A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

lem új volt, férfiasabb, szenvedélyesebb és hevesebb az előzőnél. — Melyik üzmeben dolgozik? — A marsall Rybalkóban. — Hányadik éve? — Hetedik. — És a szülőfalu, a szülői ház? — Nem lehet azt elfelejteni. Az ember elkerülhet akárhová, akármilyen pályát választhat magának, de az otthont, a szülőfalut nem felejti. Ha olykor lehunyja a szemét, látja az ismerős udvarokat, kerteket,, szérűket, érzi a trágyadombok szagát, emlékszik a mező magános fáira, s képzeletben százszor végigjárja az agyontaposott szántóföldeket. Nincs ember, aki elfelejtené, honnan jött. Igaz, egyre jobban meggyökeredzem, ahogy múlnak az évek, az itteni talajban. Itt van a feleségem, gyerekeim és anyám is. Barka ma már messzi álom, eltűnt gyerekkor emléke. — Az új helyen feltalálja magát? — Jó itt Décínben. A csehek jő emberek. Becsülnek és szeretnek a munkám utín. Feldereng az arca. Örömmel és jó érzéssel arról beszél, ami- életének forrása: a munkahelyéről. Megannyi apró-cseprő dolgok rajzzák körül, és felbukkan emléke fátyoléban egy-egy cseh munkás arca, amint a gépe mellől odalép hozzá és semmi különöset nem mond, csak\ annyit hoqy: — No megy... megy a munka? Megértést, segíteni akarást sugároz a szeme, és ez több, melegebb, emberibb, minden csokorban szedett szónál. Ez melegségbe ágyazza a szívet. Barátok közt él, naponta érzi a szakemberek segítő kezét, jóságát. Kellemes otthonra lelt az Elba partján . .. Csendesen, gondolatainkban merülten hallgatunk és beszélgetünk, a szavakhói kialakul életének képe: keresetével, munkahelyével elégedett, családjával nagyon boldog. Ezeket a sorokat vastagon aláhúzom noteszomban, és elköszönök, mert az idő eljárt, a falióra felfigveltető erővel veri el az ötöt. .. Találkozásunk ötvenhét nyarán történt, s ez a határszélen élő, megelégedett család azóta sem hagy nyugton. Idén szedtem ismét a sátorfámat és elindultam Décínbe. Havas, lucskos, ködös időben érkezem, az egész vidék egy hatalmas szem könnyeresztése. Szlanyinka Bálintot az Elba jobbpartján , a Rybalko üzemben keresem. A nagy területen fekvő gyár alsó bejáratáról őr telefonálja elő a kék munkahurás fiatalembert. Barátságosan párolázunk, és tréfásan mondom: — Eljöttem megint megérdeklődni, hogy jobb-e Décínben, mint tegnap volt? — Jobb, habár tegnap sem volt rossz — feleli széles mosollyal. — Megmutatná a munkahelyét? — Szívesen. Kitaposott ösvény hajlik az épületek közé. A házak téglalap alakúak, keskeny ablakúak. Befordulunk egy nagy belvilágú épületbe. A munkások csoportosan fognak körül egy-egy hosszú hengercsövet. Oxigénfejlesztö berendezéseket, hengereket és egyébb alkatrészeket gyártanak; géplakatosok, bágosok eszére, szívére hallgatnak a szerszámgépek. Olyan a zaj, hogy süvít. A csörömpölés meg, mintha állandóan ablaküvegeket zúznának össze. Az ablaknál közepes életkorú ember méricskél szemével egy alkatrészt. Szépen ápolt haja, bajusza. Az arca sima, gondozott. Nem lelhető fel rajta gyakori csalódások nyoma. Munkás az üzemben, elegáns úr otthon és a városban, ezt mutatja nyakkendője is, amelyet nem bont ki munkában sem. Amikor egészen közel kerültünk 'íozzá, Szlanyinka Bálint bemutatja. — Ez itt Franto. Szórakozzanak. Nekem szaladnom kell. Majd visszajövök. Franto, pontosabban Melmuka külön fejezetet érdemelne, hogy elsorolhassuk mindazt, ami őt többi cseh honfitársától megkülönbozheti. Vegyünk csak néhányat. Nem kiránduló. Szabadsága idején nem kel útra családjával, marad az udvaron, a gyümölcsösé ,en és az erdőben. Srbská Kamenicka az otthona, körúlette kétezer hektáron nőnek facsemeték. Gyönyörködik bennünk ... Cseh ember, és nem turista, ez legalább olyan érdekes, mint az, hogy nem mindennapos vendége a Szépasszonyhoz, vagy tudom is én mihez címzett kis sarki kocsmáknak. Nagy sörivó, tagadhatatlan, de ez üdítő nedvet hazaviszi és otthon fogyasztja. Jókat nevetünk ezeken a különös szokásokon, mint később a bogarán is amelyről nem kis büszkeséggel számol be. Halomnyi szaklapot járat, és nincs nap, amelyiken ne böngészne bennünk. A napilapok közül a Rudé Právót és a a Prácét rendeli. — Futja a fizetéséből? — Ketten keresünk. A feleségemmel háromezerig hozunk haza. — Gyerekek ? — Másodszor próbálom a nősülést. Második feleséyemet egy gyerekkel vettem el. Több gverek nincs. Telik folyóiratokra, mért ne telne? Januárban száztizennégy százalékra teljesítettük a tervet, futja a keresetből! — Szlanyinka meg a többiek... mit szól hozzájuk? — A szlovákiaiak jó dolgozók. Becsületük van. Nagy például többszörösen kitüntetett .. . Szlanyinka is jó. Örülünk, hogy megértjük egymást. Szlanyinka géplakatos munkát végez, de oklevele nincs, ezt megérzi a fizetésén is. Küldtük szaktanfolyamra. El is ment. -A beteg szíve azonban nem engedte meg, hogy befejezze az iskolát. Az én nézetem . . . munkások vagyunk, és ez mindennél fontosabb. Mellékes, hogy milyen nyelven beszélünk. A szándék fog össze bennünket, hogy sikeresen, elvégezhessük, amibe belekezdtünk. Nincs órám, hogy mérni tudnám az időt, mennyit beszélgettünk Melmukával. öregedő, borostás állú hivatalnokféle szakítja meg tárgyalásunkat. Azzal jön, hogy: — 4esze, Franto, a pártkönyvecskéd! Benne van az ellenőrző bélyeg^. Naggyal, a csehek nyelvén Nagi-val váltok mér szót. Jóvágású, komoly, megfontolt ember. Negyvenhat ota él Décínben. Itt nősült meg, három lánygyerek apja. Az Elba menti Boleticében lakik, onnan jár autóbuszon az üzembe. Géplakatos, és hogy nem akármilyen, azt kifejezik a számok. A februári győzelem után huzamos ideig háromszáz, négyszáz százalékos teljesítményt ért el. Termélési értekezletre küldték .. . mindenféle konferenciákon részt vett. Negyvenkilencben már egyike a dolgozók legjobbjainak, megbecsült tagja az élcsapatnak. Csapágyakat köszörül és mindent megcsinál. Harmincegy éves. — Honnan jött Décínbe? — Csákány faluból. Füleki járás. — Megállapodott itt végleg? — Természetesen. A feleségem cseh, ő ezt a vidéket szerette meg, zárta szívébe ... Én meg őt szerettem meg, zártam a szívembe... így állunk! — feleli nevetve. — Mindegy, hogy az ember hol adja eszét, kezét a szocializmusnak! — KülJte valaki? — Magunktól jöttünk. Innen, Nagytól lépcső vezet le Szlanyinka Bálinthoz. Pinceszerű helyiség. Az emberek szögelnek, szögecselnek és fúrnak. Nagy barna lemezeket forgatnak. Ismerősünk tírdig érő védőköpenyben dolgozik. Nincs idő az nzmecserére. A munka hajt, drágák a percek, megfizethetetlenek. Megállapodunk, hogy délután találkozunk. — Öt órakor! — egyezünk meg az időpontban. Fizetés van, és ebéd után vásárolni mennek a feleségével. Végigtaposom az Üstecká utca kövezetét. Sűrű, nedves a levegő. Alkonyodik. Szlanyinkáék még nem tértek haza. AZ öregasszonyt meg a gyerekeket találom a konyhában. Az asszony úgy ül a díványon, mint tavaly nyáron, a biblia is úgy pihen a térdén. Szótalan magányosait szendergő emlékein ül, meglódítja a szívem. •*- Ezzel társalgók — mutatja a könyveti A gyerekek játszanak, kergetődznek) civakodnak és fülelnek. Pali, a legidősebb törleszkedőn húzódik a nagymamához és félhalkan súgja. — Én tudok beszélni nagymamával! — Okos gyerek — mondja az öregasszony és remegő ujjaival megsimogatja a fiú arcát. — Kilencéves Bálint; a középső hatéves. Milan, a legkisebb kettő. Tudnak magyarul, szépen beszélik a magyar nyelvet. Megjönnek a házastársak. Kabát, pulóver, kende és cipő a csomagokban. A szatyorból rumos üvep is kikandikál. Teás csészék kerülnek az asztalra, szétárad a konyhában a rum illata. A fiatal ember kínálgat, maga is hörpintett a forró teából és azt mondja: — Jövőre nem talál az Üstecká utcában. — Hova megy Innen ? — Háromszobás lakásba. Kilátása van rá. — Azt hittem, más vidékre költözik. — Eszembe sem jut. Miért mennék? Itt mindenki ismerősöm. Minden munkapad a megszokott helyen, behunyt szemmel is megtalálom akármelyiket. A munkások? Ha cigarettaszünetben összeállunk, hát azt hallom, hogy te Tono vagy Franto, januárban jól csináltuk. Száztizennégy százalék ... Ez kell, ilyen összefogás kell ahhoz a munkához, amiről a vezetőink beszélnek. Ilyenkor érzem, hogy a szívem egyformán, az övékkel dobban, én is velük vagyok, én is közéjük tartozom. Mi tagadás, sok minden köt már ide. Az Elba a legjobb barátom. A várost és kiránduló helyeit ügy ismerem, mint a szülőfalumat. A munkahelyem akár az otthonom. Minden lehetőséget megad az érvényesülésre. Ha a szh-em nem vacakol, már oklevelem volna, szakmukásnak kijáró bizonyítvány. — Mi van a szívével? — Az orvosok tudják, én nem. Zsibbad a lábam a karom, a fél testem. Gyógykezelésre megyek újból. — Aztán ? — Megszerzem az oklevelet. Végignézek a családon, a gyerekeken, meg sem kérdem, hogyan élnek. Jól öltözöttek valamennyien. A helyiségeket is új bútorok töltik be. Másról beszélgetünk: filmekről, sétányokról, sörözőkről, különféle csábító neveket viselő vendégfogadókról. s olyan otthonosan érzem magam, hogy elfelejtem: közvetlen a csehszlovák-német határ szélén teázom. Szlanyinka Bálint mesél, mesél felszabadultan, miközben nekem az jár az eszemben, hogy az er ' »rek örökké álmodnak, kergetik, űzik ábrándjaikat. Egyik itt, másik amott találja meg a számítását. Ő Décínben állapodott meg végleg. MACS JÖZSE

0 9