A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

lódította a vállára, hogy szinte belegörbült a súlyába. - Még azt mondják, hogy a szövetkezetben a gép dolgozik az ember helyett: traktor, vetőgép, kombájn... És tessék, ma is kézikaszát kell vinni a tarlóra, az asszonyoknak meg csátét a mócsing készítéséhez. Éppen úgy, mint régen, amikor az úrét aratták. Elégedetlen és nyugtalan volt. Mikor kiért a búzaföldre, még csak az elnököt és a két traktoristát találta ott. Nem mutatta, hogy nagy terhet hozott otthonrOl, s hangosan köszönt: - Jő reggelt! - Jó reggel, Jani bácsi! Talán egyenest valami menyecskétől jön, hogy ilyen korán itt van — tréfált vele a bőbeszédű szövetkezeti elnök. Először gorombán akart visszavágni, de mégis mást gondolt. - Eltaláltad, Szabó öcsém! Jól kiszimatoltam én, hogy mikor kel fel a mi elnökük! Ezen aztán olyan jót tudót nevetni a négy ember, hogy még a nap is mindjárt kisarjadt egy lila felhő csipkés széle mögül, s onnan sugarazta be őket biztató derűvel. Bakó János után aztán gyorsan gyúlt a tagság is a tábla szélén. Villogtak a kaszák az izmos váltakon, s megpendültek, felszisszentek, amikor a barna emberek vágni kezdték az iszapos búzát. Mert bizony nemrég még víz alatt állt a búzamező. Olyan árvíz zúdult a sajómenti földekre, hogy minden vénasszony gyorsan meggyónta összes bűnét; gondolván, hogy itt a világ vége. A Sajó pedig egyre nagyobb lélegzeteket vett a háromnapos viharban, kiterjesztette eddig láthatatlan karjait, s egy reggelre a Báránykavacstól egészen a Csinosáig mindent összeölelt; a rét virágait, a mező harsogó kukoricásait és életet ringató kalászerdőit. Ó, szomorú ölelés volt ez! A szövetkezetnek több mint félmillió a kára. A vlz már leapadt, menteni kell ami menthető. Itt hajlongtak hát a kaszás emberek és a gyors kezű asszonyok. Segítettek a gépeknek a letiport, sárral, iszappal megcsúfolt kalászokat learatni. A traktorosok már kettőt is kerültek. Messziről úgy látszott, hogy nem a traktor húzza a kévekötőt, hanem annak a fehér lapátjai tolják előre a kis Zetort. A kombájn sem hagyta magát. Ahol a talaj már megbírta, bártran beúszott a sárga Óceánba. Széles utakat vágott benne északnak, délnek, nyugatnak, keletnek; ahol éppen lehetett. Mentették, amit meghagyott a víz. Az égből pedig csurgott rájuk a vakító nyári fény. - Szent Péter hántott fával tüzel! -mondta valaki tréfásan, miközben megtörölgette izzadó homlokát. - Könnyű neki! Nem kell sorba állnia a széntelep előtt! — toldotta meg egy fiatal, szőke asszonyka, aki messze lemaradt az ura mögött a marokszedéssel. Ügy elmaradt, hogy az utána haladó legénynek nógatnia kellett: - Siess, te Klári, mert különben elkaszálom a pendelyed alját! Pirosodtak és nevettek, akik hallották. Folyt a munka hangosan, vidáman. Bakó János bácsi hirtelen felült az ágyban, s az ablakot kereste a szemével. Már észre lehetett venni a hajnal halk derengését. Életében soha nem használt semmiféle órát, csak a napot, e szikrázó égi időmérőt, amely a világ urához illő komolysággal járta a végtelenséget, éltetve a gömöri dombokat és búzaföldeket is. Egy ásításnyi ideig mozdulatlan maradt, s szembenézett a pitymallattal. Igen, itt a felkelés ideje. Kaszát várnak a búzaföldek! Nesztelenül öltözött, hogy nyolcvankét éves anyja fel ne ébredjen. — Hadd pihenjen, hisz elég már neki a napi ételt is megfőzni, mezőre kihordani. Óvatosan behúzta maga után a nyikorgó ajtót, s míg az udvaron végigballagott, enyhe szomorúság lopakodott a szívébe. Fiára, Janira gondolt... A félesége korán elhalt mellőle. Hirtelen elhervadt, odalett, akár a mezei virág a fényes kasza nyomában. S azóta már harminc esztendő telt el a mérhetetlen időből... Egy kisfiút azonban hagyott maga után a távozó asszony, örökül és emlékeztetőül. Janikát, rövid boldogságuk élő ajándékát. ' Vigyázz rá nagyon, és úgy szeresd, mintha mindig látnálak! — csengett fülében nagyon sokáig a haldokló asszony utolsó szava. Szerette is kimondhatatlanul a drága csöppséget, akit a nagyanyja neveigetett határtalan ragaszkodással. Fodormentás vízben fürdette, tulipános bölcsőben ringatta (rég elporladt már az a kéz, amely faragta), reggel-este habos tejjel etette, itatta. A legszebb altató nótákat dudorászta fülébe, csip-csip-csókát játszott vele, s ha ilyenkor megpihent rajtuk a tekintete, a homlokára lassacskán mind odagyülekeztek életének barna felhői, mert a feleségére gondolt, aki életével fizetett ezért a kicsi új életért, Ha azonban a kis csöppséget a -karjírá emelte, meghintáztatta, bánata mindig megenyhült. — Hinta, palinta, karácsonyi kishinta, hopp! - verselte ütemesen üyenikor Janiikának, s ha a négy gyögyszem fogócskája közül kibuggyant a csilingelő kacagás, 6 is tudott vele boldogan nevetni. Iskolába is a hátán vitte fel először, mert elsejére éppen nagy eső esett, s nem akarta, hogy az üj cipőcskéje isáros legyen. Növekedett is, fejlődött szépen mint a tavaszi vetés a májusi meleg esőben. A legjobb falatot mindig neki adta, s maga éveken át egy ruhában és egy csizmában járt, csak azért, hogy Janikának mindene meglegyen, úgy, mint a többi pajtásoknak, iskolatársaknak. Mert szegény ember volt Bakó János, csak egy kicsi háza volt, az is olyan, mint a csiga-biga háza. Ha a vállát jől nekifeszíti, talán .még odébb is vihette volna. Janikából jeles tanuló lett, s városi iskolába került. A háború azonban egy időre elnémította az iskola csengőjét is, s amikor a legényke újból folytathatta a tanulást, Bakó János egyik esze bizony jobb szerette volna, ha a' gyerek már kenyérkereset után néz, a másik esze azonban így okoskodott: „Jó gyerek, eszes gyerek. Most már csakugyan nyitva áll előtte az érvényesülés útja. A tanulás is kevesebb pénzbe kerül, mint a háború előtt; hadd menjen hát isten hírével." S Janikáböl lassan János lett. Iskolái elvégzése után nemsokára kamoily, felelősségteljes beosztást kapott egy nagy gyár hatalmas műhelyében, s szépen keresett. Hamarosan meg is nősült, s Így elszakadt a szülői háztól. A levelek is egyre ritkábbak lettek, a látogatások pedig egészen megszűntek. — Már több mint egy éve, hogy utoljára itthon járt, s a családját akkor sem hozta magával — sóhajtotta bele Bakó János az udvarra ereszkedő világosságba. S rágta, marta a tudat: elfeledte a fia, az ő Jani fia, akiért az életét ds odaadta volna. - Hát érdemes volt annyit áldozni érte? Érdemes volt? - töprengett és szomorította magát, amíg szénét vetett a tehénke elé. Rendbetette az arasznyi istállót,, s újból kilépett az udvarra, hogy forró homlokát megfürössze a hűvös pirkadatban. A hajnal piros küllőiből most már percről percre egyre jobban porzott az aranyszínű fény, a kerti madarak ezüsthangon dalolni kezdtek, s a galambok gyors üzeneteket vittek a hömpölygő fények alatt. Számtalanszor látta már így a harmatpergető hajnalt, de ma nem tudott benne gyönyörködni. A hűtlen fiú járt az eszében, s a kis unokája, akit még nem is látott. Pedig nagyon vágyódott utána. A kútnál megmosdott egy öblös dézsában, szalonnát, vereshagymát keresett elő, de csak alig evett valamit. A kaszát ingerülten rántotta ki az eresz fájából, a tokos tarisznyát is olyan erővel