A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

Csak Bakó János érezte nehéznek az ötvenhat esztendejét, da azért úgy levágta a tarlót, hogy Bádi mester, az öreg falusi borbély gépollóval setm tudná különben. Nem szólt, ha nem volt szükséges, csak a kaszát figyelte, s néha hátranézett, hogyan dói utána a meggyötört kalász. Délben, amíg a kaszát verték, megint szóbahozták a fiát. — No, János bácsi, mit jósoltam magának — szúrta meg kérdésével egy kárörvendő idősebb asszony. - Ugye, hogy igazam lett? Kitaníttatta a fiát, s a „mérnök úr" már rá sem néz magára! Ügy tett mintha nem hallotta volna. Csett, esett — kocoghatta tovább a vékonyfejű kaszaverő kalapácsát. — Én is tudtam azt előre, csak nem szóltam róla soha magának — toldotta meg tárgyilagosan Juhász Feri bácsi, akit meg a lánya hagyott faképnél vagy húsz esztendővel ezelőtt. Valamit válaszolni kellett. — A lány, az "más. Egészen más. Azt, ha nem megy férjhez, elviszi az ördög és képz. De a fiú, az én fiam, nem olyan ember ám! Csak egy időtől sok a dolga, nem ér rá velem törődni. A kaszát most megtapogatta, mint a borotvát, végighunyorította szemével mint valami puskát, s halkan még egyszer bizonyította magának. — Ügy-úgy, sok a dolga, nem ér rá mostanában ... — Szavai pelyvaként hulltak szét a levegőben, de mégis védte a fiát, és biztatta önmagát, mint az orvos szokta a súlyos betegét. A fájó gondolatok pedig egyre mélyebben rágták magukat a szívébe, olyannyira, hogy amikor délután ismét a fiára terelték a szót, még a kaszát is kiejtette egyszer a kezéből. — Göröngyös itt nagyon a tarló, valóságos szekérút! - mondta restellkedve a félkezesének, Balogh Annus néninek. A nap azonban, mely a nagyvilág összes útjait jól láthatja a végtelen magasságból, nyugat felé billentette a fejét, s mintha ezt mondta volna: „Göröngyös bizony az életed útja, Bakó János, olyan, mint a füvei benőtt virágoskert, melyről elfeledkezett a régi, szorgalmas kertész." Belül a szíve is ezt mondta, S érezte, hogy fáradni kezd. Már régen nem csinálta ezt az embertelenül erős munkát, a csontjai is úgy égtek, mintha forró, habzó zsírba mártották volna. S két karjában úgy remegtek az inak és izmok, mint a nyárfalevél, ha szél kontyozza az erdő boglyas fáit. Egyre keskenyebbet fogott a kaszájával, amely már sehogy sem akarta az ember mozdulatát végrehajtani, csak sziszegett, sercegett a sáros tarlóban. Estefelé pedig már a lábait sem bírta a lapály süppedékéből kihúzni, s le kellett vetnie a csizmát, hogy kiszabaduljon a ragadós iszapból. El is maradt miatta nagyon a sorban, olyannyira, hogy Tóth Géza, aki a sereghajtő volt, felajánlotta neki: — Cseréljünk helyet, János bácsi! De ő hallani sem akart róla, s ereje végső megfeszítésével utolérte az előtte haladó kaszást. Fejük felett apró felhőcskék pihentek az ég tavában, s szikrázott, zsongott körülöttük a nyár. A kalászok sorsukba belenyugodva, engedelmesen leborultak az emberek elött. A nap már közel járt a harkácsi hegyekhez, de még mindig melegen sütött. Ügy olvadt a levegő a serénykedő emberek hátán, mint a kohóban az érc. Barna gyöngyök születtek a meztelen karokon, a fény hatására gyorsan nőttek, gömbölyűre kövéredtek, ragyogó kék színt ittak' magukba, aztán egy erős mozdulatnál földre perdültek ... Egyszer csak autózúgás közeledett a szárnyai út felöl, s lám, egy fürge kocsi siklott a búzaföldek mellett vigyázgató hatalmas fűzfák alá. „No, már megint jön valaki" - gondol/'//,, a: \i i un nun in i ii hi mm inn i / / j\ ' t ' i'/' TúU VI- WVII'A \ f D^Árv'/'J V; JJ?/ l'/'t - ffi/sh i'tt-: f i/ v/7' - J

/

t

J, • -' T-s v/v W'/v T-H;V/Áí

Wh ';. AA'v«1 /1 ta magában az elnök, s megindult az autó irányába. A kocsitól e pillanatban vált el egy kékruhás ember, s egyenest az aratók felé vette lépteit. Harminc-harmincöt között lehetett, s ha az ember jobban megnézte, nagyon hasonlított Bakó Jánosra. Mikor az elnök megismerte, visszafordult, s a kaszások felé kiáltott: — János bácsi! GyÖjjék csak, keresik! Az öreg már kicsit rosszul látott, még nem akart hinni, nem akart mozdulni. A fia azonban odasietett az emberek közé, s hogy a kaszasuhogástól is mindenki jól meghallja, hangosan rájuk köszönt: — Jó munkát, emberek! Odanéztek. — Köszönjük, van - felelték a közelebb állók. — Jó napot, édesapám! — ölelte meg ifjabb Bakó János a verejtékező öreg aratót. S az a meghatottságtól alig tudta fogadni. Szive megtelt valami csodálatos muzsikával, a karjába újból ereszkedni kezdett az erő, s fejét magasra emelve, ragyogó arccal körülnézett. Mindenkinek rajtuk volt a tekintete, s ezt a perdülésnyi időt nem adta volna Bakó János a világ minden kincséért. — Pihenjen egy kicsit, édesapám, — szólt vidáman a fia —, majd én segítek addig. - Viszem tovább a rendet — s nyúlt a kasza után. —Nono — mondta boldog mosollyal az apja —, hét mi vagyok én, talán kisgyerek, hogy csak úgv kiveszed a kaszát a kezemből? De azért szívesen engedett az őszinte kérésnek, s a szeme csillanva sugározta: „Látjátok, látjátok, megjött az én hűtlen, rossz fiam!" — Tessék odamenni a kocsihoz. Az enyém! — mondta az új kaszás szerény dicsekvés6el. — őcska volt, megvettem és rendbeszedtem magamnak. Nem új, de azért mégiscsak autó! — Igaz — bólintottak szelíd irigységgel az asszonyok. — Tessék csak odamenni, édesapám, de lassan ám, mert ott van a feleségemmel a kis unoka is, s bizonyosan még most is alszik a kis betyár. Igy növekedett percről percre a Bakó János gyönyörűsége, s a szemébe csillámzó gyémántot perdített a szél. — Hát a családot miért nem vitted haza, otthon van nagyanyád! Ő is nagyon várt már benneteket! — Otthonról jövünk már mi édesapám, de minden csukva volt. A szomszéd gyerekek mondták, hogy itt vannak a Vizestagban aratni. Kis szünet surrant most közéjük, de Várakozó Ottó rajzai csak annyi, hogy egy lepke két libbenéssel tán át is repülné. „Soká nem írtatok, Janikám! Miért?" — olvasta ki a fiatalabb Bakó apja szeméből a ki nem mondott kérdést. - Igaz, egy ideig valóban sokáig halogattuk a levélírást, de aztán úgy határoztunk: meglepjük az otthoniakat! Nehéz volt, de mégis sikerült... Az öreg Bakó szívén úgy folytak keresztül a szavai, mint a kiszáradt krumpliíöldek repedésein a májusi eső langyos vize. Mindenki a helyére állt, s csak halkan, fejcsóválva mondogatták még itt-ott: — Nohát, ez a Jani! Bakó János pedig elindult az égő pipacsok között, az ágaskodó fűzfák felé, ahol egy kedves asszonyka ült a fűben, s ölében diószemü fiúcska játszogatott. A legifjabbik Bakó János. A nap már erősen lehanyatlott, látni lehetett rajta, 'hogy nagyon elfáradt meredek égi útján. Ügy elfáradt, hogy teljes súlyával rátámaszkodott a harkácsi erdők sötétlila fáira. Ezek mélyen a testébe fúrták hosszú ágaikat, és a seb helyén piros vér kezdett szivárogni a tündöklő test aranyos húséból. Ráfolyt a felhőkre, a fákra, onnan le a hegy oldalára, ahol nyájastól együtt a juhászt is elborította, és néhány rózsaszínű cseppecskét a búzaföld felé sodort belőle a virgonc szellő. Enyhe piros lett az egész világ, olyan piros, mint a barack a Janika csöppnyi kezében, és a boldogság a boldogok szívében. Beszélgettek, s közben a búzaföldeket nézték. A kaszások most abbahagyták a munkát, hogy egy harapásnyi időt pihenjenek a hüslombú fűzfák tövéiben. Lassan, szép sorban közeledtek, átlépték a lábúk előtt fekvő kévéket, vigyáztak a szunnyadó kalászokra: kár lenne minden szemért! Az ő Janijuk jött legelöl. Távolabb a gépek is megálltak. Az asszonyok vígan tereferéltek, s a legfiatalabbja halkan ré is kezdte: — Megérett a búzakalász, sej, le lehet már vágni... Zengett, repült a régi aratódal, a férfiak vállán villogva lengtek a fényes kaszák, mint ezüstös zászlócskák ... És a fiú, ez a nagy fiú is ott lépdelt a fényes zászlók alatt. Bakó János úgy érezte, hogy soha nem volt még ilyen szép a gömöri nyár... - Érik a, hajlik a búzakalász ... Felemelkedett helyéről, s a boldogságtól büszkén kiegyenesedve, állva hallgatta. Nem is csoda, hisz a hegyről még a juhász is láthatta, hogy ünnep van ma a búzaföldeken .., 19