A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-19 / 42. szám

A Bach-huszárok néha benéztek kis műhelyébe is. Adám Ilyenkor megkukult, nem tudott más nyelvet, csak franciául. Haragudtak is reá az egyenruhások és beamterek. Éjjel lesbe álltak, tudni akarták, kik a cinkosai, de egy öregasszonyon kívül mást nem értek tetten. Ádám egy szép napon összecsomagolta a beteg csizmákat, visszadta gazdáiknak — anyaghiány miatt nem tudja most megcsinálni. A legközelebbi vasárnapon ülőhelye a templomban üres volt. Akik észrevették, hallgattak. Jó félév múltán suttogni kezdtek a halkszavúak: — A Bach-pandúrok elvitték a spielbergi kazamatákba! Későbben kitudódott, hogy Adám szüretkor az Avas egyik pincéjében jókedvében elkurjantotta magát: Jön ám Garibaldi megitatni a lovát! A közelben leselkedő besúgók meghallották, rárohantak és mivel csak franciául felelt, mint közveszélyes államfelforgatót megvasalva elvitték a brünni i kazamatákba magánlakónak. Javíthatatlan őreinek minden reggel eldalolta, hogy: Jön ám Garibaldi megitatni a lovát. A szuronyosok megfenyegették: , - Ein gefährlicher Rebell! Veszélyes forradalmár! — Voltam én már a wieni barikádokon veszélyes forradalmár, miért ne legyek Spielbergen is? Mikor vége lett a Bach-rendszernek, kinyíltak a kazamaták ajtói, és Ádám fütyörészve útra kelt falujába. Még oda sem ért, a hír már megelőzte: — Hazajön Garibaldi! Igy lett Ádámból, az egykori komáromi menleveles személyi futárból Garibaldi mester a falunkban, ahol sok-sok éven át talpalta és foltozta a lyukas csizmákat. Évek múltbán az én csizmácskáim is megjelentek a műhelyében. De eljárogattam Garibaldi bácsihoz akkor is, ha más csizmáit talpalta, mert csodaszép történeteket mondott vándorlásairól. Szebbeket, mint a mesék. Garibaldi gyermeki képzeletemben elvitt azokba a nagy városokba, ahol császárok és királyok laktak, ahol több az arany, mint a rézkrajcár, és ahol a finom munkát nem susztertailérokkal, hanem vadonatúj bankókkal fizetik. Elmesélte továbbá, hogy vasárnaponként kiment a folyam kikötőjébe, megvárta a legközelebbi gőzöst, s az - lapátkerekeivel csapkodva -elvitte valamelyik faluba bort „harapni". Ügy bizony, mert ezek a fránya bécsiek harapják ám a jó grünzingit! Igazán csak akkor tátottam a számat, ha Garibaldi mester beszéd közben letette a kalapácsot, végigsimogatta akkor már ősz szakállát, és cirkuszi csodákról kezdett mesélni. Ha nem zavarta meg senki, a schönbrunni állatkertben a majmokat is bosszantotta. De ezekre a kirándulásokra már ritkán került sor, mert Garibaldi mesternek mindig sok vendége volt. Férfiak ls, nők is jártak hozzá; s ő mindenkinek tudott valami eredetit, valami szépet mondani. Lassan még játszótársaimról is megfeledkeztem, boldog voltam, ha Garibaldi mesternél lehettem. Iskolába még csak eljártam, de haza, már csak enni és aludni. Ha kerestek, ott találtak a mester hűhelyében. A földrajzot nem az iskolában, hanem a világlátott mestertől tanultam. Egyik nyáreleji napon Garibaldi mester megkérdezte: - Van kedved holnap velem jönni ? - Van! - Akkor kérd meg az édesanyádat, engedjen el egész napra gombázni! Futottam haza. Édesanyám megörült a hírnek: - Mehetsz! Legalább békesség lesz a házban! Rohantam a válasszal a mesterhez, aki kioktatott: - Reggel hétkor indulunk! Ennivalót hozok.. Cipőt húzzál! Félórával indulás előtt már ott türelmetlenkedtem a műhelyben. Garibaldi mester hallgatag és szűkszavú volt: - Indulj elóre a városba vivő országút hídjáig. Ott várj reám! Futottam a megjelölt helyre, és ott türelmetlenül vártam. Emberek jöttekmentek körülöttem, de velem senki sem törödött. Batyuval a kezében végre Garibaldi mester is megérkezett. Batyu gombázáshoz? Nem mertem kérdezni, szótlanul csatlakoztam hozzá. Az országút szegélyén baktattunk. A nap magasra hágott az égbolton, a nyár ontotta melegét. A mester olykor elővette piroskockás zsebkendőjét, és szaporán törölgette izzadó homlokát. Elhagytuk a szomszédos városkát, a lublól váromladék is a hátunk mögött maradt, erdőt, ahol gombázni lehetett volna, a közelben sehol sem láttam. Szótlanul csak mentünk, mendegéltünk, míg végül Garibaldi egy útkeresztezésnél megállt, körülnézett, és a legközelebbi rozsföld barázdájába lépett. - Ne feledd, amit látni fogsz: félóra múlva erre hajtat Klapka tábornok, egykori várparancsnokom. Itt átöltözöm, ruháimat őrizni fogod. És hallgass, mint a hal a vízben! Megígéred? — ígérem! Garibaldi mester kibontotta a batyut, kivett belőle egy zsinóros barna katonaruhát. Gyorsan átöltözött, polgári ruháját pedig becsomagolta. A batyu fenekéről előkerült az elemózslás tarsoly, leültünk falatozni. Mikor jóllaktunk, elküldött az országút melletti fa árnyékába lesni: - Ha lentről hintót látsz közeledni, fuss hozzám! A fa tövéhez lapultam és figyeltem. Nagysokéra porfelhő közeledett az úton, majd egy hintó körvonalai bontakoztak ki belőle; erre hátrafutottam a rozsba. Garibaldi mester tüstént az útkeresztezés szögébe állt, fejét jobbra fordította, kezét sapkájához emelte, és némán tisztelgett. A hintó megállt. A hátsó ülésről fölkelt egy őszszakéllú, hajlott férfi, és Garibaldi mesterhez lépett, aki jelentkezett: - Adám, tábornok úr egykori magénfutárja, alázatosan jelenti tisztelgését! Klapka, az egykori hírneves generális, megölelte régi katonáját, magához ültette a hintóba, és a keresztúton lépésben indult a fürdő felé. A barázdából kiléptem az útra. A fa árnyékába ültem, és néztem a távozó hintót. Gergely Vera rajzai Ez volt Klapka tábornok? Még katonaruha sem volt rajta, csak szürke porköpeny. Az arcán, hosszú szakállán könnycseppek futottak versenyt, úgy sírt, mint más ember. De miért, hiszen nem bántotta senki? Az útkanyarulatban feltűnt Garibaldi mester alakja. Sietve visszajött. A rozsszárak fedezete alatt gyorsan átöltözött, és letelepedett a fa árnyékába. — Ha majd kérdezik, hogy merre Jártunk, mondhatod, hogy az erdőben voltunk, de jó gombát nem találtunk. Emlékezetedbe jól vésd be a mai találkozást! Ügy hallgass, mint a rozsok. Ezek is látták, de némák! Mikor visszaindultunk, Garibaldi mester felsorolta a győzelmes csatákat, melyeket egykori tábornoka vezetett. Komárom várát még akkor is védte az ostromlók ellen, mikor a fősereg Világosnál már lerakta a fegyvert. A körülzárt várat ő sem tarthatta örökké, tisztességes elvonulást és személyes biztonságot biztosított minden katonájának. Most betegeskedik, a fürdő fenyveseiben óhajt megpihenni. Hogyan tudta meg Garibaldi mester, hogy Klapka mikor jön errefelé? Nem árulta el... Nyárvégi ködök feküdtek reggelenként a völgyön, mikor Ismét beléptem az Iskola kapuján. Valamelyik alkonyaton, mikor a szél ls szomorú nótőkat dúdolt, Garibaldi mester magához intett: — Szabad napotok lesz holnap? - Igen! - Reggel hétkor jöjj fel a toronyba! Másnap reggel a csigalépcsőn fölmásztam, és a toronyőr szobácskájába léptem. Ott ültek mind a hérman: Garibaldi mester, az éjjeliőr és a toronyőr zsinóros, barna katonaruhában, mindegyik más ablakon nézett az ég távoli pereme felé, és arcukon lassan peregtek a könnyek. Az asztalon újságlap feküdt, első oldalán gyászkeretben szakállas, öreg férfi képe, alatta felirat: KLAPKA GYÖRGY. A toronyóra ekkor zörögni kezdett, ütötte a hetet. Az ör szótlanul, nyújtotta az ökörszarv hegyéből készült jelzöslpot. Kiléptem a torony erkélyére, a halottgyászoló Bertók helyett a világ négy tája felé hosszasan sípoltam, üzenvén a földön járóknak: közelben és távolban nincs tűzveszedelem! * * * Tatarozták falunk sebhelyes tornyát. Délben, mikor a munka elállt, fölmásztam a toronyőr egykori pókhálós szobácskájába. Mosolyogva lépett ott elém Garibaldi mester, gyermekkorom régi-régi emléke. 19