A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-19 / 42. szám

és piacnéző szombat! De higgye el, szinte hétről hétre apad a számuk. Még az ören gebbek is lassan rászoknak a heti hatnapos munkára, s csak egyszer próbálják meg, többé el nem hagyják, hisz a saját zsebükön slnylenék meg... A fiatalok egy-kettőre megtanítják rá az idősebbeket is, hogy kell élni, hogyan kell dolgozni... A fiatalok egyikével, akikről csillogó szemmel és lelkes szavakkal beszélt Rouéek mérnök, véletlenül találkoztam közvetlenül azután, hogy megérkeztem Elbaszanba. Macskaköves, púposhátú út vezet a vasútállomásról a városba; kétoldalt narancs-, citron-, fügefákkal teleültetett kertek mélyzöld lombja hűsít; a kertek mélyéből, a földhöz lapuló házak felől Itt-ott törökslp és csattogó dob muzsikája, monoton éneksző hallatszik. Rekkenő a hőség, negyvenkét fok árnyékban, hatvannyolc a napon, szinte pörköl az út köve, s az ember ötven lépés után kénytelen az árnyékba húzódni, hogy hűtse izzó testét. Egy utasembertől érdeklődtem a városba vivő út felől, s már neki ls készült, hogy nemzetközi jelbeszéddel megadja a feleletet, amikor egy fiatalember lépett hozzánk. Lehetett vagy huszonkét-huszonhárom éves. Oroszul beszélt, megkérdezte, külföldi vagyok-e és bemutatkozott: Ruzhdi Bejleri a neve, agronómus egy közeli szövetkezetben, a kőolajfinomltójáról híres Cerrik környékén. Attól fogva nem hagyott magamra, amíg csak el nem utaztam Elbaszanból. Kissé aggasztott is, hogy elmulasztja a munkáját, de megnyugtatott: annyit dolgozott a másodvetés idején, hogy ma „csúsztatott" szabadnapja van. Mialatt sorra néztük a múzeumokat, a dzsámikat, a bazárt s a város egyéb látnivalóit, nem fogyott ki a szóbői. Folyékonyan beszélt oroszul, csak az adott különös jelleget beszédének, hogy az első pillanattól kezdve letegezett. Az albánban ugyanis Ismeretlen a magázás, és ha idegen nyelven beszélnek, akkor ls következetesen ragaszkodnak a megszokott tegezéshez. Furcsállotta, hogy Inkább az ócska, régi épületeket bámulom meg, s nem a közelmúltban felépült emeletes lakóházakat. Rosszallón ráncolta a homlokát, amikor a bazár mecsetje előtt lefényképeztem egy rongyokba öltözött öreg koldust: — Ezeket fotografáld le — mutatott néhány európai ruhás fiatalra —, ma ezek teszik Albániát, nem az öregek. Evlzázados sírkő az elbasszani temetőben Az albániai városok elmaradhatatlan ékessége: az óratorony Az egyik mecsetből kijövet megjegyezte: — Látod, én mohamedánnak születtem, de szavamra, hat esztendeje először voltam dzsámiban, most is csak a te kedvedért. Három esztendeje dolgozik mint agronómus, nemrég kezdett el kísérletezni új gabona-fajtákkal. — Gyarapodnak is szépen, csak az a baj, hogy mindenféle rusnya féreg meg nyavalya támadja meg a vetést. Nem bírunk szabadulni tőlük! Ha volna valami jó szakmunkánk a növényi kártevőkről... - Komolyan pillant rám: - Hiába, éppen csak, hogy elkezdtük a munkát. Egyszerre nem megy minden! Felderül az arca, amikor megígérem, hogy küldök neki növényvédelmi könyveket, lehetőleg oroszt, hogy megértse. Minden vágya, hogy egyszer eljusson Prágába, s ott tanuljon tovább. — Egy iskolatársam ott járt egyetemre — magyarázza —, csodálatos, miket mesél... A bátyám meg Budapesten végezte el a tudományegyetemet, most tanár Gjtrokastrőban - teszi hozzá. Aztán hazájáról beszél, az új Albániáról, a gyárakról, amik sorra épülnek egymás után, meg arról, hogy idén kezdik el a kopár hegyoldalak betelepítését olajfaerdőkkel. Szava csupa fiatalos lelkesedés, mint a holnapról beszél a messzi jövőről, s nekem eszembe jut, mennyi ilyen őszinte, fiatalos jövő-akarást intéztünk és intézünk el még ma is odahaza ezzel a szóval: hurrá-optimizmus. Igaz, tele van ez a lelkesedés túlzással, önmagát óriásnak álmodással, mégis kedvesebb és főleg fiatalabb, mint a sok helyütt tapasztalható Ifjonti öregség, fanyar hűvösség. Évszázadok mulasztását kell helyrehozni ebben az országban — s bizony, erre nem képes más, csak a hegyeket megmozgató, fiatalos nagyot-akarás! Siketitőn sípolva lendül neki a vonat az útnak Durres felé. Ruzhdi a sínek mentén állva- Integet utánam — arca csupa mosoly, mozdulata széles, erőtől duzzadó. Mintha ugyanez az erő lappangna az életadó vízben, amely mélyre ásott csatornában végigkísér a síkságon, a vasútvonal mentén, lábas betonteknőben áthidalja az aszú völgyeket, és szétárad a dohányt, rizst, gyapotot termő földeken. Határtalan fiatal ereje életre kelti a rabságban megszikkadt, ősi földet TÖTH TIBOR A Pasa-dzsámi minaretjének tetejét elvitte egy olasz ágyúgolyó