A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-05 / 40. szám

FORBÁTH IMRE: tyrvis fytAj^MfcKhs A RIPORTER, A MŰVÉSZ, A JÓBARÁT I. Csak aki népével összeforrott, tud összeforrni az emberiséggel. Jó példa erre Kisch, kinek az egész világot átfogó műve a népi erőkkel való állandó termékeny kölcsönhatás gyümölcse. Ő, aki prágai polgári családból származott, gyermekkorától össztönös odaadással fordult az egyszerű néphez. A Habsburg-monarchia nemzeti és szociális elnyomatásában élő cseh dolgozó népből merített poézist, humort, bölcsességet. Kitartó, ravasz, de időnként harcos ellenállást is az elnyomókkal és mindennemű gonoszsággal és butasággal szemben. Korán megismerte a haladó hagyományokat, Havlícek, Neruda, Arbes és mások első példái a harcos öß egyben művészi újságírásra. Ellentétben a csehországi német polgári intelligencia túlnyomó részének sovinizmusával, korán kiállott a németek és csehek demokratikus baráti együttélése: a reakció elleni közös harc eszméje mellett. Rövid néhány év alatt híressé vált az ismeretlen Prágát felfedező riportjaival; megírta a kitűnő regényét, a Selyemfiú-t (1914), melynek stílusát a Goncourtok-éhoz hasonlították kritikusai. 1913 nyarán kirobbantotta a monarchia rothadt viszonyait leleplező Redl-esetet. Az akkori Kisch már csak foglalkozása szerint volt polgári újságíró. Az igazságot kutató riporteri szenvedéllyel egyre mélyebbre ásott a társadalom rétegeiben. Ütja el kellett, hogy vezessen a szocializmushoz. Találkozása és barátsága sem volt véletlen a vele rokonszenvező VJaroslav Hasekkel, a Svejk későbbi alkotójával. A világháború kitörésekor Kisch műve már fölszántott talaj volt a közelgő forradalom vetéséhez. A néphez való viszonyát elmélyítették katonai élményei. Október üzenetét a rebellis katona s a háborús naplók (Katona a prágai hadtestnél, 1920) írója lelkesen fogadta. 1918-ban Bécsben megszervezte a vörös gárdát, majd visszatért Prágába, kiadta 1919-ben első nagy riportgyűjteményét Prágai kalandok címmel. Együtt dolgozott a zseniális, sokoldalú Longennel, akinek színházában adták elő Akasztófa-Tóni című darabját. Ez a mélyértelmű kis lírai színmű a költő Kisch egyik maradandó értékű alkotása. Kisch további működésének központja Berlin lett, noha állandó maradt kapcsolata Prágával. Berlinből indult nagy riport-útjaira, melyek eredményei a gyors egymásutánban megjelerjp gyűjtemények: A száguldó riporter (1924), Kalandok az egész vilá:,ban (1927), Versenyfutás az idővel (1929), Prágai Pitaval (1930) és mások. Mindegyik új könyve fontos állomás fejlődésében. Bár kezdettől fogva éles kritikusa a rothadt, korrupt kapitalizmusnak, még sokáig magában hordja a polgári eszme- és formavilág csökevényeit. Szovjetunióbeli utazásai hozzák a döntő változást. Tapasztalatairól a Cárok, pápák, bolsevisták (1926) és a Gyökeresen megváltozott Ázsia (1932) című könyveiben számolt be. Ezek annak idején világszenzációt váltottak ki — a Szovjetföldről írott első beszámolók közé tartoztak jelentős európai író tollából. Ezek az írások valóságos ugrást jelentettek Kisch fejlődésében. Felismerte, hogy az emberiség történelmében új fejezetet nyitó események megértéséhez és művészi tükrözéséhez elégtelen addigi felkészültsége. Mélyebben kezdett foglalkozni a tudományos szocializmus tanításaival, mindjobban elsajátította annak dialektikus módszerét. Az amerikai paradicsom (1929), a Titkos Kiria (1933) már a képzett marxista, a tudatosan osztályharcos író műve. Riportjai most fölfedik a társadalom rejtett törvényeit: prófétikus erővel sejtetik a jövőt. A prosperitás Amerikájáról leszakítja az álarcot, mely alól a közelgő válság torz vonásai tűnnek elő. Az imperialista intrikák, a barbár kizsákmányolás Kínájában Kisch a gyarmatosítók s azok hazai bérencei ellen felsorakozó tömegek forradalmi energiáját érzékelteti. Az író nemcsak megfigyelő és élményeit hűen rögzítő, az újért és meglepőért minden kalandra kész száguldó riporter, hanem harcos részvevője is az eseményeknek. Amerikai és kínai útja veszélyes vállalkozás, idegen név alatt, hamis iratokkal. E korszakának csúcspontja a méltán klasszikussá vált Partraszállás Ausztráliában (1937), mely szinte szétfesztíi a riport műfajának kereteit s egyben e műfaj hatalmas lehetőségeinek is bizonyítéka. A háború- és fasizmus-ellenes . szövetség világkomitéja nevében Barbusse Kischt küldte a Melbourneben 1934 novemberében megtartandó békekongresszusra. A bátor író, kit a maradi erők minden módon távol akartak tartani a kontinenstől, egy óceánjáró magas fedélzetéről ugrik a partra: lábát töri, letartóztatják és börtönbe vetik. Kisch szenzációs partraszállása harci riadóként mozgósítja a szabadságszerető tömegeket. Ausztráliai szereplése a haladó erők hatalmas seregszemléjévé válik, akciók sorozatát indítja meg, melyek kikényszerítik szabadonbocsátását és megteremtik számára az ausztráliai nyilvános szereplés lehetőségét. Európába visszatérve folytatja a náci veszéllyel szemben szervező, mozgósító, a világ lelkiismeretét fölrázó tevékenységét. Ott találjuk a spanyol polgárháború színterén is, és erről megragadó írásai jelennek meg. A második világháború kitörése után több más antifasisztával együtt Mexikóba emigrál. Ott írja Mexikói kalandok (1946) című gyűjteményét, fáradhatatlan élete legérettebb gyümölcsét. A felszabadulás után visszatér szeretett Prágájába, de nagy tervét, az épülő új Csehszlovákia ábrázolását már csak kis részben tudja megvalósítani. Hatvanhárom éves korában halt meg, 1948 áprilisában, kevéssel a csehszlovák nép szocialista útját megnyitó februári események után. Kisch az irodalmi riport mestere. Ezt az aránylag új műfajt, amelyet éppen ő segített legmagasabb formájában megteremteni, elméletileg kevéssé ismerjük. Azt hiszem, hogy Kisch művének, fejlődésének, elméleti nézeteinek tanulmányozása közelebb vihet a fölvetett kérdések megoldásához. Ismert tény, és én magától Kischtől hallottam, hogy ő a XIX. század nagy francia realistáit, elsősorban Zolát tartotta a modern riport úttörőinek. Zolában a szorgalmas és becsületes munkást becsülte, aki minden regényéhez jegyzőkönyvszerű pontossággal gyűjtötte össze az anyagot. Kisch nem változtatta meg véleményét Zoláról későbben sem, amikor már ismerte Lafargue lesújtó elemzését a Zola leíró módszerében rejlő hibaforrásokról. Biztosan tudatában volt annak is, hogy Balzac és Stendhal nagyobb íróművészek voltak, mint Zola, hogy az angol Defoe (Pestis Londonban), a politikai útleírások Cobbet-je s főleg Dickens legalább annyira úttörői voltak a riportnak. Azt hiszem, hogy a Rougon—Marquartok-ciklus szerzőjéhez való vonzódását elsősorban Zola a Dreyfus-ügyben tanúsított rettenthetetlen kiállása magyarázza. Futólag emlékeztetek arra, hogy Kischnek is volt egy Dreyfus-esete. Annak idején Max Hölzért, a weimari köztársaság börtönében sínylődő kommunista forradalmárért (Hét év igazságszolgáltatási botrány, 1928) emelte fel tiltakozó szavát. Kisch iskolájába azonban elsősorban az újságírás volt. Említettem, milyen 12