A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

A lépcsőn, majd a folyosón közeledő léptek dobbanása hangzott. Nehéz' férfiléptek zaja volt, ám Willy feszülten figyelő füle felismerte köztük a női cipő könnyű kopogását. Willy jól ismerte ezt a kopogást, ezt a gyors ritmust, az anyja cipőjét. Az ajtó megnyílt. Ő lépett be legelői, sápadt volt, mint a kréta, és kék árkok mélyültek a szeme alatt. Mögötte két férfi jött, a vállas Harbig, Grün munkatársa, a másik asztal ura, amely mögött most Willy ült, és Rudolf Werner, a helybeli Gestapo „vasökle", így csúfolták, a kihallgatásoknál a rendőrbiztos eszköze volt, „álkulcs", mely- vallomásra bírta, megnyitota az áldozatok száját. Willy jól látta, hogy Harbig az ajtóban könyökével meglökte anyját, aki a küszöbön csaknem elesett, s Willy lelke legmélyén valami felágaskodott, valami tiltakozott. Ám gyorsan elnyomta magában ezt a „német férfihoz méltatlan érzékenységet", s aztán Rudira vetette szemét, aki hóna alatt szorongatta az ütött-kopott vevőkészüléket. Az otthonából erőszakosan elragadott tárgy láttán, mely aly váratlanul bukkant föl ebben az idegen helyiségben, Willy megremegett. Hiszen gyermekkorában e rádJló mellett haillgaltta a meséket, később a közvetítéseket a sportmérközésekről, végül a Vezér tirádáit és az Oberkomando der Wehrmacht győzelem -jelentéseit. Rudi parancsra várva, néhány hosszú lépéssel az asztalnál termett. Grűn intett a kezével, és Rudi az asztalra csapta a rádiót, hogy szinte durrant. Willy elfordította fejét az ajtótól, nem tekintett anyjára, mégis érezte, hogy ott van, e tudat szinte égette zsigereit, keresztülkasul járta testét-lelkét. Mintha tűkön üllt volna, legszívesebben kiszökne, csak el ebből a szörnyű helyiségből, vagy hogy ne kelljen elmenni mellette, hogy elkerülje tekintetét, jó volna kiugorni az ablakon, s miinit a madár elszállni az üres levegőben. Nem, nem árulhatja el gyöngeségét. Ez az ő férfiasságának próbatétele, az ő germán férfiasságának, a Vezéréhez való hűségének próbája. És mégsem bírta ki, mégis odapillantott, ahonnan anyja tekintete parázslott felé. Ott állt az ajtónál, a falhoz támaszkodva, gombolatlan blúzban, háziruhában, kócos haja homlokába hullott, s egész lénye valahogy összeesett, magába roskadt, letört. Istenem, ez a sápadt, hallgatag asszony, törékeny, mint a gyermek, aki oly szorosra zárja az ajkát, s csak a szeme beszél, hiszen ez már nem is az ő anyja. Oly messze volt, szörnyűségesen messze, Willy az egyik parton — ő meg a túlsó parton, ott ahol az élők az események zavaros áradata felett átpillantva csak halottakat láttnak — a Gestapo foglyait. Torka összeszorult, szive veszettül dobogott. Ám ugyanakkor megérezte Grün fagyos, gúnyos szemét, mely, mint a csörgőkígyó szeme szinte megbűvölte. Grün fagyos, nyálkás tekintete alatt jéggé dermedtek emberi gondolatai és érzései E hipnózis haitáte alliatt, mely felgyújtotta benne a hiúság és a becsvágy emésztő tüzét, saját fontosságának és büszkeségének illúzióját, kész volít bármit elkövetni. Kész lett volna megverni ezt a sarokba roskadt asszonyt, aki véletlenül 18 az ő anyja volt, akár meg is ölte volna, hogy bebizonyítsa: ő, Willy meglett férfi, germán, méltó a Führerhez. Tüntetve, megjátszott úri mozdulattal, mely mégis szögletes neveletlenségként hatott, cigarettáért nyúlt , rágyújtott, magasan, csaknem a mennyezetig fújta a füstöt, és beleszürcsölt a kávéba. Minden egyes mozdulat mintha külön Anna Mária fülébe kiabálta volna: „Látod, az övék vagyok, hozzájuk tartozom, bíznak bennem. Közöttünk mindennek vége, vége mindörökre!" Közben megkezdődött a kihallgatás. Kérdés kérdést követett. Grün és Harbig hűvös, éles, rekedt hangja egymásra licitált. - Krügerné Anna Mária? - Felesége Hans Krüger Wehrmachtközlegénynek, aki jelenleg a keleti fronton szolgál ? - Anyja az itt jelenlévő Willy Krűgemek, a Hitlerjugend funkcionáriusának? - Magáé ez a vevőkészülék ? Jól van, ezt akartuk hallani. Hogyan magyarázza meg nekünk, hogy rövidhullámra, éppen Londonra van kapcsolva? - Nem tudja? Nem emlékszik rá, m; történt tegnap? Ki hallgatta Londont a Führer kimondott rendelete ellenére? Ki kémkedett egész hónapokon át a Birodalom ellen? Azt akarja, hogy eszébe juttassuk ? Saját fülével akarja hallani ? Két rendőrbiztos hangja végtelen távolságból jövő visszhangként, mint öblös, siket pincéből feltörő hang hatolt Anna Mária tudatáig. 'Műtrt oäak Willy létezett számára, az ő szörnyűséges tette, árulása. Az ö eifájzása volt az ítélet egész veszendőbe menő élete felett. Jelenléte a Gestapo embereinek olaalán vesztőhellyé változtatta számára ezt a helyiséget. Ez az őrület, melyet nem bírt felfogni sem ésszel, sem érzelemmel, az árulás pellengérére állította, áruló fia előtt az ő homlokára sütik az árulás Kain-bélyegét - ez maga a legszörnyűbb árulás, amilyet nem tapasztalt még sem ég, sem föld . . . - Ja, jawohl - felelt halkan, szinte lélektelenül a komisszárok kérdéseire, olykor meg csak bólintott helyeslése jeléül. Olyan állapotban volt, hogy bevallott volna mindent, csak bólint, ha netalán el nem követett gyilkossággá), .rablással vagy gyújtogatással vádolják. Ha Willyt elvesztette, ha Willy az ő hóhérja lett, az életnek már nem volt értelme, minden mintha valami őrült örvény volna, a butaság, á gonoszság', a(z aljaisiság zűrzavara.. . - Krügerné (már nem Frau Krüger), mikor kezdte az ellenséges külfödi rádióadások hallgatását? A kérdésektől agyonfárasztva lehajtotta fejét. És ekkor olyasmi történt, ami Anna Mária számára szörnyűségesebb volt, mint a kivégzendő számára a guillotine tarkójába vágódó, hideg acélja: megszólalt egy ismerős mutáló haíng, de oly idegenül, hogy mégsem ismert rá. - Csak vallja be, már karácsony óta hallgatta . .. minden éjjel. Rajtakaptam, én magam . .. nem is vette észre, oly feszülten hallgatta ... Ez Willy hangja volt. Nem is hang -hideg tór volt, amellyel szíven döfte, s aztán megforgatta tátongó sebében. És a tőr éle, a tőr gyilkos hegye a magázás volt, az első magázás életében, mely kihangsúlyozta: már nem vagy az anyám, s én nem vagyok a fiad, gonosztevő vagy s én vizsgáló- és büntetőbírád — Willy!... - jajdult, zokogott fel Anna Mária megtört hangja, szemét elárasztották a könnyek, álla megremegett Tzemében elsötétült a világ, térde megroggyant. Az óriás Rudi hozzáugrott és durván átkarolta, mint egy bábut, hogy el ne törjön. Aztán Grün csengetett, az ajtó kitárult, és két pisztolyos SS-legény elvezette. Mikor elhagyta a termet, a Gestapo három rubere röfögve, ugatva, felröhögött: — Na so was! Das seht man nicht jeden Tag!... — ordított Harbig, hasát fogva. Vállonveregették Willyt, akár egy hőst. Sőt Grün valahonnan az asztal alól egy üveg pezsgőt kerített elő és koccintott Willyvel a Vezér egészségére, a Birodalom győzelmére. — Te még sokra viszed, fiatal barátom. Érdemerend járna neked a mai napért, — röhögötit Harbíq és Grün hozzáfűzte: Ha akarod, együttműködhetsz velünk. Van elég tennivaló. Willy kaitonásiain felhajtotta! poharát. Felvidultan kezet szorított a két rendőrbiztossal. A megegyezés jeléül egymás tenyerébe csaptak. — Heil Hitler! — már az ajtóban volt, mikor összecsapta a sarkát, s jobbját köszöntésre emelte. Mikor lépte elhangzott a folyobón, a két komiszár fölnevetett, Rudi túlharsogta őket nyeritésével. — Ezt a suhancot fel kell használni. Olyan mint a kezesbárány. Bevetjük vavalami gyárban . . . Rudi, te vén bivaly, te se tudnád így bemánitapi' az édes&nyádat. Vili. Willy a Gestapo épületéből kiment az utcára. Vére, lelke megrészegedett. Hosszú lábát köinlriyúnek érezte, mintha a tavaszi szélben lebegett volna. Magasra emelte fejét, és neki magának is úgy tűnt, hogy felülemelkedett a lábánál nyüzsgő jelentéktelen emberi férgeken. Fennköltnek, magasztosnak érezte magát, legyőzhetetlennek, mint Sigfried , mint egy rettenthetetlen hódító, aki most télr meg a győzelmes hadjáratból. Csaknem zavarba jött, hogy a járókelők nem hajlongnak