A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

Smätana Júlia, a kis kaiauznö sírni, sikoltozni szeretett volna. — A pénz itt volt a táskában. A tás­ka az asztalon. Itt ni! Most nincs... nincs . .. nincs ...! Ki hiszi el neki, hogy nem ő költötte el. Ki hiszi el...! Egész Nyitrán nincs olyan jóhiszemű ember. A pénz itt volt. A konyhában senki nem járt. Hát hová lett... ? Bizony elvesztetted, Smätana kartársnő! Ha nem, hát elköltötted... Végül is, mi közünk hozzá?! Szolgálati pénz volt — megtéríted...! Most, hogy kissé megnyugodott, meg­próbálta végiggondolni, mit is csinált mióta befejezte a munkát. Igen, ide az asztalra tette a táskát - megszámolta a sok aprót, papír- és ércpénzt, aztán visszatette a táskába. Lement a tejcsar­nokba — tejet és kenyeret vett. Ennyi az egész. Mire visszatért, a pénz már nem volt a táskában. Sírt, szemét egész vörösre dörzsölte. Mi tévj legyen? Jelentse a biztonsági szerveknek? Hiszen kinevetik. Mese az egész, Smätana elvtársnő. Egyébként is mi közünk hozzá? Csak 350 korona! Té­rítse meg, és el van intézve. Nem hagyta nyugton a dolog. Jelen­tette a biztonsági szerveknek. A nyo­mozó, jóképű barna gyerek, figyelmesen végighallgatta: Aztán csak mosolygott: — Na, megnézzük! Ketten szálltak ki a helyszínre. Setét­szőrü, megtermett kutyát hoztak ma­gukkal. Az egyik bemet a konyhába, ki­nyitotta az ablakot; onnan tekintett le a népes utcára. Csakhamar füttyentett, és lekiáltott 'társának. — Nézd, ott a létra! A másik is odatekintett. Volt ott va­lami elmosódó lábnyom is. Nem lehetett kivenni sem alakját, sem nagyságát. — De hogy kerülhetett ide ez az al­kalmatosság. — Hát igen! Itt vagy száz méterre a romház. Bontják. A munkások hagy­ták itt. Éppen felér az ablakba. Nem kellett hozzá valami nagy tudomány — de kellett' jó adag szemtelenség, ha nem vakmerőség. — Fényes nappal besétálni a létrán egy idegen ház ablakán. Ez Horgasra vall. Csakhogy Horgas . . . Hm ... Ki tud­ja? Majd utána nézünk... A kutya szimatolt, nyomot talált. Az­tán nekiiramodott a népes utcának. A nyomozók követték, bár sejtették már, hogy nem sokra jutnak. A forgalmas úton a kutya végül nyomot téveszt. Sejtelmük csakhamar igazolódott. Elakad­tak egy kereszteződésen, vagy nyolcszáz méternyi távolságra a nyolcéves iskola épületétől. A barnaképű eltűnődött. Lám az iskola. Hátha nem is Horgos volt. \ konyhaablak kicsi. Bár felnőtt is bemehet rajta, de sokáig, tart Egy ti­zennégyéves suhancnak gyerekjáték. Csak feltevés volt. Gyanúját idő előtt ki nem mondta. — Majd utána nézünk a Horgosnak bickoló -.uhancok mókáin. Lehettek vagy hatan, de lármájuk betöltötte az egész folyópartot. Ni, ott az a szőke, milyen fejeseket ugrik, és hogy úszik, akár egy felnőtt.­Megkívánta ő is a hűs vizet. Lassan, óvatosan beleereszkedett, aztán kényel­mes, lassú tempókkal úszni kezdett az árral. Mikor elunta, hanyattfeküdt a ví­zen, úgy ringatódzott. Gumisapkája meg­védte frizuráját. Nem gondolt semmire, -sak lebegett a vízen. Hirtelen éles fütty hasított a levegőbe. A partról meztelen lábak dobogását hal­lotta. A kamaszok hancúroznak, gondolta. Kiúszott a partra, nehogy a víz mesz­szire sodorja holmijától. Csak most ju­tott eszébe, hogy kis kézitáskáját ott­hagyta a takarón. Kissé szorongva meg­gyorsította lépteit. A táska már messzi­ről szemébe tűnt. — Igen, ott van. Nincs semmi baj. Azért csak megnézte tartalmát. Mikor nyitotta, még szégyellte is magát, hogy egyáltalán gondol ilyesmire, hogy gya­nakodik a pihenő párokra, hancúrozó ka­maszokra. Ugyan 'cinek kellene az ő fül­bevalója, karórája meg egyéb kis mo­tyója . . . Aztán a szívverése is elállt. Se kar­óra, se fülbevaló, se karkötő, se pénz! Az anyja, apja ajándékai, fizetése. A karkötővel vőlegénye kedveskedett... És nincs, nincs sehol. A táska üres. . . üres! Ki tette, ki tehette...! Már a sí­rás szorongatta torkát, és szemét el­borította a könny. Hiszen nem ronthat neki a t'ürd őzöknek gyanakodó kérdé­seivel. Közömbösen, hűvösen, sértődve néznék furcsa szepegését. — Hát mért nem vigyázott rá...! — A strandra való az ilyen holmi... ? — Nem láttam semmit! — Nem tudom ...! Svehla Márta már lemondott éksze­reiről, a pénzéről is. Most már csak szé­gyenkezett. Mit mond otthon az anyjá­nak, mit mondjon a vőlegényének ... Nem tudott okosabbat, sírva fakadt. Ä gyerekek elvezették az első utca­sarokig. Hát valóban ott áll egy piros Spartak. Két 13—14 éves gyerek sün­dörög körötte. Nyúlkálnak befelé az ab­lakon. Csak akkor veszik észre magu­kat, mikor mindkettőt szorosan meg­markolta, egyiket a csuklóján, másikat a karjánál fogva. — No, most velem jöttök . . .! A gyerekek megszeppenve, ellenkezés nélkül mennek vele végig az utcán, be egészen az irodába. Csak most vette észre, hogy a pionírok nyomtalanul el­tűntek. Apai szigorral, szánakozva és szere­tettel faggatja a két lurkót. Csakhamar kiderül, hogy a Május I. ut­cai házba ők hatoltak be. Vállalják a strandon elkövetett lopást is. Zsebük­ből előkerülnek az elcsent tárgyak. A nyomozó maga is meglepődik. A pénz­zel együtt a zsákmány körülbelül 3000 koronára rúg. Harmadnapra beidézteti a gyermekek szüleit. Sápadtán, megtörve állnak a nyomozó előtt. Nincs' szavuk, csak szörnyülködni tud­nak. Palkó apja fiatalos külsejű, 45 év kö­rüli ember; az anya 37 — 38 éves. Kide­rül, hogy Palkó egyetlen gyermekük. Dolgoznak mind a ketten. A gyerek el­lenőrizetlenül tekeneg az utcákon,sokszor késő estig. Kalandos vállalkozásaikról mit sem tudtak. Misi anyja özvegyasz­szony, irodákat takarít. Magánházaknál mosás, takarítás. Ő sem sejtett semmit a gyerek különös útjairól. Megdöbbenésük határtalan. Az ő gyer­mekeik! Érzik a felelősség súlyát. El­mulasztották a legfontosabbat: a szülői szereteten túl a szigort, az ellenőrzést. A kár megtérült. Egyelőre nincs ko­molyabb következménye az esetnek. El­intéződik minden a ténymegállapítással, és egy komoly megbeszéléssel a gyer­mekek szüleivel. Ennyi az egész. Leírtam, ami megtör­tént — okulásul a gyermekeknek és a szülőknek. BÄBI TIBOR Svehla Márta tizenkilenc éves. Fiatal és csinos leány. Ki tehet róla, hogy meggondolatlan Csak a fiatalsága. Ott üldögélt a gyönyörű - napsütésben a Nyitra parton. Szemén zöld szemüveg. Hátát jó napsugarak barnították. Tűnő­dött, olykor elmosolyodott a vízben lu-Hat-hét esztendős gyerekek surrantak be az irodába. Hárman jöttek, s a nyo­mozó alig vette volna észre őket, ha gondolataiból föl nem riasztja egy csi­vitelő hang. — E'vtárs! Elvtárs!, mi pionírok, va­gyunk és eljöttünk megmondani, hogy a Misi meg a Palkó pénzt looott. Bizony! Pénzt is meg órát, és fülbevalót is... a strandon. A nyomozó elnézte a három gyereket. Mosolygott magában fontoskodásukon meg félelmükön. Nem is igen akaródzott hinnie, hogy a gyerekek valóságnak megfelelő adatokat közölnek vele. Ám ki tudhatja .. . ? Komolyan és barátságosan fogadta őket, aztán sorra akarta venni mind­egyiket, ki mit mond. Ám a gyerekek türelmetlenek voltak! — A legkisebb a három közül, a leg­komolyabb - úgy látszik- - mindhár­muk véleményét tolmácsolta- sürgette a nyomozót, hogy a Misit meg a Palkót meg kell fogni, mert nagyon rossz gye­rekek, és most az utcán egy autóba akarnak bemászni. — Ennek fele se tréfa! — gondolta. Már csak meg kell nézni a -uhancokat. Kiss János Kiss János egy nyári este kihevert a barna gyepre, ki a táncos csillagfényre, a mennyország közelébe. Ügy feküdt ott, mint az ejtett, kit az élet itt felejtett. Mint az erdő száraz ága, mint a mező vert kalásza. Szeme teleszaladt könnyel, szíve megtelt fényözönnel, s úgy érzete, mintha teste ezüstfelhőkön lebegne. Angyalszárnyákon suhanna a mosolygó holdudvarba, holdudvarból a Göncölre, megpihenni mindörökre. Kiss Jánosnak fáradt teste oly hűvös lett, mint az este, meqfeketült szíve vére, pille szállott két szemére. DÉNES GYÖRGY 10 \

Next

/
Thumbnails
Contents