A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

VERES -JÄNOS Tegnap csak füstök törékeny szirma nyílt a fák között, s most a vágásban virágos bokrok folyama hömpölyög tegnap még füles bőrsapkában görnyedeztek az emberek, most ingujjban járok az úton s meHémsimul a lágy meleg, a vadorgona, kökény, vadmeggy — angyalruhában állanak, tömött, illatds fürtös fehérség lepi a dombokat, szívemre a már eltévedt dalos kedv újra rátalál, mint hószín-bolyhos tengerfenék, olyan a meisze táj, a lomha felhő kása-csápú, vatta-ollójú lusta rák, víznek ráöntötte a Nap fénye aranyborát, sűrű, omlatag, puha fémes sugárban gázolok, körűlvillognák a súlytalan fehér-arány habok, zúgó kis vadászgépek a virágot köröző darazsak, három csikójárású lánnyal megyék a domb alatt. Ö, leányhaj, férfi-bátohságot irányító selymes lobogó, te sohasem adod át szereped, csak a szerencse változó, csak a világ süllyed, emelkedik, feketedik, fényesül gyakran, a lányüstök halhatatlan diadallal lobog a tavasz-sugarakban, s minden tavaszon ugyanegy erővel lengi az égre: én vagyok az élét továbbvivője, hőstettek örök vezére! úgy érzed, máskor is átélted már ezt a percet, s mégis, most állsz emberséged csúcsán, tisztán, mint a gyermek, s százszorosan érzed: ember vagy, élőlények közt az egyedüli, mély dsodálja a tavdfct s tudja, hogy egyszer ki kell hűlni, s belédnyilall a parancs: — oly embermódra élj ezentúl, hogy barátod büszkén sirasson, ha a hatang utánad kondul, s hogy annak, aki helyedre jön majd emberi sorsot készíts, hogy tőled boldogabban csodálhassa üt a tavasz mérőit, mert hiába förjsz az ür-ködökbe boszorkányos, szikrázó gépen, ha idelent nem fürdet a jó cél csillagétól tisztább fényben. A három lány előttem lépked, mozgó medencecsontjuk úgy hív, mint felfedezőt ctz új ország, zaklatják minden gondolatomat, mint vasat az elektromosság. Ledödök — fölöttem ülnek, behúzott lábbal, fejük az égbe ér, derekuk feszes, meztelen válluk barna, mint a kenyér, életrekélt szobrok, régen gondolták ki őket gyapjas mesterek, s hiába: három lány itt a réten az egytől kevesebb, a csók-íz meleg szám szögletében hűvösen bizsereg, szememet húzzák, húzzák az arcok, mint hajót a fényjelek, hallgatás sűrű lombjával álcázottak a szívünkben hemzsegő csillagok, halántékomnál fűszál, a közelgő nyárra s Villonra gondolok; régi fájdalmak, balfogások hegyére új erődöt épít az akarat, s biztat a bordáim közé gyűlt Végtelenség, mint árvát a jó &avak. Agytekervényeim, csigolyáim rései közé a tavasz bor-tüze beszivárog, felissza a páncélos halálsejtelmet, mint kékszélű jégvirágot, — nem tudom, mikor tesz vissza a romlás a megadás hideg szikláira, de ma még átjárja vágyamat a nctpjény, mint öreget a réghallott melódia, s derengeni látom véremmel ragasztott törvénytábláimat ég és föld között, mert ma még a vágásban virágos bokrok folyama hömpölyög. 17