A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

Visszaemlékezve Kürtnek Willyről elejtett szavaira, furcsa nyugtalanság lett rajta úrrá. E szavak már előre megzavarták a viszontlátás pillanatait, pedig milyen forró vágyakozással gondolt erre a találkozásra. A fronton töltött havas és hosszú éjszakákon hányszor és mily elevenen elképzelte ezt a pillanatot. „Nos hát. . . majd meghallgatom a fiút, kivallatom, beszélek a fejével. . . Kinek higgyen, ha nem az apjának . . ." Gondolataiba merülve gépiesen viszonozta a járókelők köszöntését. Egy esztendeje nem ilátta az embereket, s azóta valahogy megszürkültek, félénkké váltak, lapulókká, mintha gyűröttek és porosak lennének. Ugyanakkor észrevette, hogy bizonytalanul és lopva tekintenek rá, oldalvást vetett, rövid pillantásokkal, melyekben részvét és szánalom tükröződött, s ha arra nézett, hirtelen megzavarodva és riadtan elfordultak tőle. — Mi bajuk van velem? — kérdezte önmagától. — Már a Wehrmacht egyenruhája is hasonló érzéseket kelt bennünk, mint az SS-é? Talán itt is úgy van már, mint Oroszországban? Egyenruha - engyeruha. Fekete, barna, csukaszürke - mindegyiket egyformán gyűlölik, mert átkozott hódítók egyenruháia?! Hát nem Németországban vagyunk ? Befordult az utcába és megállt a házuk előtt. Fölnézett az elsőemeleti ablakokra, amelyek mögött ott volt az 6 otthona, ott voltak szerettei, minden, ami az életéhez tartozott. Az ablakok zárva, mögöttük sötétség ásított. A kapuból a házmesterné bukkant fel. ősz, kövér asszony szatyorral a kezében. Milyen furcsa: amint megpillantotta Hansot, arcán az ijedelem és rémület hulláma csapott át, mintha kísértetet látott volna. Félreállt s az ajtó mögé hátrált előle... — Nocsak, nocsak... mi történt, Schüllerné asszony ? Talán fél, hogy megostromlott! a házat, vagy bombát vetek rá? -próbált mosolyogni Hans. — Maga, maga . .. már itthon van ? — dadogta az asszony zavartan. — Hát Istenem, csak nem gondolta, hogy már megboldogultam ? — akarta továbbfüzni Hans a tréfát - ám ahogy az asszony félelemtől eltorzult arcába tekintett, mintha villám csapott volna belé, szörnyű aggodalma támadt. „Mi baja ennek a vénasszonynak? — kérdezte önmagától. — Máskor be nem áll a szája, csupa tréfa, most meg úgy áll. akár egy múmia. Mit bámul rám? Miért remeg kezében a szatyor?..." — Mi baja, Schüllerné asszony? — Nekem ? Semmi... Gott sei Dank. — Hát a mieink? Hát Anna Mária? -tört ki belőle a kérdés. — Nincs itthon ,.. — Hogyhogy nincs itthon ? — Elvitték.' — Elvitték ? ... — Ma reggel... — Ki vitte el? Hová?! — Hát. ők ... — Kicsoda az az ók? Az Istenért, hát beszéljen . . . Schüllerné mellkasa egyszerre csak emelkedni kezdett a viseltes, szűk kabát alatt, mintha eröt gyűjtött volna. Aztán suttogva megszólalt: — A Ges-ta-po. — A Gestapo ?! - kiáltotta Hans, mintha szivenlőtték volna. A világ megingott, s halántékába tódult, zúgott a vér. . . Már nem látta a riadtan körülpislogó Schüllernét, nem látott semmit, megvakult, megsiketült, és megbénult. .. Rohant fel a lépcsőn, hármasával ugrálva át őket. Megállt az ajtó előtt. Osengetett, dörömbölt. Semmi mozgás, csak súlyos idegtépő csend. Megint kopogott. Dörömbölt; az ajtó most már másodszor nyögött az ökölcsapások alatt és a súlyos, szöges csizma rúgásétól ... Semmi se mozdult — csak az ajtó sarka recsegett-ropogott. Lakatost hívtak. A szomszédok, ma már másodszor, a lépcsőkre futottak. A lakatos kinyitotta az ajtót. Hans Krüger berontott a lakásba és bezárkózott. Megállt otthonának romjai között. E romokat hagyta el néhány órával ezelőtt Anna Mária, e romok közül hurcolták el. VI. Ugyanabban az időben, mikor Anna Máriát a Gestapo épületébe, a Löwensteinházba vitték — ahogy mindmáig nevezték az emberek ezt a palotát Löwenstein zsidó gyáros után, aki rég „eltűnt" már a mathauseni kőbányában vagy a dachaui krematóriumban - Willy Krüger ott ült Grün rendőrbiztos irodájában, ugyanannak az épületnek a második emeletén. Vele szemben ott ült Robert Grün, s az asztal fölé hajolt. Sovány, feketehajú ember volt, arcát himlőhelyek és hosszú vékony sebhelyek — valószínűleg régi párbajok és verekedések emlékei ékteienítették. Orra lapos volt, felső ajka felhasítva, ezért arca ebre emlékeztetett; ezt a benyomást még fokozta a nyugtalan, barna, örökké fürkésző szempár, mely az embert szinte körülrepdeste, tapogatta, levetkőztette és valami nyálkás pókhálóval fonta be. Grün irodája világos, hosszúkás helyiség volt, ablaka a kertre nyílt, mennyezete kissé boltozatos volt, s egykor a gyáros valamelyik családtagjának lakószobája lehetett. A gyáros egykori fényűzéséből csak a hatkarú elegáns csillár és egy sötétbarna vastag szőnyeg maradt itt, mely a terem padlóját csaknem teljesen beborította. Az egykori tulajdonos fényűző bútorainak egyébként nyoma se maradt, a bútor átköltözött a hivatalnokok magánlakásába. A termet tipikus rendőri irodává alakították át. A fal mentén hatalmas iratpolc, továbbá egy széles, sárga szekrény, melyről már lepattogott a festék (ugyan mit rejtegethet egy Gestapo-komiszár szekrénye) a sarokban nagy páncélszekrény, és az ablaknál egymással szemben két íróasztal. Grün ott ült az egyik asztalnál, dohányzott és valami albumban lapozgatott, mely alighanem foglyok vagy gyanúsítottak' fényképeit tartalmazta. Előtte egy csésze feketekávé párolgott. Ugyanilyen csésze állt Willy előtt is, és a csésze mellett nyitott doboz valódi török cigaretta. Willy szürcsölt, bele-belehörpölt a kávéba, s nagyokat szívott a cigarettából, bár igen gyenge dohányos volt. Fanatikusan felgyújtott lelkében ízlelgette ama nagy-nagy mégtiszteletést, mely most kijutott neki: vendége lehet a Gestapo komisszárjának, kávéját szürcsölgetheti és cigarettáját szívhatja. - A Führer iránt tanúsított rendületlen hűségedért — mondta neki Grün, mikor sejátkezüleg átnyújtotta neki a kávét, s mintegy győzelmi jelvényként a doboz cigarettát. - Olyan fiatalemberekre van szükségünk, akik ha a Birodalom érdekeiről van sző — nem ismerik apjukat, anyjukat, testvéreiket. Fiatal vagy és igazi német szív dobog benned ... még sokra viheted. Willy szerényen legyintett, a dicséretet hárította el ezzel a mozdulattal, de lelke csak úgy úszott a gyönyörűségben, és büszke öntudat töltötte el. E szavak szinte megrészegítették, akár az erős szesz. - Mint a Hitlerjugend tagja csak kötelességemet teljesítettem - szólt büszkén, a felnőtteket utánozva, ahogy tizenötéves suhancok szokták. Tettének igazi okait, a kamra feltöréséért anyjától kapott pofonokat, apja elrontott fogadtatását természetesen elhallgatta. Szüksége volt rá, hogy önmagát és tettét a dicsőség látszatával leplezze. Gergely Vera rajzai — Mi lesz anyámmal? - kérdezte közömbösséget színlelő hangon. — Mi közöd hozzá? — mordult rá durván a rendőrbiztos, ám eszébe jutott, hogy feljelentővel van dolga, akire még a jövőben is szüksége lehet, s azért szelídebben hozzáfűzte: - Egy-két évet kap. Majd meglátjuk. Ne feledd, hogy német asszony, s méghozzá frontkatona felesége. Az még rosszabb, százszor rosszabb, mintha valami zsidóasszony vagy lengyel disznó volna. Ismét belemerült az albumba, valamit piros ceruzával aláhúzott, aztán az iratokban lapozott, kifújta a dohányfüstöt, s hangosan beleszürcsölt a kávéba. — És mi a különbség, ha lengyel nő vagy német asszony hallgatja a külföldi adást, vagy egy... — kérdezte Willy csodálkozva. — Micsoda birka vagy! — nevetett Grűn. — Bizony van! A lengyelek, franciák, csehek, meg a többi alsóbbrendű nemzetiség, amiket a Führer a Birodalomba gyűjtött, nem kell hogy lelkesedjenek értünk, elég ha semlegesek maradnak. Csak dolgozzanak, fogják be a szájukat és ne üssék bele semmibe az orrukat. Ezeket csak akkor leckéztetjük meg, ha ellenünk fordulnak. De egy német — annak követnie kell a Vezért, másképpen árulónak tekintjük ... a semleges német már áruló. Verstanden? Anyád nemhogy semlegesnek mutatkozott, a Birodalom és a Vezér ellensége. Rejtőző, bujkáló ellenség... de mintha megjött volna. Most meglátjuk, most mutasd meg, micsoda hős vagy . .. szemébe mered-e mondani, barátom ? Ez az első vizsgád a német férfiasságból. Bábi Tibor fordítása (Folytatjuk) 21