A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

ANDRO LOMIDZE: Andro Lomidze a legismertebb mai grúz prózaírók egyike. Született 1907-ben Potyiban. írásainak javarészében a halászok, tengerészek és vadászok életével foglalkozik. Elmúlt éjfél. A kikötőparancsnok egy idősnek még nem mondható, magas, széles vállú, hoszszú bajuszú férfi, meg egy jól megtermett fiatal legény, a főfelügyelő belépett a földszintes deszkabarakkba és egyenesen a duruzsoló vaskályha felé tartott. A parancsnok hosszú sasorrát vörösre csípte a hideg szél, a felügyelő széles arca egészen kék volt a hidegtől. A parancsnok kissé megmelegítette eres kezét, aztán levetette köpenyét, felakasztotta a falba vert szögre, az asztalhoz ült, feltette szemüvegét, és egy folyóiratban kezdett lapozgatni. A kályha ajtaján szakadatlanul ömlött kifelé a füst. A parancsnok tompán köhögött, a főfelügyelő eltakarta kezével az arcát, a fekete szakállú, sánta kikötői matróz prüszkölt, mint a macska, a parancsnok fia pedig esőköpenye felhajtott gallérja mögé rejtette sovány beesett arcát. Amikor kinyitották az ajtót, hogy a huzat egy kicsit kivigye a füstöt, szinte bezúdult a szobába a viharzó tenger moraja. Megremegett az ablaküveg. A sánta matróz odasandított a szótlan parancsnok örökké komor arcára, aki lehajtott fejjel ült az asztalnál; aztán halkan kinyitotta a kályha ajtaját, egy hasáb fát tett a tűzre, újból kényelembe helyezte magát a hosszú lócán és tovább küszködött az álmossággal. Ezen az éjszakán nem aludt egyetlen kapitány sem, akinek a hajója a kikötőben tartózkodott. Az őrök le sem vették szemüket a pattanásig feszült kötelekről. Hatalmas hullámok csaptak keresztül a betonmólón, amely messze befutott a tengerbe, és a kikötőben veszteglő hajókat védte. A móló végén, a kikötő bejáratánál két világítótorony magasodott: egyiknek a fénye meghatározott időközönként kigyulladt — ezt nevezték „villogónak" -, a másik torony fényszórója állandóan világított. — Egy óra múlva be kell futnia az „Ukrajnának" — szólalt meg a parancsnok. Felállt, kezét a zsebébe dugta és elgondolkozott. — A miénk az egyik le'gjobb kikötő a Fekete-tengeren — jegyezte meg a főfelügyelő —, csak egy hibája van: viharban nehezen tudnak bejönni a hajók. — Igaz — helyeselt a parancsnok. Kicsapódott az ajtó, s egy alacsony legényke lépett a szobába, a segédfelügyelő. — Parancsnok, kialudt a villogó. Be akartunk menni a toronyhoz motorcsónakkal, de a hullámok olyan erővel vágták a csónakot a mólóhoz, hogy kis híján összetört. A torony környékén úgy örvénylik a víz, mintha forrna. Az „Ukrajna" kénytelen lesz a révben lehorgonyozni. — Nem tudtatok motorcsónakkal bemenni a világítótoronyhoz? Hát hol van az a torony, tán a nyílt tengeren, mi ? — kiabált dühösen a parancsnok. — Ki hallott már olyat, hogy ilyen viharban a révben horgonyozzanak le a hajók? — Ha meglátják az .Ukrajnáról", hogy csak az egyik torony világít, akkor elderülnek bennünket és egyenesen Batumiba mennek - szólt közbe a főfelügyelő Te is badarságokat beszélsz — pattogott a parancsnok. — És még te tartod magad tapasztalt tengerésznek! Minden malmunk tétlenül áll, várják az „Ukrajnát", az hozza a gabonát. De nem a malmokról van szó. Magad is láthatod, úgy tombol a tenger, mint ha megbolondult volna. Ha idáig elvergődik is baj nélkül a hajó, ki biztosít arról, hogy Batumiba is eljut szerencsésen? — Azt hiszem, itt csak egyet lehet tenni — mormogta a főfelügyelő —, valakinek be kell mennie a mólón a világítótoronyhoz és meggyűjtani. — Én is ezt mondom — helyeselt a segédfelügyelő —, de a kikötői matrózok közül egy sem akar bemenni. Még Levannak is inába szállt a bátorsága, pedig ő a legmerészebb. — Szóval senki sem mer bemenni? — nevzetett gúnyosan a parancsnok. — És még ezek nevezik magukat tengerészeknek! Hát csak mondd meg Levannak, azt üzenem neki, hogy qyáva patkány! — Én megpróbálom, parancsnok! — szólt halkan a segédfelügyelő, s közben hunyorgott nagy barna szemével. A parancsnok azonban nem hallotta. — Én bemegyek, parancsnok! — ismételte meg hangosabban a felügyelő. A parancsnok feléje fordult. — Te nemrég keltél föl a betegágyból. — Nem lesz semmi bajom. — Nem, téged nem engedlek. — Majd én bemegyek, apa — hallatszott a szoba sarkából. A parancsnok büszkén tekintett a fiára, de aztán a szomorúság halvány árnyéka futott végig arcán. — Menj, Vánó — mondta a parancsnok. — Övatos légy! — • kiáltott utána a főfelügyelő. Amikor Vánó üresen lecsüngő kabátujjára pillantott, arra gondolt: furcsa ember ez a kikötőparancsnok. Mert ki másnak jutna az eszébe ilyen feladatot bízni a fiára, aki félkarral jött vissza a frontról?! A parancsnok fölvette köpenyét és mélyen fejébe húzta a sapkáját. — Ha Vánó visszajön, jól dörzsöljétek le spiritusszal! — hagyta meg, aztán kilépett az ügyeteles szobából. Megborzongott az éles tengeri széltől. A vihar homokot és apró kavicsokat csapott az arcába. De így is tisztán hallotta, hogy a révben megszólalt az „Ukrajna" kürtje. „Sikerül-e Vánónak eljutnia a toronyhoz? Hátha lesodorta őt egy hullám?" A parton pislogtak, hol meggyulladtak, hol kialudtak a villanylámpák. A parancsnok maga sem tudta, minek és hová megy. Megállt a parton és hoszszan, sokáig nézett abba az irányba, ahol a kikötő bejárata volt. Aztán megindult a vasúti sínpáron a raktárak között. Hirtelen megállt,, mintha gyökeret vert volna a lába. Valahol egészen közel megszólalt a gőzhajó szirénája. „Csak nem a fülem csengett?" - kérdezte magától a parancsnok, és lehajtotta köpenye gallérját. Nyomban látta, hogy a móló végénél két lámpa világít. A hajó befutott már a kikötőbe, s a kikötőből egy matróz a lámpájával integetett, mutatta a kikötőhelyet. „A torony világít, tehát Vánó életben van — gondolta megkönnyebbülten a parancsnok. — Csak legalább lenne annyi esze, és töltené az éjszakát a toronyban. De nem, nem érdemes ott maradni, hiszen megveszi a hideg. Már biztosan kúszik is visszafelé a módón, átázva, összefagyva. Még lesodorja a hullám! Elébe megyek, segítek neki. Ha már úgy van megírva, hogy meg kell halnunk, legglább együtt haljunk meg." Menni képtelenség volt. Minden lépés végzetes lehetett. A parancsnok térdre ereszkedett, előre nyújtotta karját, úny kúszott, s. közben a beton érdes felületét tagopatta. A nyílt tengerről hatalmas hullámok csaptak a mólón keresztül a kikötőbe. Az egyik elkapta és magával raoadta a parancsnokot. Amikor végighúzta kezét a móló szélén, tudta, hogy még egy lépés, és a tengerbe zuhant volna. A parancsnok mint a rák oldalvást a móló közepére kúszott, s hidegtől dermedt ujjaival a betonba kapaszkodva vergődött tovább előre. A víz hol a feje fölött zúdult át, hol alulról locsolta végig a mellét. Virradni kezdett. A parancsnok talpra állt. Az átázott ruha szorosan a testéhez tapadt, öszszegörnyedt, egész teste remegett. Szemét erőltetve nézett előre, Vánót kereste. Arcába csapott a hideg szél, szinte megvakította a sós tengervíz. Tántorgott, mint aki részeg. Hirtelen megcsúszott a lába egy mohacsomón, a nagy test végigzuhant a betonon, feje tompán puffant a móló éles szegélyén. Reggelre alábbhagyott a szél és mintha a tenger sem viharzott volna már olyan hevesen. A hullámok megtörtek a móló kövein, a vlz csupán cseppenként hullott át rajta. Vánö egész éjjel nem aludt, s a hidegtől teljesen megdermedve és megkékülve hagyta el a világítótornyot, és indult a kikötő felé. Útközben vértócsát pillantott meg a móló peremén. „Biztosan egy sirályt tépett szét a héja" — gondolta, és megszaporázta lépteit. Oroszból fordította: M. L. A csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális hetilapja. Szerkeszti s szerkesztőbizottság Felelős: Egri Viktor főszerkesztő. Megjelenik minden vasárnap. Kiadja a Csehszlovákiai Maqvar Dolgozők Kultúregyesülete, Bratislava. Míerové nám. 3—4. telefon 220-59. Szerkesztőséa: Bratislava, Jesenského 7. Telefon 261-04. Postafiók C-181. Terjeszti 8 Postai H?rlaps70laálat_Megrendelhető minden postahivatalnál és kézbesítőnél. Nyomja a Pravda nvom3aválla!at. Bratislava. Jesenského 12. Egyes szám Ira 1.50 Kős. előfizetési dlj fél évre 39.— Kis. eoész évre 78.— Kis. A-673998 16