A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

Mh XP allein ytä ne »T i k OA DT Már csaknem a park túlsó végén jártak, a városka első házainak közelében, Kurt Lustig hirtelen megállt, sőt elállta Hans útját és föltekintett a á katona komor arcába. — Most mondd meg, Hans, milyen ott a valóságos helyzet... Mi van az oroszokkal? Mikor lesz vége? Szólj hát, ember... de a való igazat!... Kurt apró, átható, fürge szeme Hans beesett szemére, megnyúlt sovány arcára tapadt, mintha onnan akarta volna kiolvasni a feleletet. A katona hallgatott. Kurt ebben a pillanatban úgy látta, hogy Hans Krüger arca összezsugorodik, homloka mély rán. cokba fut, borotválatlan, sötét szőrrel borított álla megnyúlik és meghegyesedik, mélyen beesett, mintegy fedezékbe ásott szeme fagyos, hideglelős fényben lobog. — Ember, hát szólj már, itt magunk vagyunk, itt senki... Hans hallgatott... csak remegő kezét emelte meg, s emelte egyre feljebb. Az arcához. A katonasapkához. Aztán hirtelen mozdulattal lekapta fejéről. — Nézz rám! Nézz meg jól! - suttogta fogai közül kiszűrődő, tompa hangon. Kurt két egészen ősz hajcsíkot pillantott meg Hans halántéka felett és tarkóján egy nagy fehér sebtapaszt. Istenem, hogy megvénült, hogy megkopott egyetlen év alatt. Hiszen ez már nem is Hans. Kurt lelke egészen elborzadt. — Mit tettek vele, mit tettek vele?! — Érted? — kérdezte Hans, rekedt, csaknem gunyoros hangja. Most Kurt Lustig hallgatott. Az imént ajkára toluló kérdések torkára fagytak. — Gyerünk! — szólt hirtelen Hans Krüger és kilépett. Kurt Lustig követte példáját. Némán ballagtak. Beértek a városba. A Hársfa utca végén omladozó, zárt trafikra bukkantak. — Hát Oberländer nem nyit ki? — kérdezte Hans nyugodt, közömbös hangja. — Elvitték, már jő ideje ... hat hete ... — Elvitték? Hisz rokkant — csodálkozott Hans. — Azt mondják, valami röpiratok miatt. Meg hogy valami szökevényt rejtegetett. — Ah úgy — értette meg Hans, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy az egész városka, mely után úgy vágyott, mint ahogy gyermekkorát kívánja vissza az ember — hirtelen elszürkül. Megértette, hogy nincs különbség várois és front között ... hogy ez is részese ama véres őrületnek, amely elől menekülni szeretne, ez is a halál egyik álorcája, a front folytatása. És újra érthetetlen nyugtalanság vett rajta erőt, érthetetlen félelem, mely csontja velejéig hatolt. Ütjük véget ért a középkori polgári házakkal szegélyezett ódon téren, mely csaknem teljesen néptelen volt, csak néhány rohanó járókelő, néhány szatyrot cipelő asszony sietett a gyalogjárókon a félig üres üzletek előtt. Megálltak az autóbuszmegálló közelében. Most, most közeledett a pillanat, mikor majd kezet szorít a két barát, két munkatárs, mikor majd forró meghitt szavakat mondanák egy másnak, és meghívják egymást otthonukba a rájuk kényszerített, hosszú távollét után. Talán várták is egymástól e szavakat . . . Talán Hans maga is úgy képzelte, hogy meghívja barátját egy pohár italra.. . hiszen egy egész héten át itthon lesz és annyi mondanivalója volna , , . egész regényre való. ILJÄ BART Megálltak. Kurt Hans felé nyújtotta forró, kemény kis kezét, és Hans gépiesen megszorította súlyos, nagy markával. Aztán hozzáhajolt, arcával egészen az arcához. Egy pillanatnyi csend, a másodperc egy töredékéig hallgatott, mintha kereste, nehezen kereste voir» a szót, azt a szót, amely kimondatlanul súlyos kő gyanánt nehezedik a lelkükre. - Gyáva kukacok vagyunk! Kukacok! Hónapokon át visszatartott szörnyű fájdalom, utálkozás és bánat remegett, tiltakozás robbant e szavakban. Kurt e pillanatban olyannak látta Hans arcát és homlokát, mintha e börtön vasrácsos ablaka lenne, mely alatt munkába menet nap-nap után kénytelen volt elhaladni. És ama rácsok mögül egy hűvös fényben égő szempár meredt rá. - Kukacok? Kicsoda? - kiáltott Kurt meglepetésében. - Kicsoda? — ismételte Hans tompán és gúnyosan. - Te is, én is... a többiek is . . mindenki, aki hagyta, hogy barommá, farkassá, hiénává züllesszék!. .. E szavak után Hans megfordult, és erőteljes, katonás léptekkel távozott, otthagyta a csodálkozó Kprtot. Egy ideig még hátán érezte a másik megdöbbent, merev tekintetét. Kimondta a legfontosabbat. Lelkéről lehullt a nehéz kő, most különös, biztató megkönnyebbülést érzett. Hazafelé ugyanazon az utcán ment végig, mint tegnap Anna Mária a teli szatyorral. Most ő igyekezett erre hatalmas, tömött hátizsákjával, amelyet olykor büszkén meglódított vállának egy mozdulatával. Érezte terhét, s hirtelen öröm áradt el benne, mert arra gondolt, hogy ajándékot visz Anna Máriának és Willynek. Anna Máriának egy rőkaprémet hozott, egy szétlőtt házban „zsákmányolta" Ukrajnában, egy rohammal elfoglalt városban, mely körülbelül olyan volt, mint az ö szülővárosa. Aztán egy doboz csokoládét hoz neki, mert tudja, hogy nagyon szereti, és egy apró ékszertokot, benne aranygyűrűt csillogó briliánssal s arany karkötőt. Willyről sem feledkezett meg: szép karórát, arany töltőtollat, alabástrom szipkát és cigarettatárcát hozott számára meg három palack valódi, hamisítatlan orosz vodkát, hogy koccinthasson vele. (Az a hosszúlábú hős — hiszen már kész férfiember.) Most hogy léptei egyre közelebb hozták otthonához, nőttön nőtt benne valami furcsa türelmetlenség, nyugtalanság, fölindu -lás ... Milyennek találja őket, az asszonyt és- fiát, milyennek látják őt azok.