A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-19 / 42. szám

I EGRI VIKTOR Hajnalban parancs jött, hogy a szolgálatot meg kell szigorítani. A legénység hagyja el a malmot, az Iskolát és foglalja el a kis betonerődltményeket. Eleget kell tenni a parancsnak, bármily értelmetlennek tűnt, hogy éjszaka ott szorongjanak egymás hegyén-hátán a hideg és nyirkos betonpadlön... A parancsból kiviláglott, hogy minden órában várják a döntést. Toman őrmester fejfájósan, morgós kedvvel adta ki a rendeletet, hogy a malombeli kényelmes szállást fel kell cserélni a bunkerekkel. — Minek ez a hurcolkodás? Ogyis eladnak minket - fakadt ki dühösen, amikor magára maradt Mártonnal. A kétely mérge itatta át a levegőt, s az árulés előre vetette árnyékát. A másnapi hlr a müncheni tárgyalás eredményéről mér nem is Jött váratlanul. A két nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország sorsára hagyta a köztársaságot. — Becsületes békét hozok magammal — olvashatták az újságokban a Londonba visszarepülő Chamberlain, az „esernyös vigéc" szavalt. — Azt hiszem, egész életünkre biztosítottuk a békét Feleslegesnek bizonyult az ővatosaág, a kihurcolkodás az erődökbe - mehettek vissza a malomba, régi szállásukra. Most már bizonyos volt, hogy lerakják a fegyvert, nem lehet összecsapás és leszámolás a nácizmussal. Ott Münchenben Chamberlain és Daladler választhatott, az ellenállás és a becstelenség között, és a pillanatnyi béke kedvéért a becstelenség mellett döntöttek. Megbékitési politikájuk meghozta csúfos gyümölcsét: a nácizmus tovább terjeszkedhet kelet felé. Nóvák, a nyomdász nyomban Mártonhoz futott, mihelyt a hírt meghallotta. — Most mi lesz, elvtárs? — kérdezte döbbenten, és izzö szeme Mártonra tapadt. Fiatal életének talán ez volt a legkeservesebb pillanata, hogy világossá vált előtte az árulás. Lerakni a fegyvert most, amikor rohanni, ütni, harcolni kéne, akár puszta kézzel nekiesni az ellenfél torkának; tépni, zúzni, tombolni kéne, megbosszulni a sérelmeket. A határvidéken Ordnereknek csúfolt egyenruhás banditák éjnek idején gyújtogatnak, ártatlan, védtelen embereket rohannak meg és ölnek halomra. Van, akit a Birodalomba hurcolnak, hogy ott végezzenek vele. Elárultak, cserbenhagytak! De talán egyedül is leszámolhatnánk velük! — Ha most ml fegyverhez nyúlnánk, ellenállnánk? — égett a kérdés a nyomdász pillantásában. Nem Nóvák volt az egyedüli a században, akiben megfordult az ellenállás gondolata. Emberek, akikkel Márton alig váltott néhány szót, s akikről nem tudta, mit éreznek, milyen bántalmakat és sebeket hurcolnak magukkal, jártak szótlanul körülötte. Elkeseredett arcukról most leolvashatta, mennyire csüggeszti őket, hogy tehetetlen várakozásra, tétlenségre vannak Ítélve. Akkor hét holnap indulunk vissza Prágába — mondta az egyik szakaszvezető.— Aligha van szükség rá, hogy százezreket fegyverben tartsanak. — Olyan hamar nem szerelnek le — Gergely Vera raj/a • vélte Márton. Ogy képzelte, hogy a mozgósított hatalmas embertömeget napok alatt nem lehet visszaküldeni a civil életbe. Biztosítani kell a kijelölt új határokat is. Talán éppen őket rendelik határszolgálatra, és leszerelésükre csak hetek, hónapok múlva kerül sor. Egy hentesformájú, testes káplár a szomszéd szakaszból - olyan rózsaszínű volt az arca, mintha csak anyatejet ivott volna — hevesen kérlelte Mártont: - Tarts velünk, öreg cimbora! Iszunk egyet rá, hogy nem megyünk a meszes gödörbe. - Jobb élni, büdösek a halottak! -kontrázott a társa. Kónyabajuszos, tömzsi emberke volt, s a zubbony úgy feszült rajta, hogy majd kirepedt - Én nem politizálok, tisztességes iparosember vagyok. Nekem békesség, jó bolt kell és nem háború - toldotta meg a káplár. Civilben valóban hentes volt a kónyabajuszos meg kisbérló. Mintha a müncheni, hírek leoldották volna róluk a rettegés bilincselt, fellélegezve fecsegtek, és vidám, vasárnapias hangulatban jártak a malom körül, a folyóparton és a faluban. Este tele volt a kocsma ivója, vigadtak és iszogattak a mundérba cseppent kispolgárok, akiket nem érdekelt, hqgy ezekben a napokban a nyugati demokráciák kollektív biztonsági rendszere csödöt mondott, és a versailles-i békeszerződések területi rendelkezései végleg megsemmisültek. Hentesek, marhakupecek, sörgyári portások, kocsisok, háztulajdonosok, nagygazdák és kisbérlók sör híján rumot, törkölyt vedeltek, és egymásnak vetett ingerkedő szavaik elárulták, hogy nem csupán az ital deríti pirosra az arcukat. Márton úgy nézte őket, mint egy panoptikum megelevenedett figuráit. Ez volna az igazi arcuk, ez a félelmektől megszabadított, simára gömbölyödő, a szesztől izzadtan viruló arc, és nem a gondba hajszolt, sötétre árkolt tegnapi? Üres fecsegés lett volna Toman őrmester fogadkozása? Hová tűnt hivalkodóan odavetett, ám mégis merészen csengő szava, amely feledtette légiőbeli kalandjait, tegnapi árulását? Most ó is ott ült egy asztalnál a hentessel és kisbérlővel, akit Márton Inkább marhakupecnek nézett, vastag aranyláncot képzelve kerek pókhasára. Kilátástalan, öngyilkos kísérlet volna ezekkel hadba szállni! Kedvesebb nekik a birodalmi márka — de csak addig, mig a maguk bőrén nem tapasztalják a fasiszta csizma taposását. Keserű szájízzel hagyta ott a kocsmát, a minden megalkuvásra kész kispolgári csürhét. A malomba vezető úton a ténfergő Novákba botlott. - Hol van Müller? - kérdezte tőle. — Délután óta nem láttam. — Gyere keressük meg Ma senki sem ügyelt az eisötétltési parancsra. Fény szivárgott az ablakokból, és a malom udvarát behintette a nagyanyó konyhájában égő tűz visszfénye. Odabent két legény vacsorafélét kotyvasztott, pörkölt hagyma illata csapott ki az ajtón, és ahogy hajladoztak, matattak a- szakácsok a tűzhely körül, úgy hullámzott, erősödött és gyengült idekint az udvaron a fényesség. Mórikáló szerelmes kedvvel megint szólt a nóta, mint tegnapelőtt este, két süldő lány kedveskedve körülállta a harmonikást, és arcuk gyengédnek, szelídnek, hámvasnak tűnt a tüz árnyakat oltó fényében. Lágy, megifjodott volt most a harmonikás arca is, ahogy húzogatta, tologatta két ajka közt a kis szerszámot. A kút kávájához háttal nekidőlve egy franciabajszú csinos barna legény ült, és a harmonlkással dudorászta a dalt: Piros alma, ne gurulj, ne gurulj, Szép szeretőm, ne búsulj, ne búsulj! — Lásd, én katona vagyok, mégse búsulok, Jön az Idő, majd megszabadulok. Piros alma, ne gurulj, ne gurulj. Barna kislány, ne búsulj, ne búsulj! — Hej, de nem búsulok én, minek búsulnék. Jön a tavasz, menyasszony leszek még. Apró boldogság, az Ilyen csöndes kis ének ebben a nehéz Időben, jól esik a szívnek, jól esik a léleknek, az ember megkönnyebbül, felderül tőle. kedvderítő hallgatni a dalt, az ember érzi a simogatőt, a megnyugtatót, a jőti ami a sok durva önkénnyel teli életben egy darabka szépet csihol. Amikor a harmonikás egy pillanatra abbahagyta, Mártonnak hirtelen kedve támadt, hogy szépen zúgö hangján csendesen 6 kezdjen rá: Amott kerekedik egy fekete felhő, abban tollászkodik egy fekete holló. Idegen volt a nóta dallama, Idegenek a szavak is. A kút körül állók rácsodálkoztak Mártonra, azután a. franciás vágottbajszú biztatta, kérlelte: - Még, még szakaszvezető úr! Márton elmosolyodott. Nem emelte meg hangját, inkább magának dalolt, talán ez tette meghitté a nótaszót, ez tette széppé: Várj meg holló, várj meg, hadd üzenjek tőled apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak