A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-26 / 43. szám

Mégis észreveszi. Mitha csak Latarinak felélne, azt mandjaj: — Akkor se volt olyan gulyás még egy. Ma meg már nincs is gulyás. Nincs több... Elmúlt az az idő, mikor még gulyás is volt. Mozgolódás támad a szobában. A tanácselnök Imrére pillant bátorítólag, mert Igen szereti Imrét, aztán visszapillant az öregre. Pillognak a többiek is Ide-oda. Hát elmegy (

a vén Mákó, igazán elmegy, anélktll, hogy megbékülne az unokájával? Nem lehet az. Mégse lehet. Szólani kellene valamit. Valami jót, békítőt. De senki se mer belefogni, csak pillognak s hallgatnak az emberek mind. Mákó pedig kapkodja á levegőt. — De gulya sincs olyan! — erölködik. Nincs már gulya! Nem tudnak ahhoz a maiak... Vísszahanyatlik párnájára. Micsoda rettönetes konok amber, hogy nem bud megengesztelődni! Fia, a középső Mákó, feddőleg tekint Imrére. Imre beszívja a szájaszélét .Nem néz senkire, semerre: csak arra a tarkahuzatú ágyra. Aztán kifordul az ajtón. Fejére csapja kalapját. Csak hosszú, strádhoz babaniló, keserves sóhajtása marad a szobában. L&tarl más (történetbe fog, de iáit ja, hogy Mákónak már a szeme se figyel. Abbahagyja a történetet a mondat közepén. Helyette a pap veszi át a szót: rég feladta az utolsó kenetet, nincs dolga, csak szokásból Üldögél még a haldokló mellett. Azt mondja példálózva, hogy a bűnös Ítélek hogyan reméljen bocsánatot odafönt, ha idelent nem akar megbocsátani. Mákó tiltólag emeli a kezét. Erre a pap is abbahagyja. Csend van. Mákó mind nehezebben zihál. Aztán egyszer csak bógés csapódik be az utcáról, paták dobognak a köves úton. A szoba béliek megfordulnak. A téres utca kanyarulatából előbukkan a Vörös Csillag gulyája. Az egész gulya. Még a borjak is ott döfölódnek anyjuk oldalán. Elöl jön Balnidi, a kormos Kzemű. foltos orrú. poimpás bika. Feltartja fejét, mintha túrná a levegőt. Beleszagol a langyos szélbe, felcsapja bojtos farkét, és elbődUl hoszszaln. Nyomában szarosain egymáshoz tömörülve léptet a gulya. Zsemlyeszínű s borvörös foltok csill&mlanak a télvégi bágyadt napsütésben, a jószágból szinte árad a jóllakottság meg a tisztaság. Egy tehén megáll az ablak előtt: bebámul nedves, nagy szemével. A szobában felállnak, elrendeződnek az emberek, élö folyosót alkotva ágytól ablakig, hogy Mákó kiláthasson' az utcára. A vén gulyás még hallgat. Mozdulatlanul fekszik magasra tornyozott párnáin. - Vigyetek az ablakhoz — rendelkezik aztán. A' fia meg Latari Ambrus fogják fel. Bebagyulálják a dunnájába. Ölben viszik oda az ablakhoz. Mákó klalvó szemébe még egyszer visszatér az élet. Nézi, issza, habzsolja móhom az eltébe táruló színeikét, mozdulatokat, a széles hátakat, rengő tőgyeket, a golmoilygó gulya tarka tömegét. És nem szól, semmit sem szól: csak fel világló szeme mondja el, hogy ez a gulya igenis gulya, szemnek tetsző, Kalket vtíditiö szép gulya. Latari aggódik. - Visszatennénk, Imre bácsi. — mondja figyelmesen. - Pihenjen. - Még! - sóhajtja Mákó. A Bandi bika rakoncátlankodik odakint. KöPül-fordul, és kitörne valamerre, a rét felé. De Imre kiereszti karikását, hatalmasat kiált. £s a Bandi megjuhászodik, leszegi a fejét, kapélva áll meg egyhelyben. Mákó arca felderül. Hát akkor nemcsak etetnl-ltatnl tanult meg az unokája: rendet is tud tartani a gulyában... Imre pedig megáll a hídon, mint a cövek, öszszefonja karját a mellén, és néz merőn a csukott ablakra. Szempillája se rezdül, csak az orra nyergén mozog egy könnycsepp, lassan gördülve le a bajuszára. De ezt nem látják odabent. - Mégis Mékó-gyerek az Imre — szól megkönnyebbülve a vén gulyás. De ezt nem hallják odakint. Azt se hallja Imre, hogy ágyába visszatérő nagyapja utolsó szavaival megváltoztatja végakaratát: - Karikás ostorom... adassék az unokámnak . .. De hallja s tanúsltja mindenki odabent a szobában. • i QLzkíz. n.a$l ~~ Az üzemien rengeteg munka volt, aztán még vásárolni kellett, söt egy beteg barátnője megbízatását elintézni. Fújt a szél. Pirosra marta Kovácsné arcát, amint sietve hazafelé igyekezett. Már a lépcsőn keresgélte táskájában a lakáskulcsot. Hol is van? Nem találja, no persze, a kabátzsebébe tette — már azt sem tudja, hol űü a feje a nagy sietségben. De nem is kellett a lakáskulcs, odabent égett a villany. A kicsik már hazajöttek a napköziből. Alighogy az ajtóba .ér, máris nyitják. S ott áll előtte ragyogó arccal a két kislány. Mari négyéves, Panni hat lesz. Csupa ujjongás mind a kettő. Ez a pillanat, a hazatérés, minden fáradságért kárpótol. A marna boldogan öleli magához őket. — De minek örültök olyan nagyon? Titokzatoskodva vonják el a konyhaajtótól, mind beljebb az előszobába. — Nem, a konyháiba be ne menj, anyu! Oda most nem lehet! Inkát b erre gyere, a szobába! Megy $ rossz sejtés fogja el. — Mit nézzek, mondjátok már! Kattan a villany, a kicsik az ablakhoz szaladnak: — Ezt itt ni, anyuka, ezt ni! — De nem is kell mutatni, a mama tátja már, csupa máz, csupa ragacs, sürtí lé tapad az ablakra. — Megtisztítottuk, anyuka. Mért sok a dolgod. Meglepetés. Ugye örülsz? Elpirul. Most már nem kérdez semmit, megfordul, siet ki egyenesen a konyhába. — Jaj, ki ne nyisd az ajtaját. Tudják, miért féltik. Nyílik az ajtó, zúdul ki az előszobába a víz. Felmosták, no persze, felmosták lányai a konyhát. Ráöntöttek vagy hat vödör vizet, kicsit szétmázolták, aztán úgy hagyták, hadd száradjon. A ronggyal pedig, amivel a konyhakövet simogatták — úgyis jó nedves volt még — rendbehozták odabent az ablakot, Anyuban forr a harag\ az elkeseredés. Ütésre emelné kezét, de uralkodik magán. Rápillant a két kicsire, ahogy ott állnak kék kötényükben, szőkecopfosán. Anyu elmosolyodik. — Noásak — mondja még kicsit rekedten —, hát fi aztán megleptetek. Az egyik jobban dagad a büszkeségtől mint a másik. — Jutalomként átmehettek a szomszédba még egy fél órára játszani. S mig vonulnak diadalittasan, mint egy győztes csapat, a mama leteszi kabátját, belebújik a háziruhájába, veszi a vödröt s előbb a konyhát teszi rendbe, aztán az ablaküveget. Mire a gyerekek visszajönnek, már minden tiszta. Amikor a vacsorát tálalja, megsimogatja a két kicsit: — Holnap megtanítalak benneteket egy s más házimunkára, megmutatom, hogyan kell gyorsan, ügyesen dolgozni. Ogy látom, már nagy lányok vagytok. Roppant büszkék a kicsik: — Ma is jólesett hogy segítettünk, ugye? Sok dolgod volt? Anyu felsóhajt és elmosolyodik: — Hát bizony... nehéz nap volt a med. KANTOR ZSUZSA 19