A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

Vénasszonyok nyara van, csöndes és békés, ezüstösen sugaras délután. Ez az az idő, amikor a falak és emeletek között élő tollforgató is a messzi domboldalak párás körvonalai feté veti tekintetét, megnyugvással gondol az elmúlt, ajándékosztó nyárra, és számbaveszi a beteljesülés felé hömpölygő esztendőt. Tények és könyvek között lapozgat, írások között rendezget, emlékeket és élményeket idéz fel, tanulságokat állapít meg, összefüggéseket keres, jegyez és rendszerez. Aztán egyetlen évnek a mérlege fölött egyre messzebb, egyre távolabb pillant vissza régen lepergett esztendők lezárt és újra időszerűvé vált igazságai felé, — De a gyűjtés egyszersmind selejtezés is. így végül mindössze két könyv marad a vénasszonyok nyarának langyos sugarával elöntött asztalon. Az egyik - Egri Viktor új regénye, a másik — a Nyugat 1928-as évfoiyama. Egy 1958-ban megjelent regény és egy 1928-ban megjelent folyóirat. Különös találkozásaik vannak könyveknek és gondolatoknak: vénasszonyok nyara van, és egy ember, író, kritikus most fejezte be Egri Viktor Égö föld című regényének olvasását, és elgondolkozik ... És akkor is vénasszonyok nyara volt, talán éppen ilyen sugaras, csöndes délután, mikor harminc évvel ezelőtt egy azóta immár Európa-szerte ismert ember, író, kritikus maga mellé helyezte Egri Viktornak harminc évvel ezelőtt megjelent regényét, aztán elgondolkozott, tollat fogott és jegyezni kezdett. „Egri Viktor azok közé az írók közé tartozik. akik nemcsak hogy az írásművészettel nem művészi eredményeket akarnak elérni, de még az olvasó szívét sem művészi eszközökkel akarják elsősorban megejteni. Egri szocialista-humanista író, a humanisták minden melegségével, közvetlenségével s a hibákkal, amelyek az irodalom területén e közvetlenségre való törekvésből származhatnak " Illyés Gyula írta le ezeket a sorokat Egri Viktornak a Márton elindul ciklusból ismert Fölkél a nap című regényéről szólva, a Nyugatnak, ennek az akkor még nemesen harcos és öntudatosan széles látókörű irodalmi folyóiratnak az 1928, októberi számában. Egri Viktor tehát — talán önmaga sem figyelt fel rá — ismét jubilál. De ünnepei az olvasó és a kritikus is: Illyés Gyula fent idézett sorai jogosítják fel rá, hogji ünnepeljen, mert a dolgok között élő és működő összefüggések vannak, és ha ezek az összefüggések írás és írás között ts megnyilvánulnak, akkor író, olvasó és kritikus felhatalmazást nyert arra, hogy összefüggő, egyöntetű irodalomról beszélhessen A szlovákiai magyar irodalom szempontjából pedig ez mindennél fontosabb Közismert és meglehetősen lehangoló tény, hogy ha a szlovákiai magyar olvasó, kritikus szlovákiai magyai szerző művét veszi kézbe, még mielőtt fellapozná az írást, máris bizonyos fölényesen jóindulatú elnézést hajlandó adományozni a műnek és írójának. így jönnek létre elmosódott visszhangként a paradoxonnak ható, de gyakorlati alkalmazást nyert megszépítő, közelségbe burkolt kritikák, helyi érdekű bírálatok, amelyek csakis megszabott, szűk határokon belül érvényesek, ezeken a határokon túl a kritikus már nem vállalná értük a felelősséget. így veszíti el a kritikus a hitelét és az író a hitét. Lehet az egyben vállomás is: mea culpa, - mert az írások halmazából időkint nevek és müvek' bukkannak fel, amelyekről szólva bántó felületesség lenne az előlegezett jóindulat, és kontár hozzánemértés az elnézés. Lehet ez vallomás is, mert szlovákiai magyar irodalmunk meglehetősen szegény, sőt sokszor vérszegény az olvasó szempontjából folyamatosan és érdeklődéssel végigolvasható széppróza terén — értve alatta regényt és elbeszélést, novellát — és, azért lehet ez egyben vallomás is, mert az olvasó ennek a vénasszonyok nyarának a délutánján alig néhány perccel ezelőtt tette le a kezéből Egri Viktor új regényét, amelyet folyamatosan, érdeklődéssel és műélvezettel olvasott végig. Ez pedig több, mint a kritikus részleteket elemző, műhelytitkokra kiterjedő bírálata; ez olvasói vélemény, annak a véleménye, aki nem készül cikket írni a könyvről, hanem megelégedetten csukja be és időnkint majd visszaemlékszik rá, annak a véleménye, aki olvasás közben elfelejtette élete aprócseprő bajait, vagy annak a kettőnek a véleménye, aki köznapi útját megszakítva megáll a járda szélén, a villamos megállójánál vagy sétatéren és futó beszélgetés közben is talál rá szót, hogy mondja: Olvasd el, érdekes, érdemes... De hogy félreértés ne essék: Egri regénye nem bestseller, divatkönyv, könnyű igényeket szórakoztatva kielégítő olvasmány, hanem ellenkezőleg, tartalma és nyelve szempontjából is komoly figyelmet igénylő történelmi regény, méltó a világirodalmi viszonylatban is előkelően magas színvonalon álló magyar történelmi regény hagyományaihoz. Egri előbbi regényei irányregények, s az irányregény bizonyos fokig szintén történelmi, társadalomtörténeti regénynek tekinthető: ennek köszönhető, hogy Egri, aki drámáiban már több ízben megszólaltatta a történelmet, új regényébein ösztönös biztonssággal alkalmazkodik a műfaj valóban szakavatott írói tudást megkövetelő maciaslataihoz. de mint ahoavan a magyar történelmi regény nagy uttoroi. Eötvös és Kemény is felismerhetően rokon műfajként kezeli az irányregényt és a történelmi regényt, úgy Egri regényében is a történelmi háttér az a legfontosabb eszköz, melynek segítségével újra és következetesen tör a félreérthetetlen cél, a társadalom és a társadalmat alkotó ember ábrázolása felé, ezzel ismét alkalmat adva Illyés Gyula harminc évvel ezelőtt írt szavainak a megszólaltatására: „A magyar regény tradicionális műfaja az irányregény, gondoljunk Eötvös és Kemény műveire. Egri nemcsak ebben, de látásmódját, szerkesztését, nyelvét illetőleg is a hagyományos magyar regény nyomdokain halad. Ebből következik, hogy elsősorban nem személyeket, hanem környezetet, atmoszférát fest. Alakjai csak azt művelhetik, ami ennek az atmoszférának megelevenítéséhez szükséges." Az atmoszféra, a történelmi háttér a VI. századbeli Pannónia, a mai Dunántúl, a népvándorlás korának egyik legzajosabb és egyben legfestőibb pontja; az atmoszféra megelevenítéséhez szükséges szereplők a Pannónia birtokáért vetélkedő longobárdok és gepidák és a körükből kiemelkedő kétszer két pólus - ellenpóluspár: Alboin, a hódító, tehát a terjeszkedő erőt ábrázoló longobard király és Rozamunda, a meghódított, tehát a lépésről lépésre visszavonuló, romboló erőt ábrázoló gepida királylány, míg velük szemben Medve, a vérrel és verejtékkel földet tápláló, földet szelídítő rabszolga és Szőke, az évről évre áldott méhű asszony képviselik a hódítókat és meghódítottakat egyaránt túlélő kisembert, aki azonban szürkeségében is fontosabb, mint Allvin és Rozamunda, mert a névtelenek alkotják a népet, a társadalmat, a munka és az élet feltartóztathatatlanul előretörő folyamatát. Színpompás, mélytónusú képek váltakoznak előttünk az események pergő viharában: Longobard nagyurak, gepida harcosk, szkita sámánok, hun csikósok, görög alakoskodás, avar furfang, s mindennek közepette tudása és társtalan műveltsége magányos ormán ott áll a fájdalmasan melegszívű görög orvos, Maxentiusz, akit helyzete, hivatása Alboin és Rozamunda kizárólagos kiváltságává tesz, de aki mégis Medve és Szőke mellett tesz hitet, tudással, emberséggel és — Egri mélyről fakadó, forró pacifizmusával: „Maxentiusz elengedte Medve hűlő kezét. Ha fiatalabb lenne s nem ilyen, sírba hajló reszket ős vén ember, magához venné Szőkét és gyermekeit; felnevelné a kis Medvét, aki talán már szabad emberhez illő nevet kap, de nem adna pallost a kezébe, hogy apja nyomdokaiba lépjen és egykor majd ö is vérével áztassa ezt a telhetetlen, piros embervért szomjazó földet. Miféle dőre ábránd, felhót kergető álom! Más eszményt a villogd, kifent vasakkal egymásra rohanó s egymást taposó, élőkön és holtakon átgázoló barbár világnak! Elűzni a telkekből az ölés és földfoglalás démonát, megszabadítani őket a prédaszerzés, a birtoklás és rablás ördögétől, s virágzó édent, földi paradicsomot, a béke ligetét varázsolni itt ezen az áldott síkságon, ahol minden olyan bőségben teremhetne, ha ember keze nem ragadna örökkön gyilkoló fegyvereket!" и Egri Viktor történelmi regénye