A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-19 / 42. szám

JURÁN VIDOR Tatarozták íalunk sebhelyes tornyát. Az idő vasfoga, az eső, a fagy belemart falaiba, és mállasztotta vakolatát. A há­ború golyói és aknaszilánkjai ls bele­vágtak testébe. Félszázad előtt kigyulladt a falu, akkor a vöröskakas is rászállt a templom zslndelytetózetére. Elhamvadt a feljárat falépcsóje, elolvadtak a haran­gok, ás azóta a toronyőr nem őrizte többé sem a tájat, sem a falut; szobácskája elárvult. Most vas-csigalápcsó vezet fölfelé. A harangok állványa ls vasból van, de a sarokban megmaradt a torony egykori őrszobájába vezető régi lépcsöfeljárat. Ki tudja, mikor Járt itt ember utoljára? Mágnesként tolt fölfelé a vágy: még egyszer belépni a magasból lenéző szo­bácskába, amely ma olyan pókhálós és el­hagyott, mint az ódon várak lakatlan fülkéi. A falépcső nyikorogva nyugtázta min­den lépésemet. Fölöttem lassan nyílt a vízszintes vasajtó, valaki fölsegített a folyosóra. Megismertem: Bertók, az utolsó torony­őr volt! Mosolyogva a nyitott szobácskába tolt: a falakon ott fdggött azoknak a neve, akik egykor őszi időben Innen figyelték a vándormadarak vonulását. Szemembe ötlött régi ismerősöm neve: Garibaldi! A forradalmi időkben történt. A verbunkosok tíz, Debrecent és Sze­gedet is megjárt mesterlegény fejébe nyomták a vörös sapkát. Két éven át diadalmasan verekedtek, a fele elesett, a másik fele Világosnál rakta le a fegy­vert. Három legényt közülük nyomban besoroztak és Lombardiába vittek, ahol a legelső csetepatéban átszöktek a sza­bad olaszokhoz; két rokkant és egy ko­máromi menleveles pedig visszatért ' a falujába. A régi bíró, aki a verbunknál kézszo­rítással búcsúzott a falu nevében, most komoran fogadta és a községházára ve­zette őket: - Rejtegetni foglak a hatalom kopói elől. Téged Bertók fiam megtépett egy vasszilfink, ha kedved van, felmászhatsz a toronyba őrnek. Ott bekecseket, bun­dákat varrhatsz. Oda föl nem járnak tit­kos látogatok hallgatózni. Téged, Jakab fiam, megcsúfított egy plka, munkakép­telen ,vagy, nappal aludhatsz, éjjel a földön őrzöd a falut, öreganyád majd gondodat viseli. Veled, Ádám fiam, nem tudom mitévő legyek, hiszen egyedül te kerültél épen vissza! - Köszönöm jóságát, bíró uram! — ütötte össze bokáját a fürge legény -, amíg lyukas csizma van a faluban, meg­élek keresetemből! Egyébként véd a ko­máromi menlevél, és mihelyt lehet, úgyis odébb állok! Adám a faluban nem győzte a munkát és a látogatók fogadását. A háború alatt sok csizma lyukadt ki, nem akadt mester, aki rendbe hozta volna óket. A csopor­tosulás! tilalom folytán most kíváncsiak kopogtattak a fiatal mester műhelyébe, tudni szerették volna: hogyan és miért vesztette el a toporci fővezér a háborút? Megtudták, hogy Ádám nem hadakozott vele, hanem a komáromi tábornok, Klapka György személyi futárja volt. Mint várvé­dő, ő ls menlevelet kapott, bántatlanul hazajött, és mihelyest a Bach-pandúrok dühe lelohad, meglátogatja a világnak azokat a helyeit, ahol eddig még nem járt. Vándorútjain megfordult 6 már messze földön, elvetődött a franciák nagy váro­saiba is, ott varrta a kis nöl lábakra a drága cipellőket. Megszagolta a szabad­ság - a liberté - Illatát, a márciusi nagy lendület azonban haza Irányította. Bécsben barikádokon tüzelt, kisiklott a szvallzsérok kezel közül; hazacsúszott, jelentkezett Klapka seregébe, ahol a tá­bornok nyelvtudása és utazásai közben szerzett tapasztalatai miatt maga mellö vette. Jóízű, szivet simogató volt a nóta, a harmonlkás megpróbálta átvenni dalla­mát. - Gyere, Alois — mondta Márton —, jó a nóta', de nekünk még dolgunk van. — Bementek a pajtába, de egy teremtett lelket nem találtak benn, noha már el­múlt kilenc óra, a lefekvés ideje. - Biztosan szolgálatban lesz - vélte a nyomdász. Lementek a folyóparthoz, a betonbun­kerhez. De ott is hiába jártak. Csak any­nyit tudtak meg, hogy Müller délután volt szolgálatban és hajnalig szabad. - Eredj, feküdj le! - küldte Márton nyomdászt aludni. - Mit akart Gusztitól? Mit mondjak neki, ha reggel látom ? - Mit. is...? — Márton zordan pillan­tott maga elé. - A szó nem mindig ' fontos. Csak látni akartam. Elbúcsúztak. Márton felment a kam­rájába. Toman őrmester még nem jött meg a kocsmából. Nem bánta. Legalább nem hallja fecsegését. Ledobta a bakan­csát, derékszíját, kabátját is levetette, és az ágyra dóit. Ma nem Irt haza, pedig lett volna Ideje, holnap pótolnia kell a mulasztottat. Vajon, hogy vannak ott­hon ? Helén biztosan örül a fordulatnak, az asszonyok nem néznek messzebbre, a féltés, az emberükért való aggódás összeszükitl a láthatárukat. Ha Helén ls ilyen, nem haragudhat rá. Most biztosan számolja a napokat és minden reggel biztatja a gyermekeket: apátok holnap hazajön, biztosan hazajön. A szemére ereszkedő álom is az otthon képét hozta eléje. Hajnalban hatalmas dörrenésre ébredt. Villanylámpája után nyúlt és felkattin­totta. Itt a szobában történt valami, vagy alattuk? Toman is fölült az ágyán. Kábán, a szesztől véresre gyulladt szemmel me­redt rá: - Lőttek! Gránátot dobtak ránk? - Én csak egy lövést hallottam. Lentről zavaros hangok, kiáltások hal­latszottak. Márton magára kapta bakan­csét, be sem fűzte, úgy rohant le a lép­csőn. Lent, a földszinten, a sötétbarnára pácolt őrlők közt, egy feldőlt padocska mellett Müller feküdt szétroncsolt fejjel. A szájába lőtt fegyverével, a golyó egy szempillantás alatt kioltotta életét; vé­rének szörnyű patakja vörösre festette a padlót. A katonák rémült tanácstalansággal áll­ták körül. Megörült ez az ember, hogy ilyen szörnyűséget tett? Sehogy se értet­ték, hogy valaki éppen most végez ma­gával. Márton a fejét öklözte. Müller nem lett volna öngyilkos, ha nem hagyja magára. Tehetetlen haragjában könnyek tódultak a szemébe, és reszkető ajakkal dadogta: — Szerencsétlen ember, szerencsétlen ember! — Mit sopánkodsz? — förmedt rá To­man őrmester, akit kijózanított a lát­vány. - Csak németekkel ne legyen dolga az embernek! Rendelkezni kezdett, hogy borítsák le valami sátorlappal a halottat, és jelentést küldött a parancsnokságra. Reggel megejtették a vizsgálatot. Mül­ler zubbonya zsebében egy levelet, talál­tak. Mártonhoz volt címezve, de el sem olvashatta, mindjárt elkobozták; csak délután került a kezébe az ezredparancs­nokságon, ahol vallatóra fogták. Jegyzőkönyvbe vették mindazt, amit az öngyilkos félelmeiről és kétségeiről tudott. Egy éltesebb őrnagy vallatta és diktálta az Írnoknak a jegyzőkönyvet. — Maga tudja, miért tette ? — Nem tudom, csak sejtem. Gyenge volt igy egyedül. Asszony, gyerek és társak nélkül. És nem volt ereje a harc­hoz. — Miféle harchoz? — Nem volt nácista, őrnagy úr, Á hadbíró bólintott. — A barátja volt? — Ragaszkodott hozzám. Megértettük egymást. - A levélből ls erre lehet következtet­ni. Na, itt a levél. Elviheti... Az ügy világos, lezárhatjuk. Az úton a malom felé Márton vagy tízszer, is a szeme elé kapta a kuszán papírra vetett sorokat. „Drága Bálint barátom! Ne haragudj rám, hogy (gy búcsú nélkül elmegyek — tőled és az egész világtól Nem tehetek mást. Nincs értelme, hogy tovább kínlódjak. Köszönöm a meghívá­sodat és hogy felém nyújtottad baráti kezedet. De nem tudlak követni. Hidd el, ök erősebbek, ott nálatok Is elérnének. Mit kívánjak neked - nem tudom. Olyan sötét a világ és nagyon hideg. Ne­héz a szivem és fáj. Szeretném még egyszer megszorítani a kezedet, de mér nem lehet. Megyek, hív az asszony ls meg a gyermekem ... Sötétség ... ke­gyetlen a világ, megöl." Az utolsó sor annyira kuszált volt, hogy már nem tudta kibetűzni. Csak a papír aljén a köszöntést és a nevet: Isten veled, Guszti. Elővette a tárcáját, és a gondosan ösz­szehajtott levelet becsúsztatta a gyermek és Helén fényképe mellé. „Kegyetlen a világ, megöl" — űzte ez a mondat. Zakatoló agyából nem tudta kikergetni ezt a vádló kiáltást. Kísérte­tiesen hallotta az őszi szél zúgásában, az eső csapődásában, bakancsa cuppogá­sában, ahogy a sáros utat taposta. És a szive nehéz lett és fájt, mint Müller élő szive. Ha tegnap délután be­szélt volna vele! őgyelgett, ténfergett, várta a nap múlását, és csak este jutott az eszébe, hogy megkeresse. Be kellett volna várnia ott a malomudvaron éjszaka. Talán néhány erős sző elég lett volna, hogy visszatartsa. — Tudj élni akkor is, ha az élet elvi­selhetetlennek látszik! Késő! 1938 októbere volt. 18

Next

/
Thumbnails
Contents