A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-26 / 43. szám

DOBOZY IMRE éhi^gitenaki Damóházán mindenki ismert a vén Mákó Imrét. Máig is emlegetik a ferencjózsefi Időkből származó anekdótát, hogy mikor a damőházi újoncok bevonultak, és a tiszt úr megkérdezte tőlük: na, ki az első ember az országban? - azt felelték ré, hogy Mákó Imre. De igaz is. Amikor tavaszonként összeterelte három falu gulyáját, és felült deres lovára, öles termetével a yonuló jószág fölé magasodva, és kieresztette bőrből font ostorát: még egy olyan pásztornak termett, derék szép ember nem is találtatott hét határon. Három faílu számadó gulyása volt hatvan esztendeig. A végeléthatatlan cserei rétséget járta, fel egészen a letéci bükköserdőig: kint élve, kint hálva az ég alatt, tavaszelőtől az első hóhullásig. Mégtsem ecrőt vjalt ineveaejtesi. Nem, fa termetéről, dereslováról, hanem arról, hogy hatvan esztendőn át soha jószág nem hibádzott a gulyájából. Elődjét nyaranta kétszer-háromszor is megvizitálta az elöljáróság. Hozzá csak egyszer mentek ki, többször nem. — Felvállaltam a gulyát — Iszólt oda az eKJljárőknak. — Ha hiba lesz, jelentem kendteknek... — Azzal megfordította lovát, elléptetett, otthagyva három község küldötteit. De nem lett hiba. Soha. A három faluban, ha kimondták: Mékó Imre — hozzágondolták: becsület. Most, hogy a végét járja, itt van a halálos ágyánál szinte a fél Damóhéza, Menye már mind behordta a tégas szobába a székeket, a konyhabeli szófát, még a folyosóról a pipáló padot is, amin ebéd után pipázni szokott a vén gulyás. Mégse elég az ülő alkalmatosság. Egymáshoz türemkedve állnak a tisztességtevők, 'egymás válla felett pislognak a magasan vetett ágyra.. Alinak és hallgatnak. Ismerik Mékót, csendszerető természetét. Hogy idővel olyan lett őmaga is, mint a táj, amelyen járt. Hallgatag, erős jelekkel társalgó: széllel ízenő, felhővel borongó, napsütéssel mosolygó. Bojtárjait csak szemmel kormányozta. Ha szólták hozzá, rendesen Igy felelt: igen. Vagy: nem. Utóbb mar az igém ls hosszúnak telMMa. Fef. cserél te a de szócskával. Mákó is hallgat, A csíkos párnákra,támaszkodva ül, kezét el dumyhta nyugtait ja. Homlokának ráncaibari, melyek olyanok, mint a napégette föld repedései, verejték lényük. Menye íjdőnlkém megtörli egy fehér kendővel. Besüppedt szeme rebbenés nélkül néz a világba, mér alig világolva, de nyugodtan. Az imént hagyakozott. Világos elmével, röviden. Földijét, házát, minden jószágát fiára hagyjla. Fiára, aid gazda. Nem gulyás, csak gazda. Éppen ezért nincs is kire hagynia sz'ronyois, pillangós nyelű, nevezetes karikását: azt csak temessék el véle, azt csak tegyék a koporsójába... Ezeket mondván, elhallgatott. De a szája még nyitva, mltha mondani akarna valamit. És a szemét sem hunyja le, mintha még látni akarna valamit. Vagy talán valakit. Ki tudja? Ki tud olvasni a mozdulatlan, vén szemekből? Mert hiszen volna, bizony volna, aki folytassa az ősi mesterséget, aki kézbefogja a Mákó karikását. Az unoka. Az 18 Imre. Akit gyerekkorától fogva magával hordptt a rétségbe: el nem eresztette, kedvébe járt, sípot csinált neki, ostornyelet faragott, és pásztornak nevelte öt, beléoltva apránként hatvan évnyi gulyásélete tudományát. (Mert tudomány az annak, aki tudja!) Dehát az Imre nagyot vétett az öreg szemében. Renegát lett. Elsőbb is azzal vétett, hogy Pap Marist vette feleségül Olyan leányt, aiktnek az apja kocs.s volt az uraságnál. Se gulyás, se gazda, csak kocsis. Ekkor Mákó még csak a vagyonából tagadta ki Imrét: nehogy a szegény rokonság széjjelhordja a vagyont... De mikor három éve Imre elállt a gazdák gulyájától, és beiratkozott a Vörös Csillag szövetkezetbe, a családból is ki kellett maradnia. Mákő kilencven esztendős volt akkor. - Szabad ember létedre - mondta haraggal az unokájának r parancsoló alá szegődtél. Rávitt a Pap Maris familiája. Szemem elé ne kerülj többé! Miit tudta ,6, hagy a szövetkezetbe nem úgy szegődik az ember, hanem bemegy a maga akaratából. Meg azt, hogy a Szabadság éppen ott kezdődik, ahol a muszáj véget ár! Neim tudta. Nem is akarta. És Imre nem győzködött az öreggel. Hiába, lett volna: a Mákő mind vasfejű, konok ember, amit egyszer ktapnd, vissza snem szlvj.i a kerek vtágért.. Hát jó — mondta az unoka, és fejére csapva a kalapját elment. Aztán odabent a szövetkezetben nekiállt gulyát csinálni at akkori rissz-rossz jószágból. A Mékók dühe, gőze dolgozott benne, felelni akart a családnak, visszavágni, de úgy, hogy hét határon megemlegessék. A feleségét is dologra fogta. Üzött-hajtott mindenkit maga körül. Az elnök már félt tőle, mert Imrétől egy nap nem marzdhatott nyugton, a gulyái mindig cs:k követelődzőn a jószágnak. Szénakaszáláskor már éjfélután felverte az egész tagságot, kaszát fogott maga is, nehogy hiba leg ven a szénával... És új ablakokat, ajtókat csinált az istállóra, takarított és meszelt folyvást. A szövetkezet bognárja tréfából egy kis táblát csinált, hogy »Patika", és kiakasztotta az Istálló ajtajára.. De már a harmadik esztendőben híre járt a Vörös Csillag gulyájának. A szomszéd falvakból is jöttek nézelődni a gazdák. Csak éppen a család nem tudott semmiről. A vén Mékó előtt ki sem ejtették az unokája nevét. Ezért rendelte, hogy temessék véle az ostorát. Latari Ambrus vidítaná a haldokló gulyást, akinek valaha kedves bojtárja volt. — Hét mikor - kezdi a nagy csendben - Imre bácsi belevágta a fokosát a szumonyl kocsma gerendájába? Ugye! És azt mondta, aki bojtár kihúzza, tlz liter bort rendelhet? Ugye! De olyan bojtár nem volt: mert a fokos tövig beleállt a gerendába ... Ugye. Mákő csak szemmel int, de a hajdani bojtár - maga is deresfejü ember már - ért belőle. Belefog dörmögve a gulyás nótájába: — Ha bemegyék a szumonyi csárdába, — Rézfokosom vágom a gerendába..'. Mákó bólogat Mintha mosolyogna ls kicsikét. Erre aztán a tisztességtevő gyülekezet ls dalolni kezd halkan. Felállnak, mintha szent éneket énekelnének, és mondják, ünialplélyesan rezegtetve: elkl legény vegye ki, azt csak gulyás teheti... De hiszen szent ének ez most. Az életből távozni készülő vén gulyás búcsúdala. A tanácselnök elérzékenyülve krákog. Homlokához nyúl, mintha viszketne a homloka: pedig a szemét törli. Ekkor lép be a szobába Imre. Fekete ünneplőben van. Fejjel magasabb a többinél. Olyan, mint Mákó lehetett harminc esztendős korában: vállás, daliás termetű, lobogó nézésű. Dús, fekete haja simára kefélve, nedvesen tapad a fejére, tömött bajusza hegyesre pödörve — mohát, a Pap Maktfc máig fe bbtandulhat az uráért. Imre megáll az ajtónál tétován. Kalapját gyűri. Köhint. Szeme rátapad az ágyra, az ágyban nyugvó nagyapjára. Hogy odalborulnacnost a dumlnára, a dunnán pihenő ráncos kézre! De a nagyapja tán észre sem veszi. Néz maga elé mereven.