A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

nyolást, vagy az üzlet rentabilitását bizonyítja. Nem jókedvemben ironizálok. Az irónia, szégyenem és korlátoltságom fügefalavele csak. Ennyit magamról." Egyenlőre különböző segélyekből élek, munkalehetőség minimális. Tanácstalan vagyok és tétova. Az irántunk megnyilvánuló szimpátia erősen megcsappant. Hiába, minden csoda három napig tart. Mit tegyek? Ausztriából tovább kell mennem, ennek a vegetálásnak nincs értelme. Már mehettem volna, de nem tudok, nem bírok egyelőre messzebb menni Magyarországtól. Pedig tudom már: nem mehetek holnap, holnapután vagy hamarosan haza. Tisztábban látok már, mint korábban, a közeljövőtől nem várhatok semmit. Gondolj amit akarsz, mégis megkérdezem, nem tudsz megbocsátani? (Tudod milyen nehéz volt leírni ezt?) Hagymázas őrület volt, részeg letántorgás az aszfaltos útról. Edit, kezdjünk új életet! Fiatalok vagyunk, gyermekünk van. Lépjük át ezeket a nyomorult hónapokat. Legyen a tapasztalat elég garancia arra, hogy ilyen katzenjammer után többé senki nem iszik. Gyere ki Bécsbe a gyerekkel, áthajózunk Kanadába. Egyedül leszünk hárman, egymásért. Tíz körmömmel kaparom ki megélhetésünket és új életünk lesz bizonyítéka bűnbánatomnak. Hiszen minden történések ellenére összetartozunk, kettőnk élete, Lacika sora nem omolhat össze párhavi tébolyon. Oly nehéz írni Neked, úgy fáj minden és félek válaszodtól. Döntésedtől függ hármunk sorsa, jól gondold meg. Szerettél, nem lehet, hogy nyomtalanul elmúljanak az érzelmek. Te is egyedül vagy, ne kínlódjunk, ne kínozzuk egymást tovább. Gyere! Kérlek! Csak Veletek tudok újra felegyenesedni. Csókold meg Lacikát helyettem és Te sem utasítsd el csókomat. S. Wien, 1957. április 10. Őrültségeket írsz! Nem megyek haza, nem mehetek haza. Nem állok bírák elé, nem könyörgök kegyelemért, nem kell a megbocsátásuk. Ellened vétkeztem. Tőled környörgök feledést, de tőlük nem rimánkodok amnesztiáért. Elviselnék, hogy hogy gyermeked apja börtönbe kerüljön? Ne érvelj nekem igazságossággal és nem hiszek a józan mérlegelésükben. Nem érted? Ha kijöttök, néhány hét, vagy néhány hónap múlva együtt lehetünk. Örökre! Ha hazamegyek, börtönbe kerülök. — Most már tudom — évekre! Szép tőled, hogy várni fogsz — mint írod — a börtönkapu előtt. Milyen romantikus ez. De te nem vagy Szonja és én nem vagyok Raszkolnyikov. De nemcsak ezért nem megyek. Nem tagadom, szétfoszlottak a romantikus ábrándozások, illúzióim is viharvertebbek, de mégis hiszek, még mindig hiszek. Talán igazad volt némely dolgokban, vagy részben jól láttad a szereplöket, de a célok tisztaságát sok szennyes kéz sem tudta bemocskolni teljesen. Értsd meg, még mindig hiszek! Kell hinnem! Ha ezt a hitet is elveszteném, kifosztottabb lennék mindenkinél. Értsd meg, sok hályog lehullott szememről, sok magasztos kulissza mögött láttam meg a profán díszletezöt, rengeteg nem sejtett összefüggés vált világossá — de mégis ragaszkodnom kell, ragaszkodom is egy eszmei tartóoszlophoz. Ha eldől az oszlop, nem rejtőzhetek semmi mögé, nem kapaszkodhatok semmibe, elvesztem talajom, minden fuvallat megingathat. Kell ez a hitpáncélzat, mert ha lehull rólam, meztelen vagyok önmagam előtt. Ne próbáld kihúzni alólam az erkölcsi dobogómat, mert ha le kell szállnom róla, elnyúlok a sárban, a mocsokban. Segíts rajtam! Gyere! Wien, 1957. május 5. Megértettelek és felhagytam a reménynyel. Tíz nap múlva indulok egy transzporttal az Egyesült Államokba. A kapuk becsukódtak, haza nem mehetek. Te nem jössz, más választásom nincs. Nem tudom eldönteni, igazad van-e. Nem tudom, hogy Lacika és a Te szempontodból valóban helytelen lenne felrúgni megalapozott életeteket. Az biztos, hogy bizonytalanság vár rám és várna rátok, de így viszont apa nélküli sors vár fiamra. Mi lesz veled? No mindegy, a kocka el van vetve. Elmegyek egyedül. Keserű a szám, nehéz a szívem. Búcsúzom Tőletek, hazámtól, Európától. De van bennem egy konok dac, hogy megvetem szilárdan a lábam az Újvilágban. Egzisztenciát, bázist fogok teremteni, olyat, amelynek külsőségeit Szentgotthárdtól keletre csak egy-egy képe$ magazinból ismerik. Akkor majd elfogynak az érveid, és álláspontod változtatására fog kényszeríteni a fiunk jövője iránti felelősség. Hosszú ideig nem fogsz hallani rólam. Isten veletek. Sándor New York, 1957. szeptember Editkém! Még tart itt a kánikula és a gazdagok :sak lassan szivárognak vissza Miamiból, /agy a francia tengerpartról. Olvad az iszfalt és mellemre fekszik ez a gigászi város. Már este van, alkonyodik. Később, mi<or sötét lesz, ablakommal szembeni tűzialra vetődnek az ezercsillogású fények. Nem írtam eddig, azután sem fogok lyakran. Ki képes útleírást írni a golgo:hai vánszorgásról! Nem kérdezek semmit Tőletek. Együtt vagytok és otthon. Egyedül lenni idegen embermilliók körött, üres gyomorral, tört gerinccel, roj:os nadrágban — ki megjárja ezt az utat, evezekli bűneit. Már nem vagyok messze I teljes bünbocsánattól. Sándorotok New York, 1957. december 28. Matatok emlékeim között, szívem. Kijírhatatlanul fájnak. Hogyan jutottam dáig? Hát ilyen súlytalan pihe az ember? Vz első forgószél felkapja, megpörgeti i levegőben, deformálja és elsodorja cénye-kedve szerint! Nem, ma már tulom: nem a forgószél hevessége, hanem i tárgy könnyűsége, pihesége dönti el, ki nennyire deformálódik, kit mennyire lelet tovasodorni. Megmérettem és pihének aláitattam. Ez a felismerés önmagában s fájó, döbbenetessé viszont akkor válik, ía tudatunkig hatol; a szélvihar nem tisz;ító orkán, de felszakad kloákák bűzhedt íipárolgása volt. Kifosztott vagyok és meztelen. Állok I tükör előtt, rámvigyorog a látvány tossz voltam, apának, élettársnak. Hátlorzongató, hogy ilyen bornírt embernek liplomát adtak, felhatalmazást az ifjúság íevelésére. Egyetlen mentségem van: rosszul kálereztek, és helytelen módszerekkel tautottak. Rosszul kádereztek, mert egy lyen rongynak bizalmat és ösztöndíjat idtak, de rosszul is tanítottak, mert mire otthon akartak megtanítani, csak tt Nyugaton tanultam meg. Itt tanítottak :sak meg, mit jelent az embernek ember Ital való kizsákmányolása. Itt tanítottak csak meg arra, hogy az egyik féltekén az ember csak trágya, mindössze arra alkalmas, hogy néhány ezer párnázott ajtajű uralkodó profitföldjét megtermékenyítse. Hazugság a legfélelmetesebb fegyverük, szemfényvesztés a tudományuk és a meggyötörtek, leigázottak butasága az életfeltételük. Legyenek átkozottak az emberkereskedők, cinikus pénzeszsákok és ügyes ágenseik. New York, 1958. január 18. Edit Szivem! Gyermekünk csak a „mama" szót fogja megtanulni. Ennek ikerszavára nem lesz szüksége. „Papa" helyett tanulja ezt, amely egyúttal hagyatékom is fiamnak: Hazádnak rendületlenül... Sándor 0 j sághír: NEW YORK HERALD TRIBUNE: Kapcsos Sándor 34 éves magyar származású emigráns tegnap este tizenegy órakor a földalatti vasút kerekei elé vetette magát. Az elmúlt hetekben munkanélküli volt. 1 FARKAS JENŐ Kis szürke hír л Meghalt a kanárim. Kit is érdekelhet i ez a szürke mondat? Ha beteg a gyermek У s álmában kezedet keresi és ajka cserepes, mert a láz reggel óta marja, tudom, ez az érzés fájdalmasabb százszor, mint az én kanárim halála. S ha lángol szívedben a bánat, mert nem ír a kedves, ki nélkül a tavasz tél lesz — távol repdes tőled minden mosoly. Mit törődsz te azzal, hogy tele a dalom kanáripanasszal! Pedig meghalt szegény! Tegnap még nevettem, mert füttyöt hányt felém a kis neveletlen, míg az Írógépen verset zongoráztam. Nem állt be a csőre, s így a kis szobában minden sarok füttyel telt meg, s én 0 dühömben b dala elöl végre a kertembe szöktem. у Hiába is szidtam, a szavamba vágott, x rádióm hangjára rögtön rákontrázott; Л s ha vendég lepett meg s beszélgettünk, b nyomba' ? beleszólt megkezdett, komoly mondatomba. { Megvoltunk egymással. — Ö csevegett, én A meg X hallgattam, hogyan jön csőréből az ének. л Néha megunta már hosszú hallgatásom, { félrebillent fejjel lesett, S, hogy ne fájjon ? se nekem, se neki a csend szürkesége, л rámfüttyentett. Előbb csak úgy halkan, j kérve, b később pörlekedő hangon, csúfolódva: С Mit búsulsz kenyeres! Van ám újabb nóta! A Mit tehettem? Hangos nevetésem csengett, 1 s füttyel, dalolással elűztük a csendet. í Így éltünk Csöpivel. Csöpinek neveztem. A így éltünk, daloltunk, vigadoztunk ketten. b Tudom, semmiség e verses riport róla. b Mit tehetek! Nagyon meggyötört az óra, jj vagyis a pillanat, amikor megláttam a kihűlt csöppnyi testét a kis kalitkában, jj Élesztgettem. Félve tenyeremre tettem, b de csak néma maradt. Nézegettem < csendben. A Rózsafa tövében madárnyi sírt ástam, A s ott alszik azóta hideg némaságban. (j Nekem nincs gyermekem, kiért a szív a retteg, J nincs szerelmem, kiért más tán elepedhet, ) nincs vágyam, mely várna beteljesülésre, l nincs csókos estem, mely kincsekkel a felérne, J s nincs kedves nótám sem, melytől forrna jj vérem, jj Nem mondom, hogy eddig céltalanul éltem, A szeretem az embert, szeretem a szépet, } néha kézenjárva bejárnám a rétet, de ne vessétek meg ezt a furcsa verset — { meghalt a kanárim ... Ki üzi el most már lí szívemből, szobámból a szótalan csendet? 13