A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

EGRI VIKTOR: Ezerkilencszázharmincnyolc. Október. München. Három szó, melyek nemcsak hazánk, hanem Európa történelmének is legyászosabb napjait idézik emléke­zetünkbe. Egri Viktor alább közölt írása — Türj üUó című regényének feje­zete — visszatükröző je a húsz évvel ezelőtt lezajlott végzetes eseményeknek. 1. Másnap sok-sok ácsorgás után meg­' történt a beöltöztetés. Vadonatúj holmit kaptak, új volt a zubbony, a nadrág, a köpeny, minden darabka új, a csajka, a kulacs zománcán egy karcolás, egy hor­padás nem látszott; gyári szaga volt a fehérneműnek, takarónak, sátorlapnak, használatlan volt a bakancs és a fegy­ver is. Márton emlékezetében a sok új holmi átvételezése alatt felvillant Hornyák úr, a raktáros törzsőrmester, amint a sok pálinkától véreres szemmel forgplódik a polcok előtt, ordít és üvölt, s úgy haji­gálja a pokrócokba a koszos ruhát, az ütött-kopott csajkát, az agyonfoltozott ormótlan bakancsokat, ahogy a keze ügyébe kerülnek. Nem nézte, apróterme­tü vagy nyakigláb, ösztövér vagy köpcös a legény, csak dobálta az agyonizzadt büdös holmit és nem akadt senki, aki pisszenni mert volna. Akkor már az őgyelgéstől elmúlt, az izgalmuk és bele­törődve mindenbe csak álltak, kapkod­ták a fejüket, mint a vágóhídra küldött tulkok. Elfacsarodott szívvel némán vet­ték át a holmit, mlg egy fodrészfrizurás legénykének eszébe jutott, hogy negy­venötös bakancsát kicserélje alkalmasint mészáros bárdot forgató és bakancsát babacipőnek néző szomszédjával. Az első cserét követte a többi, egyik kézből a másikba szálltak _a zsírosszélü sapkák, gyűrött zubbonyok, foltozott ülepü nadrágok. Este úgy festettek va­lamennyien, mint az ágrólszakadtak. s már csak kacagtak egymáson. Egyikük sem áhította, hogy a babája ilyen ma­dárijesztős külsővel meglássa, még jó, hogy a regrutának az első héten tilos volt a kimenő. •Más volt ez a beöltözés, nem akadt ' itt megvesztegetésre váró Hornyák törzs­őrmester, aki egy szemvillanásra meglát­ta a bevonulók közt a jómódút, az ipa-" rost, a gazdag fiút. Egy kis súgás-búgás után a kiválasztott 'szerencsés amolyan jóféle extraruhát kapott, amiben nem kellett szégyenkeznie, pironkodnia. Délig megvolt a beöltözés és ebéd után Mártonék menetszázadát a smlchovi ka­szárnyából egy külvárosi iskolába vezé­nyelték. Oj volt az; épület, fényűző bel­ső berendezését, a gyermeki képzeletet felcsigázó oktató rajzokat és táblákat, a kis fadarabokra szögelt, kiterjesztett szárnyú ölyveket és baglyokat Márton is megbámulta. A magas dombon álló épület négy eme­letének ablaksora szikrázott a napfény­ben, és bent is ragyogott minden. A pa­dokat a termek végébe tették és friss 18 szalmát hintettek szét a tükörfényes parkettes padlón. Márton csak félig aludhatott. Akkor másodmagával felküldték az iskola lapos tetőzetére. Parancsot kapott, hogy riadót jelezzen, ha ellenséges repülőgép zúgása verné fel az éjszaka csendjét. Márton hol a csillagos eget, hol a lába alatt sötétbe merült fővárost nézte. A holdfény villanó ezüstjében a háztömbök mint összehányt fekete szikladarabok szorongtak a sötétben. Néha tüzes ru­binként felragyogott egy felfelé kaptató gépkocsi tompított reflektorfénye, utá­na megint csend lett, jótékony csend, mely feledtette az alvókkal a holnap gondjait, a fenyegető veszedelmet. Társa sovány, csontos pergmenszerű arcának keménysége megdöbbentette Már­tont. Vajon milyen ütéseket, miféle hán­tásokat hurcol magával ? Fiatalabb nála, talán még innen van a harmincon, ezt már felfelé menet megállapította. Ahogy a kémény falához húzódott, hogy szélvé­dett helyen cigarettára gyújtson, a tűz fellobbanó fényében a szeme egy pilla­natra fellángolt. - Nem árul el, ugye? — nézett Már­tonra. Alig szippantott egyet-kettőt, el­fogta a köhögés. Talán egy teljes percig tartott, míg nagynehezen elcsitult a foj­togató roham. - Miért dohányzik, ha beteg? - szólt rá Márton szemrehányóan németül. Az ember közelebb jött. Pergamenszerü, szürkés bőrén a szája szögletében elfe­ketedtek a ráncok, de a szeme lázasan tüzelt, ahogy Márton felé hajolt. - Mindegy! - legyintett és nem vette le meredt, "elszánt tekintetét Mártonról. - Honnan tudja, hogy német vagyok ? - A1 kiejtéséből könnyű volt kitalálni. Ne féljen, nem árulom el, de jobban ten­né, ha abbahagyná a dohányzást. - Csak egy-két szippantást még, az­tán eldobom. Nem tesz jót, de nem tudok meglenni nélküle - mondta, aztán szinte megfeledkezve arról, hogy katonaruhá­ban vannak, minden átmenet nélkül Már­ton felé nyújtotta jobbját: - Müller vagyok. Gustav Müller. Elmondta még, hogy Falkenau környé­kén, egy határmenti faluban tanító. Nem ő az egyedüli német a században, talán egv tucatnál is többen vannak, de nincs velük semmi kapcsolata. ' — Miért, nincs ? - kérdezte Márton. - Talán henleinisták? Nácik? - Azok, de itt persze titkolják .. . Fi­gyelje meg, hogyan bújnak össze, alig hallani a szavukat, riadoznak, mint a bű­nösök. Engem nem vesznek be maguk közé .. . Nem is kívánkozom oda. Mártont meglepte az elszánt, ellensé­ges indulat, amellyel Müller a fajtáját jellemezte. A kémény védett öblében Müller fázó­san összehúzta magán kabátját. — Magának elmondhatom; nem akarok háborút! Félek, hogy rossz vége tesz. — Mitől fél? — Tavaly meghalt tífuszban a felesé­gem és a kisfiam. Egy hét alatt vesz­tettem el őket. Azt hittem megörülök, nem élem túl... Nem is értem, miért nem mentem utánuk. Volt nálam méreg, pisztoly is ... Azt hittem, még akad va­lami jó ebben a rühes életben ... — Akad, hogyne akadna. — Ne vigasztaljon! Nem panaszkodnék magának, ha nem érezném, hogy maga más ... Senkim sincs, aki megsirasson, ha elpusztulok. Se szülő, se feleség, se gyerek... Mégis félek,... Nem az élete­met féltem. De hogyan harcoljak elle­nük? Mégis csak az enyéim. Németek, mint jómagam. — Németek, de fasiszták. És ez a kettő nem mindegy - mondta Márton. — Ahol fasizmus ván, ott háborút kovácsolnak, ott támadásra készülnek. Ez ellen csak egv mentség van: a háború átkát ellen­állással, fegyveres erővel kell megtörni. Müller elnézett Márton felett és lé­gyintett, mint aki mindent megértett és feleslegesnek tartja a további magyará­zatot. — Látom a képén, hogy tanult, gondol­kodó ember. Megfordult-e már egyszer a fejében, hogyan történhetett, hogy mi németek, akikről azt mondják, hogy a gondolkodók és költők népe vagyunk, ilyen csizmás felsőbbrendű emberekké váltunk ? ... Nem tudok képeslapot a kezembe venni, hogy ne bosszankodjam. Alz első oldalon valami csizmás minisz­ter, bent csupa egyenruha, dísztőr, lo­vaglónadrág és az utolján is ott a csiz­ma. — Nekem is feltűnt. Katonanemzet volt a német mindig — nevetett Márton. Müllernek nem volt kedve a tréfához. — És mi az oka, hogy az öklüket ráz­zák folyton ? Hát nerh lehet a dolgokat igazságosan és emberségesen rendezni ? — Miféle dolgokat akar rendezni ? — mordult Márton a németre. — Hozzá még szép szóval, emberségesen? Azt hiszi, hogy ezek a maga csizmásai hall­gatnának az emberséges szép szóra? Fenét! Ahol tüz üt ki, ott oltani kell. — Fegyverrel? - tört ki a kérdés a tanítóból. Régen tárhatta fel ily nyíltan a gondolatait, s aligha volt bizalmasa, akivel gondjait megoszthatta volna. A zár­kózottság kérge úgv olvadt róla, mint tavasszal a hó az ébredő nap sugarától. — Nem muszáj fegyverhez nyúlni — ismételte és arca sötét szinte fekete volt. A szeme meg zölden, mániákus fénnyel világolt. A keze réngása, ahogy egy horpadt pléhdobozból újabb cigaret­tát kotort elő, azt mutatta, hogy nyugta­lansága nem csitult. — És ha nein lesz háború ? Mit csinál akkor? Hazamegy? — kérdezte Márton. Mintha a legtitkosabb gondolatát érin­tette volna, a tanító meghökkenten fel­ütötte fejét. Az egész testét megrándító rémülettől veríték ütött ki a bőrén. Ful­lasztó nehéz gondba merítette a kérdés. — Nem mehetek haza. Otthon tűrhe­tetlen a helyzetem. Nem engednének ta­nítani. Ellenségnek tartanak, az ő sze­mükben áruló vagyok. A fajom, a népem árulója. — Szocialista vagy? - kérdezte Már­ton. önkéntelenül tegezni kezdte a ta­nítót. — Nem voltam semmiféle szervezetben. — Látod, itt a hiba. Ezért hiszed, hogy egymagad vagy. Ott a faluban ls nem egy ember lesz, aki hozzád hasonlóan gon-

Next

/
Thumbnails
Contents