A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-26 / 43. szám

Rozsnyói H. Bányászok és földművesek, örökös és jogos tulajdonosok. Úgy készülnek a vadászlak avatásra. mintha századok mulasztását akarnak pótolni. Barkavölgy. Ide indulunk. Eddig csak Dernőig voltam a Csermosnya patak partján. Most ezentúl is hozzám, ismereteimhez tartozik majd e vidék. Ez is egy szép szöglete hazámnak. BARKA FELÉ A nyárszínű kisfiú már nyilván hazaért az édesanyjával. A nap is elbújt az Ivágyó mögé. A tárnák mélyén robbantáshoz készítik a kőfalat a második műszak lömesterei. Este van, amikor hírül veszem, hogy még aznap indulunk. — Se kucsma, se bunda — ez jutott először eszembe, de elfelejtettem, ahogy megálltunk a Zsilla család utcaajtaja előtt. Komor sötétség. Szük utcácska. Mintha tárna fenekén járnánk. Az úton nyitót kisauté. Ernyős, szellős homokfutó. — Ez az a jármű — mondja Misovszky Dezső, a kiséröm. — Gyöngécske, — bírálom — hegyre megyünk. — Hegyre, de gyalog — nevet. — Ezzel csak Barkáig .. . Gyalog Hogyan is másképp. így jártam én is, a falumat ölelő hegyek tetején. Gyalog. Fűtő kecskék után fürge zerge-lábaimmal. A Szkalán. a Kopasz-hegyen, a Hidegoldalon, vagy a Nagypaskomon. Kutató szemem már akkor kereste a messze távolságok felé az utat. A Hunyadikö tetejéről mindig a Dunát néztem. A Duna egy darabját. Az esztergomi kanyartól a nagymarosi szorosig. Kötényemben akkor még apró zsákmányt szorongattam, gombát, csipkebogyót. Később, fényes baltával, fahordó kötéllel övezve vállam. néztem a vizet alattam, földkalapos, vaddisznó-sörtés úri nép vadászott akkor a mi erdeinkben is. Büszkébbek voltak, mint a hegyek királya, a szarvasbika. Gyalog jártam a hegyek tetejét. Hányszor néztem, qombázás közben a rnél/ szarvasnycmokat a Rapottyás tó Köri!, vsyy a OönáDan. Csak a nyomokat nézttm. A szarvas sokágú agancsa a parádés verandái: falatait díszítette. Nekem drótfogta, hurkos nyúl sem jutott. A tőrközés a nagy legények dolga volt. Én csak árvalányhajat szedegettem a sziklák tetején, és néztem a Duna vizét. Feketeerdő — Fekete- tenger. Ezt már akkor is tudtam. De mit sem tudtam arról, hogy Itt Rozsnyón túl a Barka falu végén bezárul egy völgy, és hogy Innen Indul útjára a kicsiny Csermosnya-patak, hogy Lúcskán és Kiskovácsvágáson megpörgesse a malomkerekeket, elfáradva leballagjon Rozsnyó sfk medencéjébe, majd a berzétei réteken, a Harangoző-oldal lábánál kanyarogjon tán harmincat, hogy vissza-vissza a kertek alatt belecsobbanjon a Sajóba. Nem tudtam még akkor, hogy Sajó itt Rozsnyőbányán megmossa a vasköveket, megszürkült vizében sok asszonyi verltékgyönggyel szaporodva, magához öleli a Murány patakot, a Rimát, Bodvát, Hernádot, hogy megcsendesedjen a Tiszában, a Tisza meg a Dunában. A Barka-völgyi nyárszlnű gyerek sem tudja még. Én sem tudtam akkor. Csak álltam a Hunyadikö tetején és néztem a messziről jövö, elfolyó vizet. Most itt állok, a Zsilig család udvarán, teli villanyfényben és egy farakást nézek. A farakáson szekérnyi fazék. Kékek, pirosak. A fazekakban lombos őszirózsák. Asszonybirodalom. De honnan a sok lyukas fazék? Jó fazékba csak nem raknak virágot' Zsilla néném talán a füleki zománcgyár szorgalmas mártogatóit vagy kemencemestereit szidja, ha bejelenti Zsi'lla bátyámnak a háztartás selejtjét, a lyukas fazekat. Ki a hibás ilyenkor? Ki tudja. Én nem hiszem, hogy az égetőkemencék futószalagjai. De még a kemencemesterek sem hibásak. A szapora őszirózsa-gyökerek kérnek helyet míguknak, hogy díszítsék a szük kis udvart, az otthont. Nem kérdezem, de szinte tudom, hogy a szomszédok kimúlt fazekai ls Ide vándorolnak, az öl'arakás tetejéíe, hogy egész kiserdöre szaporítsák az •azirósuákat. jegyzetek Ismerős udvar. Csak a kertajtó hiányzik. Édesanyám „virágcserepei" ugyanígy egymás mellett az ölfa tetején. A fazekak színe is ugyanaz. Pirosak, kékek. A villanyfény is ugyanolyan életszinü, mint itt az udvaron. Bár egy éve még semmilyen színű nem volt. Szüleim hetven-nyolcan évig várták a világosságot az udvar sötétjében. Most gyulladt fel, hogy megfáradt szemeiket látáshoz segítsék, az udvaron belül és azon kívül is, amerre az elfutott gyerekek járnak. Közülük egy, én itt állok Zsilláék előszobájának ajtajában. Apró előszoba. A falakon szarvasagancsok. Zsákmány. Mielőtt köszönnék, keresztülfut szemem a belső szobán is. A földön hátizsákok, középen asztal, rajta üveg bor, mellette három teli pohár. A poharak körül Zsilla bátyám, a felesége, és Sztupák elvtárs, az utcai jármű feltalálója, szerkesztője, tulajdonosa és vezetője. Zsilla bátyám kalapban. Zöld kalapban, útra készen fogad. A poharak megszaporodnak. Háromszor koccintunk, és szárnyakat adunk a hátizsákoknak. Kulcsok, reteszek, zárak zörögnek. A ház becsukja szemeit. Az ablakok fehér függönypilláit sem rebbenti utánuk a léghuzat. Csak még a cica. Mi legyen a cicával két napig. Tányér tej, és maga marad a sötétben. Búcsúzóul még ránk villantja egérvigyázó foszforszemeit, és belenyal a tejbe. Sötét van a szük utcában is. A város fényei rövidek ahhoz, hogy egy-egy ága eddig érjen. Zseblámpa fényénél szorítjuk be magunkat a nyári kocsiba. Térdeink alá és fölé csomagok kerülnek. Sztupák elvtárs az „önindítőval" kísérletezik. Ezt úgy teszi, hogy egy hosszú vaskallantyút, a kurblít dugdossa a kis motor orrába, és addig forgatja, amíg a kocsi erős, szeptemberi prüsszentéssel nem jelzi, hogy él. Berreg a motor, mi meg derekasan rázkódunk. Az autó mesterkezü szerkesztője négy szitakötő szárnyat varázsol elő valahonnan. Celofán ablakok. Négy mozdulat, és úgy tűnik, mindha fülvédöket kapott volna az autó. A motor lármája kívül marad, mi meg bent, cigarettánk parazsával melegítjük a levegőt. Indulunk. A kis város peremén járunk, régi szük kis utcácskák között kanyargunk. Holnap vasárnap. Vasárnap felé berreg az autó. Rozsnyó főterén a fények lágyan elköszönnek tőlünk, A városháza ablakai még világosak. A párttitkárság emeletsora sem sötét. Hétvégi számvetést végeznek a város kommunistái, és készülnek a bányászok ünnepére. Keletnek fordulunk. A kassal műút opálos szalagján kapaszkodunk felfelé, és az út második bukkanója után már Váralján vagyunk. Híres-neves falu ez. Krasznahorkaváralja. Mostani híre azonban nem a várat rakó Bebekösökkel van kapcsolatban. — Két lovon ülö nép lakik itt. — így magyarázzák az elvtársak. — Két lovcn. Az egyik a bánya, a pénzforrás. A másik a föld. A magántulajdon. Megosszák erejüket, hogy jusson ide is, oda is. A módból, ahogy teszik, van valami a fölöttük trónoló vár régi urainak módjából. Harács. A nekem, nekünk, nekik fogalmából csak az elsőt vallják. Kétlakiság. Hirtelen nekem sincs jobb szavam erre. Rozsnyó körül virágzó szövetkezetek eresztik gyökerüket a földbe. Hárskút, Berzéte, Szilice, Borzova. Itt. Váralján rövid kötélre kötötték az időt. Nekem!— mondják — és őrzik a határokat. Nekem! — és dugják fülükbe a vattát, miközben házfalakat emelnek, kerítéseket és vaskapukat kovácsolnak. Nekem! — miközben Rozsnyón és környékén közösségi élet himnuszát dalolják a szövetkezeti gyümölcsösök almafái. Itt nem közösködnek. A vaskövek szerelmesei, a fúrógépek, csákányok, lapátok kezelői csodálatosképpen rövid kötélen tartják a jövendőt. Szárnyak helyett a mezsgyekövek nehezékeit aggatják a gondolatra ... Az autó villanő reflektor-fényében vakolatlan új házak tornyait, tetőkiugrásait, emeleteit látjuk. Félig-kész házak — félig-kész emberek. Arról beszélünk, hogy mire felkerül a malter és a festékdisz a falakra, virág növekedig az új kiskertekben, addigra elkészül az értelem is a számvetéssel. Berreg a motor, rázkódunk. Ahogy az út harmadik hullámvölgye után befordulunk Dernő felé, úgy terít be a hegyek fekete árnyéka, hogy egyszerre egy nagy csőben érezzük magunkat, amit a lepkeszárny-ablakú kiskocsi lámpái világítnak meg úgy-ahogy. Egymás után maradnak el mögöttünk a falvak. ám csak most kezdődik az igazi ünnepi előkészület. Zsilla bátyám minden faluban szétfut. Szószerint így: szétfut. Hány felé? Azt csak ö tudja. A pörkölőkemencék hajdani kezelője, a korban is pihenő bányamunkás szervez. Szervezi a másnapot. Az ünnepet. Otthon van itt e völgyben. Kerületi képviselőségének körzetében vagyunk. Pihenő bányamunkás. Nyugdíjas. De ügy mellékesen még a Csemadok járási vezetőségének az elnöke és egy vadászcsoport vezetője is. Ezernyi megbízatás, ugyanannyi gond. Tehát lassan haladunk. A szétfutó várakozások álldogáló szüneteiben beszélgetünk. Sötét van. Leoltott lámpákkal áll a kocsink. A kormoskút legendájára vagyok kíváncsi. Kormoskút. Ügy hallottam, régen betyárok állítgatták meg az utasokat az Aranyvölgyben. Feketeképü betyárok. Az állingatás után pedig ebben a kútban mosták le magukról a kormot. Itt is kerültek kézre. Éppen a korom vezette nyomra a zsandárokat. Sztupák elvtárs egy régi csárdáról beszél, a csárda pincéjéről. A pincében még gyermekkorában ásott, addig-addig kotorta a behullott homokot, míg emberi csontokra lelt a vasrácsos ajtó alatt. * Éjszaka van a Barka-völgyben. A kanyargós út mellett néha megcsillan a Csermosnya. A patak csobogását nem hallani. Berregünk, rázkódunk. Felkapaszkodunk Lúcskára. Az üt olyan meredek, mintha padlásra mennénk. A kisautó prüsszög, köhög, de nem hagyja cserben - a gazdáját. Zsilla bátyám itt is elszalad, bizonyára vadásztársait keresi fel. Aztán kanyarodunk vissza, majd fordulunk Barka felé. Az utolsó falu a völgyben. Nem látunk belőle semmit, csak az út köveit, házak kerítéseit, az autó lámpáinak fényében. Újabb szaladgálás kondérok és szolgafák dolgában, ami a másnapi szarvasgulyás főzéséhez szükséges. S végül megállunk egy deszkakerítés eiött. Ez a vendégfogadó. Kapuzörgetés, kutyaugatás, majd kinyílnak a ház szemei, megfényesednek az ablakok s egy barnaképű, nevetöszemű ember fogad bennünket: Kerekes István. GYURCSÓ ISTVÁN Ez már az ősz Ez már az ősz, ez már az ősz, Fákról sárga levél esőz. Csendben hulldogál a földre, Mint bánatos asszony könnye. TÖTH GYULA Fürdőzők Hol a folyó medre csak övig ér, fürödnek, libben sok színes virág: mint a dús határ k~>'ásztengerén a búzavirág, pipacs, szarkaláb. Akár egy ittas bővérű legény, dülledt szemmel les nők után a nap; ki érzi szúrós láng-tekintetét, menekül, a hűs habokba szalad. Oson az est, karján sötét kosár. A fürdöz'óket összegyűjti mind, s oluan a folyó, mint a tar határ aratás után: szál virága sincs. ZALA JÖZSEF 16