A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

— Na igen ... hiszen érthető ... majd kikeresünk valamit. Holnap készséggel rendelkezésére állok. Ma tudniillik nagyon sürgős munkában vagyok. — Természetesen kedves mester, nem is akarom önt feltartani egyetlen percre sem. Ha megengedi, majd én magam kikeresek egy megfelelő könyvet. Ön közben nyugodtan dolgozhat. Az író úgy érzi, mintha gonosz kis manók fojtogatnák, a szeme előtt kissé elködösül a világ, megfogja az ajtófélfát, hogy biztosabban álljon a lábán és ökölbeszorult kézzel nézi Paceják szomszéd behatolását a szobába. A szomszéd, mint aki teljesen otthon érzi magát, azonnal elkezd a könyvespolcon kutatni. Eddig a dolog rendben is volna. Ha Paceják szomszéd csöndesen kutatna. De ő hangosan kutat. Minden könyvhöz, amit a kezébe vesz, hozzáfűzi a megfelelő megjegyzést. Időközönként az íróra pislant, aki a sorsáb-i való néma beletörődéssel ül asztalánál. A szomszéd pedig rendületlenül kutat. — Mikszáth... Móricz a kedvenceim, de ezeket a műveiket már m nd olvastam. Móra ... mindig megkap a nyelve, valahányszor kezembe veszem. Tolsztoj .. . eszményképem, az ő hatása alatt próbálgattam én is valamikor iskoláskoromban egyet-mást. De nézzük az idegen írókat. Stefan Zweig .. . nagyszerűen jellemzi a kort, az embert szinte beleilleszti abba az időbe, melyben eseményei lejátszódnak. Romain Rolland. .. hm. . ., néha nem egészen értem, mit is akar mondani, ezt talán most hagyjuk. Nézzük csak itt tovább. Makszim Gorkij... súlyos, nagy témák, most azonban valami könnyebbet szeretnék, mert ugyebár az embernek mégiscsak meg kell vigasztalódnia valamiképpen, ha az asszony nincsen otthon . . . — Legjobb lesz akkor, kedves barátom — nyög fel az író kétségbeesetten —, ha elmegy a kabaréba. — Nem, nem. Én • a nyomtatott betűnek feltétlen előnyt biztosítok. Az ember egy mondat, egy gondolat felett, amelynek lényegét ugyebár nem érti meg mindjárt egészen, eltöpreng, elfilozofál. Ezt egy kabaréban .lem teheti. OV58 — Sajnos, nem vagyok ugyan meteorológus, sen asztrofizikus, mégis úgy gondolom, van a dologban valami. A villanyszámlás azonban nem hagyja a dolgot ennyiben. Felvilágosítást kér, miképpen hat a rádióaktivitás az időjárásra, .emberre, állatra. Nehéz izzadságcseppek ülnek az író homlokán, hiszen a XVIII. századból kell fejest ugrania a XX. század einsteini világába. Ez pedig, valljuk be, nem is olyan kis távolság . . . A derék ember végül is megnyugszik abban a reményben, hogy most már senki nem zavarja többé, ismét visszatérhet a kuruc —labanc világ küzdelmeihez. A sors azonban másképp akarja. Újabb rövid, szinte könyörgő csöngetés. Ez biztosan nem ide szól — reménykedik az író —, s az ajtóhoz siet az eltévedtet útbaigazítani. Az ajtó előtt azonban Paceják, a szomszéd áll, kezébe könyvet szorongatva. Kedves mester, csak egy-két percre veszem igénybe a türelmét. Visszahoztam a múltkor kikölcsönzött könyvet. Nagyon megörvendeztetne, ha megengedné, hogy egy kissé szétnézzek könyvtárában. Egyedül éldegélek mostanában, mióta a feleségem elutazott beteg édesanyjához, és tudja, hiszen ismer engem, hogy családomon kívül csak a betűnek élek. Az emberek általában úgy vélekednek, mi sem egyszerűbb, mint valamilyen prózai művet megalkotni. Nem kell más, csak papír és ceruza, az író egyszerűen leül, és élményeit, benső világának viszszatükröződését sebtiben, mint a rossz diák az iskolai feladatot, papírra veti. A téma ? Ennél egyszerűbb azután igazán nincs — gondolják az olvasók. Az író megy az utcán, semmire nem gondolva, meglát valamit, ami megragadja figyelmét, s máris megfogant lelkében a kész írásmű, szőröstül-bőröstül, ahogy mondani szokták. Egyéb dolga nincs is, mint lefotografálni ezt ? lelki képződményt; pedig hát a dolog nem is olyan egyszerű. Az író, ha végre megtalálja a témát, bezárkózik szobájába, s annak a hiú reménynek boldog tudatában, hogy itt nem zavarja senki, nekiül, hogy emlékezetének mozaik-kockáiból megalkossa a művet. Történelmi ' drámáról lévén szó, körülbástyázza magát szakirodalommai, forrásmunkákkal, és éppen a vázlat felépítéséhez fog, mikor kellemetlen berregéssel megszólal a telefon. A vonal túlsó végén Feri jelentkezik, a régi, meghitt jóbarát, akit legaláb öt éve nem látott, és akinek épp ebben az órában jut eszébe érdeklődni régi pajtása hogyléte felől. — Hogy vagy, Pistukám ? Száz éve nem láttalak! Csak nem lettél remete? Ma volna egy kis időm, szabad vagyok, szívesen a rendelkezésedre állok. Mire az ember hümmög valamit, hogy hiszen ő is nagyon örül, természetesen, csak az a baj, hogy éppen ma egy fontos értekezletre kell mennie, talán jobb lenne holnap ... Csak egy félórára, Pistukám! Holnap már nem leszek itt. Sok dologról szeretnék beszámolni, tudod, közös barátokról, ismerősökről. . . Erre nem lehet nemet mondani, s a megállapodás megtörtéik. Hiszen addig még jó három órányi idő van, ami elég lesz a dráma vázlatának kidolgozásához. Tehát újra visszamélyed az ihletettség légkörébe. A visszamélyedés azonban még nem következik be a maga tökéletességében, mikor újra csengetnek. Ezúttal az előszobaajtón. Kétszeres, határozott, ellentmondást nem tűrő csengetés. Mit tegyen az ember? Újra felbukik Rákóczi szabadságharcának történelmi légköréből, és siet ajtót nyitni; megkönnyebbüléssel látja, hogy csak a villanyszámlás. Ez az ember legalább hamar elvégzi munkáját s azután vissza Rákóczihoz és Esze Tamáshoz. Az áramfogyasztás hivatalos ellenőrének ezúttal azonban nem sürgős. Az időjárásról tartott kritikai beszámolójában megvitatja, miért késett az idei tavasz. Mégkérdezi az író véleményét az atombombakísérletek meteorológiai hatásáról. 12