A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-28 / 39. szám
Smätana Júlia, a kis kaiauznö sírni, sikoltozni szeretett volna. — A pénz itt volt a táskában. A táska az asztalon. Itt ni! Most nincs... nincs . .. nincs ...! Ki hiszi el neki, hogy nem ő költötte el. Ki hiszi el...! Egész Nyitrán nincs olyan jóhiszemű ember. A pénz itt volt. A konyhában senki nem járt. Hát hová lett... ? Bizony elvesztetted, Smätana kartársnő! Ha nem, hát elköltötted... Végül is, mi közünk hozzá?! Szolgálati pénz volt — megtéríted...! Most, hogy kissé megnyugodott, megpróbálta végiggondolni, mit is csinált mióta befejezte a munkát. Igen, ide az asztalra tette a táskát - megszámolta a sok aprót, papír- és ércpénzt, aztán visszatette a táskába. Lement a tejcsarnokba — tejet és kenyeret vett. Ennyi az egész. Mire visszatért, a pénz már nem volt a táskában. Sírt, szemét egész vörösre dörzsölte. Mi tévj legyen? Jelentse a biztonsági szerveknek? Hiszen kinevetik. Mese az egész, Smätana elvtársnő. Egyébként is mi közünk hozzá? Csak 350 korona! Térítse meg, és el van intézve. Nem hagyta nyugton a dolog. Jelentette a biztonsági szerveknek. A nyomozó, jóképű barna gyerek, figyelmesen végighallgatta: Aztán csak mosolygott: — Na, megnézzük! Ketten szálltak ki a helyszínre. Setétszőrü, megtermett kutyát hoztak magukkal. Az egyik bemet a konyhába, kinyitotta az ablakot; onnan tekintett le a népes utcára. Csakhamar füttyentett, és lekiáltott 'társának. — Nézd, ott a létra! A másik is odatekintett. Volt ott valami elmosódó lábnyom is. Nem lehetett kivenni sem alakját, sem nagyságát. — De hogy kerülhetett ide ez az alkalmatosság. — Hát igen! Itt vagy száz méterre a romház. Bontják. A munkások hagyták itt. Éppen felér az ablakba. Nem kellett hozzá valami nagy tudomány — de kellett' jó adag szemtelenség, ha nem vakmerőség. — Fényes nappal besétálni a létrán egy idegen ház ablakán. Ez Horgasra vall. Csakhogy Horgas . . . Hm ... Ki tudja? Majd utána nézünk... A kutya szimatolt, nyomot talált. Aztán nekiiramodott a népes utcának. A nyomozók követték, bár sejtették már, hogy nem sokra jutnak. A forgalmas úton a kutya végül nyomot téveszt. Sejtelmük csakhamar igazolódott. Elakadtak egy kereszteződésen, vagy nyolcszáz méternyi távolságra a nyolcéves iskola épületétől. A barnaképű eltűnődött. Lám az iskola. Hátha nem is Horgos volt. \ konyhaablak kicsi. Bár felnőtt is bemehet rajta, de sokáig, tart Egy tizennégyéves suhancnak gyerekjáték. Csak feltevés volt. Gyanúját idő előtt ki nem mondta. — Majd utána nézünk a Horgosnak bickoló -.uhancok mókáin. Lehettek vagy hatan, de lármájuk betöltötte az egész folyópartot. Ni, ott az a szőke, milyen fejeseket ugrik, és hogy úszik, akár egy felnőtt.Megkívánta ő is a hűs vizet. Lassan, óvatosan beleereszkedett, aztán kényelmes, lassú tempókkal úszni kezdett az árral. Mikor elunta, hanyattfeküdt a vízen, úgy ringatódzott. Gumisapkája megvédte frizuráját. Nem gondolt semmire, -sak lebegett a vízen. Hirtelen éles fütty hasított a levegőbe. A partról meztelen lábak dobogását hallotta. A kamaszok hancúroznak, gondolta. Kiúszott a partra, nehogy a víz meszszire sodorja holmijától. Csak most jutott eszébe, hogy kis kézitáskáját otthagyta a takarón. Kissé szorongva meggyorsította lépteit. A táska már messziről szemébe tűnt. — Igen, ott van. Nincs semmi baj. Azért csak megnézte tartalmát. Mikor nyitotta, még szégyellte is magát, hogy egyáltalán gondol ilyesmire, hogy gyanakodik a pihenő párokra, hancúrozó kamaszokra. Ugyan 'cinek kellene az ő fülbevalója, karórája meg egyéb kis motyója . . . Aztán a szívverése is elállt. Se karóra, se fülbevaló, se karkötő, se pénz! Az anyja, apja ajándékai, fizetése. A karkötővel vőlegénye kedveskedett... És nincs, nincs sehol. A táska üres. . . üres! Ki tette, ki tehette...! Már a sírás szorongatta torkát, és szemét elborította a könny. Hiszen nem ronthat neki a t'ürd őzöknek gyanakodó kérdéseivel. Közömbösen, hűvösen, sértődve néznék furcsa szepegését. — Hát mért nem vigyázott rá...! — A strandra való az ilyen holmi... ? — Nem láttam semmit! — Nem tudom ...! Svehla Márta már lemondott ékszereiről, a pénzéről is. Most már csak szégyenkezett. Mit mond otthon az anyjának, mit mondjon a vőlegényének ... Nem tudott okosabbat, sírva fakadt. Ä gyerekek elvezették az első utcasarokig. Hát valóban ott áll egy piros Spartak. Két 13—14 éves gyerek sündörög körötte. Nyúlkálnak befelé az ablakon. Csak akkor veszik észre magukat, mikor mindkettőt szorosan megmarkolta, egyiket a csuklóján, másikat a karjánál fogva. — No, most velem jöttök . . .! A gyerekek megszeppenve, ellenkezés nélkül mennek vele végig az utcán, be egészen az irodába. Csak most vette észre, hogy a pionírok nyomtalanul eltűntek. Apai szigorral, szánakozva és szeretettel faggatja a két lurkót. Csakhamar kiderül, hogy a Május I. utcai házba ők hatoltak be. Vállalják a strandon elkövetett lopást is. Zsebükből előkerülnek az elcsent tárgyak. A nyomozó maga is meglepődik. A pénzzel együtt a zsákmány körülbelül 3000 koronára rúg. Harmadnapra beidézteti a gyermekek szüleit. Sápadtán, megtörve állnak a nyomozó előtt. Nincs' szavuk, csak szörnyülködni tudnak. Palkó apja fiatalos külsejű, 45 év körüli ember; az anya 37 — 38 éves. Kiderül, hogy Palkó egyetlen gyermekük. Dolgoznak mind a ketten. A gyerek ellenőrizetlenül tekeneg az utcákon,sokszor késő estig. Kalandos vállalkozásaikról mit sem tudtak. Misi anyja özvegyaszszony, irodákat takarít. Magánházaknál mosás, takarítás. Ő sem sejtett semmit a gyerek különös útjairól. Megdöbbenésük határtalan. Az ő gyermekeik! Érzik a felelősség súlyát. Elmulasztották a legfontosabbat: a szülői szereteten túl a szigort, az ellenőrzést. A kár megtérült. Egyelőre nincs komolyabb következménye az esetnek. Elintéződik minden a ténymegállapítással, és egy komoly megbeszéléssel a gyermekek szüleivel. Ennyi az egész. Leírtam, ami megtörtént — okulásul a gyermekeknek és a szülőknek. BÄBI TIBOR Svehla Márta tizenkilenc éves. Fiatal és csinos leány. Ki tehet róla, hogy meggondolatlan Csak a fiatalsága. Ott üldögélt a gyönyörű - napsütésben a Nyitra parton. Szemén zöld szemüveg. Hátát jó napsugarak barnították. Tűnődött, olykor elmosolyodott a vízben lu-Hat-hét esztendős gyerekek surrantak be az irodába. Hárman jöttek, s a nyomozó alig vette volna észre őket, ha gondolataiból föl nem riasztja egy csivitelő hang. — E'vtárs! Elvtárs!, mi pionírok, vagyunk és eljöttünk megmondani, hogy a Misi meg a Palkó pénzt looott. Bizony! Pénzt is meg órát, és fülbevalót is... a strandon. A nyomozó elnézte a három gyereket. Mosolygott magában fontoskodásukon meg félelmükön. Nem is igen akaródzott hinnie, hogy a gyerekek valóságnak megfelelő adatokat közölnek vele. Ám ki tudhatja .. . ? Komolyan és barátságosan fogadta őket, aztán sorra akarta venni mindegyiket, ki mit mond. Ám a gyerekek türelmetlenek voltak! — A legkisebb a három közül, a legkomolyabb - úgy látszik- - mindhármuk véleményét tolmácsolta- sürgette a nyomozót, hogy a Misit meg a Palkót meg kell fogni, mert nagyon rossz gyerekek, és most az utcán egy autóba akarnak bemászni. — Ennek fele se tréfa! — gondolta. Már csak meg kell nézni a -uhancokat. Kiss János Kiss János egy nyári este kihevert a barna gyepre, ki a táncos csillagfényre, a mennyország közelébe. Ügy feküdt ott, mint az ejtett, kit az élet itt felejtett. Mint az erdő száraz ága, mint a mező vert kalásza. Szeme teleszaladt könnyel, szíve megtelt fényözönnel, s úgy érzete, mintha teste ezüstfelhőkön lebegne. Angyalszárnyákon suhanna a mosolygó holdudvarba, holdudvarból a Göncölre, megpihenni mindörökre. Kiss Jánosnak fáradt teste oly hűvös lett, mint az este, meqfeketült szíve vére, pille szállott két szemére. DÉNES GYÖRGY 10 \