A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-28 / 39. szám

Elbaparti történet Elöaparti részlet Az ódon főtér écínnek, a svájc ias hegyek felé csábító kapujában szanaszétszórtan még húsz-harminc gyárkémény is méred a levegőbe, mintha itt is, amott is egy-egy kéz mutatná három vagy öt ujját. A' kémények alatt munkások dolgoznak, a cseh dolgozók mellett Szlovákiából idekerült magyarok is. Megyek az utcán, keresem őket, mint mikor az ember tűt keres a szalmában. Útbaigazítást senkitől nem kérek, csak megyek végig az egyenes utcákon és a kapualjakban rálesek a lakók névjegyzékére. Igy bukkanök rá a Szlanyinka Bálint nevére. Tétovázóin sokáig, imiit, tegyek, aztán határozok és megnyomom a csengő gombját néhányszor. Síri csend ölel. Majd csoszogó léptek zaja, kulcsok csörrenése ér a fülemhez. Aa ajtó nyílásában idős, görbe hátú, hatvanötéves forma asszony mutatkozik. Csokoládébarna a szeme, kunosán fekete a haja, a hangja elfúló és remegő, szemüvege mögül szerénység és jóság sugárzik. - Nem tudok csehül. A fiam, ha hazajön a munkából. , . Nekem már nem megy. Én csak magyarul tudok... — és az aszony tehetetlenül gesztikulál, mentegetődzik. Tréfásan vágok a szavába: — Én is tudok, nénikém, magyarul! összecsapja a tenyerét, és az előbb még öregesen csoszogó asszony egyszerre megélenkül, felvezet a házba. A bútorok ragyogása és a tisztaság két asszony kezét dicséri. A szokásos honnan jöttem, mit keresek után nem fogy ki a szóból. Hol szenvedélyesen, hol sírásba csuklón meséli: egy évié él Décinben, magához vette a legidősebb fia, Bálinít, mert a másik, a tanító, anyáit, apát nem tisztelő kényes lányt választott párjának, aki nem tűrte meg öt a lakásban, rászedte a fiát és ót kirekesztette a kamrába. Kapott is enni, nem is. Négy gyereket felnevelt apa nélkül. A férje falusi cipész volt és annyit ivott, hogy egyszer részegen lezuhant a kocsma magas lépcsőjéről, megszakadt benne valami és pár nap alatt meghalt. A hrenskói kikötő Kínnal, küzdelemmel mégis felnevelte a gyerekeket, szárnyukra eresztette és a hála érte? Ennek a csehországi munkásnak, Bálintnak kellett őt magához fogadnia . .. Azt mondta a fia: — Jöjjön édesanyám! Nekem három apróságom van, de azoktól elférünk békességben. — Menjek oda megnémulni ? Kivel beszélhetek ? — mondta akkor. — Beszélgetünk együtt, és jó lesz minden! Az als&zony léi ke elapadhatatilian forrálsa a szónak, Válogatás nélkül sorolja emlékeit, s ezt tenné talán estélig, ha nem nyílna az ajtó és jól öltözött, csinos, karcsú menye nem eresztené be maga előtt két fiát. A1

legkisebbet az ölében hozza. Megjön a férj is a munkából. Középmagas, barnabőrű, szeme és szája örökké mosolygó, első pillantásra is rokonszenves ember benyomását kelti. Arcán játékos vonások rezdülnek. Boldog, hogy alkalom kínálkozik számadásra, ő a helyzet ura, felesége a tűzhely körül szorgoskodik, édesanyja ölébe ejtett kézzel á díványról figyeli fiát, térdén biblia. Izgató és beszélgetésre ösztönző, hogy Szlanyinka Bálint barkai születésű, a rozsnyói járásból való — és Déöínben találjuk családalapítőként. — Hogyan került ide? — Hosszú ennek a sora, nagyon hosszú — sóhajt az ember és a másik pillanatban mosoly csillog a szemében. — El sem hiszi, mi hozott, illetve mi kergetett ide. Kicsiség. De ilyen kicsiségek döntő forduliaitokait idézhetnek eíő alz embejrek életében. — Mondja csak! — Szerelmes voltam egy falubeli lányba. A neve nem fontos. A szülei tiltották tőlem, de mi nagyon szerettük egymást. Mi völt a baj ? Én szegény voltam, 6 módosabb. Reménykedtünk, hogy egyszer csak jóra fordul minden, és boldogok leszünk. Nelm így történt. Szökni akartunk Poprádra. Az sem sikerült. Negyvennyolcban behívtak katonának, s ez az elhidegedést hozta. Utolsó évemben még hazakéredzlkedtem, hogy helyrehozzam a dolgot. Nem kaptam szabadságot. Húsvét szombatján szomorúan és bosszúsan elmentem itt Déöínben a mulatságra és megismerkedtem a feleségemmel. Elvált asszony volt, egy gyerekkel. EiZ a szere-