnházközönségét fellelkesítette, tavaly Leningrádban megérdemelten nyerte el a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére rendezett színházi fesztivál- első díját, és örvendetes, hogy nálunk is bemutatásra került. A Hviezdoslav Színház legjobb színészeit mozgósította a siker érdekében. A hat személyes tragikomédiát Iván Lichard kitűnő színpadi érzékkel rendezte. Ha a későbbi előadások folyamán eltűnik az első felvonás vontatottsága, csaknem hibátlannak mondható előadásban gyönyörködhet majd a néző. Július Pántik megrendítő bensőséggel ad életet a százszor 'megalázott, csúfarcú, nyomorék Ezópusznak, akit a szabadság vágya minden számoszi bornál részegítőbben ejt hatalmába. Sokrétűen játssza meg a mesemondó jóságát és okosságát, amellyel filozófus gazdája fölé nő. Alázatos és mégis férfias a lemondásban, de legerősebb a szabadság konok követelésében. Búcsúja és vallomása a szabadság értelméről soká felejthetetlen dalként visszhangzik bennünk. Talán csak egyetlen hibája van jól átgondolt alakításának: meséit nem úgy mondja el, mintha az adott pillanatban születnének az adott helyzet magyarázatául, hanem minden pátoszt mellőzve, túl sebesen peregnek ajkáról, szinte feltételezve, hogy mindenki ismeri őket. Xanthoszt, a korlátolt szofistát Ctibor Filéik játssza. Filőik szerencsésen nem farag bohócot az alakból, s így eléri azt, hogy filozófusa minden korlátoltsága ellenére is kemény ellenfél, aki felett a mesemondó nem arat könnyű győzelmet. így megmarad a játékban a drámától megkövetelt egyensúly, és ezt szerencsésen Maria Prechovská ugyancsak gondos és elmélyült alakítása sem bontja meg. Prechovská Kleiájában sok vonzó színt találunk; mindenekelőtt fejlődésében és igen árnyaltan mutatja be a nőt, akit Ezőpusz rútsága eleinte visszataszít, majd okossága és mély embersége szerelmessé tesz. Beszédkultűrája ezúttal is nagy erőssége játékának. A Melittát, Xanthosz rabnőjét játszó Eva Kristinová jól oldotta meg kissé hálátlan feladatát, és ugyancsak jó Frantisek Zvarik ostoba és szűkszavú kapitánya. Játéka helyesen érzékelteti, hogy Ezópusz nagy embersége és bölcsessége benne is fellobantotta az emberit. A róka és a szőlő előadását határozottan pozitív tettként értékelhetjük, hiszen mondanivalója, a jogfosztott, bilincsbevert ember harca a despotizmussal napjainkban sem szűnt meg, ezért aktuális, tanulságos számunkra is. EGRI VIKTOR Xanthosz es Melitta A lakoma. Jelenet a tragikomédia első lelvonásából A róka és a szóló Színházainkat gyakran éri a vád, hogy műsoraikban túl sűrűn szerepeltetnek nyugati szerzőket. A kritika olykor jogos, mert valóban semmi helye sincs színpadjainkon Brandon Charley nénijének, és csak körmönfont okóskodással állítható, hogy Sardounak vagy Sribe-nek egyébként kitűnően szórakoztató, kasszasikert jelentő vígjátékaiból bármiféle szociális tanulság vonható le, vagy Eduardo da Filippo társadalmi rajzait a kritikai realizmus ihlette, és ezért feltétlenül közönségünk elé valók. Természetesen akadnak dicséretes kivételek. Ilyen igen szerencsés és mindenképpen üdvözölhető kivétel Goodrich és Hacket amerikai szerzőknek az Anna Frank naplója alapján írott megrendítő színműve, amelyet az elmúlt évadban nálunk az Oj Színpad és a kassai Állami Színház mutatott be nagy sikerrel. Hasonlóképpen örülünk annak, hogy a napokban a Hviezdoslav Színház megismertetett bennünket Guilherme Figueiredo A róka és a szőlő című tragikomédiájával. Ez esetben nincs divatos nyugati szerzőről, még kevésbé csupán divatos darabról szó. A siker ezúttal komoly mondanivalót, költői szárnyalású gondolatokat, a nézőt mélyen megrázó drámát jutalmaz. A brazil fővárosban élő Figueiredo darabjában Ezópusznak, a legendás hírű görög mesemondónak utolsó napjait eleveníti fel, beleszőve a történetbe a „savanyú szőlőnek" közmondássá vált meséjét. A rabszolgasorban tengődő Ezópusz élete ismert; a brazil író ehhez az ismert sorshoz hozzáfűzi a maga elképzeléseit. és amit kapunk, több a szokványos drámánál. I Xanthosz, a gazdag és korlátolt számoszi filozófus egy napon újrabszolgát hoz a házába: a rettentően rút Ezópuszt. AÍ rabszolgában egyetlen vágy ég emésztő tűzzel: szabad akar lenni. A szabadságot áhítja, amikor gazdáját új örömökhöz és gazdagsághoz segíti. a szabadságot kéri, amikor környezetét elbűvöli és megrendíti végtelen bölcsességével, s végül megmenti Xanthosz egész vagyonát. A jutalom minden esetben szabadság helyett korbács, és csak amikor már a nép kényszeríti Xanthoszt adott szavának megtartására, nyeri el a mesemondó az annyira áhított szag Podhorsky felvételei badságot, amely több szemében Kleia szerelménél, s a felkínált gazdagságnál. Ezópusz szabadsága azonban nem hoszszú életű. Vándorútja első állomásán, Delfiben meséjével magára haragítja Apolló templomának papjait. A papok azzal bosszulják meg magukat, hogy egy arany tálat csempésznek iszákjába. A lopás a templom megszentségtelenítését jelenti. Delfiben ezért a szabad embert halállal büntetik, — a rabszolga felett gazdája ítélkezik. Ezópusz élet és halál között választhat. Szabadságlevelét csak azért nem mutatja meg, hogy még egyszer láthassa Kleiát. A papok visszahurcolják Számoszba, és a ezofista Xanthosz örül, hogy újra, visszanyeri volt rabszolgáját. A mesemondó azonban hajlíthatatlan, nem enged semmiféle rábeszélésnek, vállalja, hogy letaszítsák Görögország legmagasabb sziklájáról. Szabad emberként inkább a halált választja az élet, a régi rabszolgasors helyett. És emberi nagysága azzal is teljesebbé válik, hogy a halált jelentő szabadság kedvéért még a felkínált szerelemről is lemond. Óhatatlanul felötlik bennünk a gondolat, hogy egy szocialista író más értelmezést adna a szabadságnak, mint Figueiredo tette. Nem felejtené el hangsúlyozni, hogy az egyén szabadsága nem érhető el anélkül, hogy a tömeg ne nyerje el szabadságát. De tudva azt, hogy a brazil író kapitalista társadalomban él és polgári közönséghez szól, költőisége melett haladónak tartjuk mondanivalóját. Megértjük azt is, hogy antik köntösbe öltöztette hősét, és a drámát mesékkel A szabadságát elnyert Ezópusz búcsúzik Kleiát ól