A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

nyolást, vagy az üzlet rentabilitását bi­zonyítja. Nem jókedvemben ironizálok. Az irónia, szégyenem és korlátoltságom fügefalavele csak. Ennyit magamról." Egyenlőre különböző segélyekből élek, munkalehetőség mini­mális. Tanácstalan vagyok és tétova. Az irántunk megnyilvánuló szimpátia erősen megcsappant. Hiába, minden csoda három napig tart. Mit tegyek? Ausztriából to­vább kell mennem, ennek a vegetálásnak nincs értelme. Már mehettem volna, de nem tudok, nem bírok egyelőre messzebb menni Magyarországtól. Pedig tudom már: nem mehetek holnap, holnapután vagy hamarosan haza. Tisztábban látok már, mint korábban, a közeljövőtől nem vár­hatok semmit. Gondolj amit akarsz, mégis megkérde­zem, nem tudsz megbocsátani? (Tudod milyen nehéz volt leírni ezt?) Hagymázas őrület volt, részeg letántorgás az aszfal­tos útról. Edit, kezdjünk új életet! Fiatalok va­gyunk, gyermekünk van. Lépjük át ezeket a nyomorult hónapokat. Legyen a tapasz­talat elég garancia arra, hogy ilyen kat­zenjammer után többé senki nem iszik. Gyere ki Bécsbe a gyerekkel, áthajózunk Kanadába. Egyedül leszünk hárman, egy­másért. Tíz körmömmel kaparom ki meg­élhetésünket és új életünk lesz bizonyí­téka bűnbánatomnak. Hiszen minden tör­ténések ellenére összetartozunk, kettőnk élete, Lacika sora nem omolhat össze párhavi tébolyon. Oly nehéz írni Neked, úgy fáj minden és félek válaszodtól. Döntésedtől függ hármunk sorsa, jól gondold meg. Sze­rettél, nem lehet, hogy nyomtalanul el­múljanak az érzelmek. Te is egyedül vagy, ne kínlódjunk, ne kínozzuk egymást to­vább. Gyere! Kérlek! Csak Veletek tudok újra felegyenesedni. Csókold meg Lacikát helyettem és Te sem utasítsd el csóko­mat. S. Wien, 1957. április 10. Őrültségeket írsz! Nem megyek haza, nem mehetek haza. Nem állok bírák elé, nem könyörgök kegyelemért, nem kell a megbocsátásuk. Ellened vétkeztem. Tő­led környörgök feledést, de tőlük nem rimánkodok amnesztiáért. Elviselnék, hogy hogy gyermeked apja börtönbe kerüljön? Ne érvelj nekem igazságossággal és nem hiszek a józan mérlegelésükben. Nem érted? Ha kijöttök, néhány hét, vagy néhány hónap múlva együtt lehe­tünk. Örökre! Ha hazamegyek, börtönbe kerülök. — Most már tudom — évekre! Szép tőled, hogy várni fogsz — mint írod — a börtönkapu előtt. Milyen romantikus ez. De te nem vagy Szonja és én nem vagyok Raszkolnyikov. De nemcsak ezért nem megyek. Nem tagadom, szétfoszlottak a romantikus ábrándozások, illúzióim is viharvertebbek, de mégis hiszek, még mindig hiszek. Talán igazad volt némely dolgokban, vagy részben jól láttad a sze­replöket, de a célok tisztaságát sok szennyes kéz sem tudta bemocskolni tel­jesen. Értsd meg, még mindig hiszek! Kell hinnem! Ha ezt a hitet is elveszteném, kifosztottabb lennék mindenkinél. Értsd meg, sok hályog lehullott szememről, sok magasztos kulissza mögött láttam meg a profán díszletezöt, rengeteg nem sej­tett összefüggés vált világossá — de mégis ragaszkodnom kell, ragaszkodom is egy eszmei tartóoszlophoz. Ha eldől az oszlop, nem rejtőzhetek semmi mögé, nem kapaszkodhatok semmibe, elvesztem talajom, minden fuvallat megingathat. Kell ez a hitpáncélzat, mert ha lehull rólam, meztelen vagyok önmagam előtt. Ne próbáld kihúzni alólam az erkölcsi dobogómat, mert ha le kell szállnom róla, elnyúlok a sárban, a mocsokban. Segíts rajtam! Gyere! Wien, 1957. május 5. Megértettelek és felhagytam a remény­nyel. Tíz nap múlva indulok egy transz­porttal az Egyesült Államokba. A kapuk becsukódtak, haza nem mehetek. Te nem jössz, más választásom nincs. Nem tudom eldönteni, igazad van-e. Nem tudom, hogy Lacika és a Te szempontodból valóban helytelen lenne felrúgni megalapozott életeteket. Az biztos, hogy bizonytalanság vár rám és várna rátok, de így viszont apa nélküli sors vár fiamra. Mi lesz ve­led? No mindegy, a kocka el van vetve. El­megyek egyedül. Keserű a szám, nehéz a szívem. Búcsúzom Tőletek, hazámtól, Európától. De van bennem egy konok dac, hogy megvetem szilárdan a lábam az Újvilágban. Egzisztenciát, bázist fogok te­remteni, olyat, amelynek külsőségeit Szentgotthárdtól keletre csak egy-egy képe$ magazinból ismerik. Akkor majd el­fogynak az érveid, és álláspontod változ­tatására fog kényszeríteni a fiunk jövője iránti felelősség. Hosszú ideig nem fogsz hallani rólam. Isten veletek. Sándor New York, 1957. szeptember Editkém! Még tart itt a kánikula és a gazdagok :sak lassan szivárognak vissza Miamiból, /agy a francia tengerpartról. Olvad az iszfalt és mellemre fekszik ez a gigászi város. Már este van, alkonyodik. Később, mi­<or sötét lesz, ablakommal szembeni tűz­ialra vetődnek az ezercsillogású fények. Nem írtam eddig, azután sem fogok lyakran. Ki képes útleírást írni a golgo­:hai vánszorgásról! Nem kérdezek semmit Tőletek. Együtt vagytok és otthon. Egyedül lenni idegen embermilliók kö­rött, üres gyomorral, tört gerinccel, roj­:os nadrágban — ki megjárja ezt az utat, evezekli bűneit. Már nem vagyok messze I teljes bünbocsánattól. Sándorotok New York, 1957. december 28. Matatok emlékeim között, szívem. Ki­jírhatatlanul fájnak. Hogyan jutottam dáig? Hát ilyen súlytalan pihe az ember? Vz első forgószél felkapja, megpörgeti i levegőben, deformálja és elsodorja cénye-kedve szerint! Nem, ma már tu­lom: nem a forgószél hevessége, hanem i tárgy könnyűsége, pihesége dönti el, ki nennyire deformálódik, kit mennyire le­let tovasodorni. Megmérettem és pihének aláitattam. Ez a felismerés önmagában s fájó, döbbenetessé viszont akkor válik, ía tudatunkig hatol; a szélvihar nem tisz­;ító orkán, de felszakad kloákák bűzhedt íipárolgása volt. Kifosztott vagyok és meztelen. Állok I tükör előtt, rámvigyorog a látvány tossz voltam, apának, élettársnak. Hát­lorzongató, hogy ilyen bornírt embernek liplomát adtak, felhatalmazást az ifjúság íevelésére. Egyetlen mentségem van: rosszul ká­lereztek, és helytelen módszerekkel ta­utottak. Rosszul kádereztek, mert egy lyen rongynak bizalmat és ösztöndíjat idtak, de rosszul is tanítottak, mert mire otthon akartak megtanítani, csak tt Nyugaton tanultam meg. Itt tanítottak :sak meg, mit jelent az embernek ember Ital való kizsákmányolása. Itt tanítottak csak meg arra, hogy az egyik féltekén az ember csak trágya, mindössze arra alkal­mas, hogy néhány ezer párnázott ajtajű uralkodó profitföldjét megtermékenyítse. Hazugság a legfélelmetesebb fegyverük, szemfényvesztés a tudományuk és a meg­gyötörtek, leigázottak butasága az élet­feltételük. Legyenek átkozottak az ember­kereskedők, cinikus pénzeszsákok és ügyes ágenseik. New York, 1958. január 18. Edit Szivem! Gyermekünk csak a „mama" szót fogja megtanulni. Ennek ikerszavára nem lesz szüksége. „Papa" helyett tanulja ezt, amely egyúttal hagyatékom is fiamnak: Hazádnak rendületlenül... Sándor 0 j sághír: NEW YORK HERALD TRIBUNE: Kapcsos Sándor 34 éves magyar szár­mazású emigráns tegnap este tizenegy órakor a földalatti vasút kerekei elé ve­tette magát. Az elmúlt hetekben munka­nélküli volt. 1 FARKAS JENŐ Kis szürke hír л Meghalt a kanárim. Kit is érdekelhet i ez a szürke mondat? Ha beteg a gyermek У s álmában kezedet keresi és ajka cserepes, mert a láz reggel óta marja, tudom, ez az érzés fájdalmasabb százszor, mint az én kanárim halála. S ha lángol szívedben a bánat, mert nem ír a kedves, ki nélkül a tavasz tél lesz — távol repdes tőled minden mosoly. Mit törődsz te azzal, hogy tele a dalom kanáripanasszal! Pedig meghalt szegény! Tegnap még nevettem, mert füttyöt hányt felém a kis neveletlen, míg az Írógépen verset zongoráztam. Nem állt be a csőre, s így a kis szobában minden sarok füttyel telt meg, s én 0 dühömben b dala elöl végre a kertembe szöktem. у Hiába is szidtam, a szavamba vágott, x rádióm hangjára rögtön rákontrázott; Л s ha vendég lepett meg s beszélgettünk, b nyomba' ? beleszólt megkezdett, komoly mondatomba. { Megvoltunk egymással. — Ö csevegett, én A meg X hallgattam, hogyan jön csőréből az ének. л Néha megunta már hosszú hallgatásom, { félrebillent fejjel lesett, S, hogy ne fájjon ? se nekem, se neki a csend szürkesége, л rámfüttyentett. Előbb csak úgy halkan, j kérve, b később pörlekedő hangon, csúfolódva: С Mit búsulsz kenyeres! Van ám újabb nóta! A Mit tehettem? Hangos nevetésem csengett, 1 s füttyel, dalolással elűztük a csendet. í Így éltünk Csöpivel. Csöpinek neveztem. A így éltünk, daloltunk, vigadoztunk ketten. b Tudom, semmiség e verses riport róla. b Mit tehetek! Nagyon meggyötört az óra, jj vagyis a pillanat, amikor megláttam a kihűlt csöppnyi testét a kis kalitkában, jj Élesztgettem. Félve tenyeremre tettem, b de csak néma maradt. Nézegettem < csendben. A Rózsafa tövében madárnyi sírt ástam, A s ott alszik azóta hideg némaságban. (j Nekem nincs gyermekem, kiért a szív a retteg, J nincs szerelmem, kiért más tán elepedhet, ) nincs vágyam, mely várna beteljesülésre, l nincs csókos estem, mely kincsekkel a felérne, J s nincs kedves nótám sem, melytől forrna jj vérem, jj Nem mondom, hogy eddig céltalanul éltem, A szeretem az embert, szeretem a szépet, } néha kézenjárva bejárnám a rétet, de ne vessétek meg ezt a furcsa verset — { meghalt a kanárim ... Ki üzi el most már lí szívemből, szobámból a szótalan csendet? 13

Next

/
Thumbnails
Contents