A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

dolkodik. Meg kell keresned őket. Velük együtt kell harcot kezdened a csizmás fe­lebarátaid ellen. Müller hallgatott. Szótlanul végigszltta cigarettáját, míg a parázs körmére égett. Zöldes apró macskaszeme elszürkült, homályos lett. — Igazad van, kamerád - pillantott Mártonra. — Volt egy ember . .. Furcsa, őt is Müllerpek hívták. Nem a rokonom, nálunk sok a Müller. Ács volt, már idő­secske, túl az ötvenen ... Tudod, mit tet­tek vele? Egy éjszaka megrohanták a házát. Elhurcolták a Reichbe. Itt nem merték megölni. Odaát kényelmesebb. — Honnan tudod, hogy megölték? Az egyik pribék eldicsekedett vele. Azért küldték hozzám az iskolába, hogy kifecsegje. Amolyan intés volt. Ne ug­ráljak, mert engem is baleset érhet. A tanító, nyugtalansága megnehezítette Márton szívét. Mit feleljen erre a bizal­mas és meghitt vallomásra? Mivel vi­gasztalja társát, aki nem akar mást. mint ember maradni az embertelenségben. Müller minden gondolata eszelősen a háború körül forgott. Mintha izzó parázs­ra kényszerülne a lépte, úgy rettegtette a holnap, a bizonytalan jövő. — Talán igaz, hogy fegyverrel kéne a nácikat jobb belátásra birni... De én hogyan menjek a háborúba?... Ki pa­rancsolhat rám, hogy öljek, németeket öljek? Hiszen odaát is olyanok vannak, mint én ... Hidd el, ezerszer könnyebb volna szálfákat kitépnem a földből, mint mutatóujjammal meghúzni a fegyver ra­vaszát. . A lépcső felől léptek hallatszottak. El­múlt az őrtállás ideje. Jött a leváltás. Hajnalig, az ébresztőig egymás mellett feküdtek az egyik iskolaterem sarkában. Mártont csakhamar elnyomta az álom, de Müller ébren forgolódtt, és sovány, szik­kadt teste alatt zörgött, töredezett a friss szalma. 2. Másnap este sötétedés után felsorako­zott az udvaron a század, és hosszú vá­rakozás után elhangzott az indulás ve­zényszava. (Hajnalig tartó fárasztó menetelés kö­vetkezett. Márton élen haladt, az első sorokban. Friss igazgalommal keringett ereiben a vér. örült izmai ruganyosságának, hogy ugyanúgy bírja a hátizsák terhét, mint a fiatalok. A puskát nem hordták a jobb­válon függve, mint az ő katonáskodása idején, hanem a nyakon átvetve. Köny­nyebb volt így marsolni, a lélegzés nem esett nehezére, s két keze szabadon ma­radt. Kicsit előre görnyedve lépdelt, hogy a vállát túlságosan ne húzza a telizsúfolt hátizsák. Nem tudta pontosan, merre jár­nak. Csak a kövezett út és a villamos­vágányok mutatták, hogy még nem hagy­tál el a főváros külső kerületeit. Csak­nem három óra hosszat néma, elsötétí­tett házsorok között meneteltek; olykor egy másik csapat közeleledése hallat­szott, s halk vezényszavakra összeolvad­tak a homályban. Valamerre északnyu­gatnak, egy cél felé igyekeztek. Éjfél felé elmaradoztak az utolsó há­zak és parancs jött, hogy lepihenhetnek. Kevés szó esett; a nagy erőfeszítés el­némított minden beszédes kedvet. Márton is elnyúlt fáradtan az ország­út árkában. Alig pihent néhány percig, forrótapintású kezet érzett magán. - Te vagy, kamerád? — hallotta Mül­ler hangját. Mártonnak jól esett, hogy a tanító megkereste. A sötétben felbomlottak a sorok, szétszakadoztak és Összekeverőd­tek az egyes szakaszok. Senki sem szólt rá Müllerre, hogy elhagyta helyét, és ott maradt a menet elején, amikor újabb pa­rancs a pihenő végét jelezte. Kint az országúton nem volt olyan terhes a menetelés, mint a városi kövezeten. Hajnal felé megeredt az eső, de nem bánták. A1 friss nedvesség jólesőn für­dette izzadt, gőzölgő arcukat. Dombok tövében hajladozott az út. .szürke betonszalagja sudármagas, karcsú fák között. Az ébredező hajnal opálos derengése elbűvölte az útszéli erdőt, hol közel hozta, hol valószínűtlenül messzi tolta, mint egy hatalmas színpad kulisz­száit. — Reggel megkérem a szakaszparancs­nokodat, ossznak be a szakaszomba — mondta az újabb pihenőn Márton. - Jő lesz - bólintott Müller. - Már este gondoltam rá, de nem mertem né­metül mgszólltani. Gondolod, hogy meg­engedik ? Az ilyesmi nem szabályszerű. — Majd megmagyarázom, hogy én is egyedül vagyok.. . Messzebbről jöttem, mint te ... Reggel megálltak egy nagyobb cseh falu piacán, a templom előtt. Parancs jött, hogy estig pihenhetnek. Az iskola és a kocsmák szalmával telehintett szo­bái már várták a beszállásolást. (Folytatjuk) Gergely Vera rajza

Next

/
Thumbnails
Contents