A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

asrJsG,.. Q" SZERELEM Ö, végtelen a sínek sűrű éje s a sóvár asszonyok bús éjjele. Virrasztasz. Falak halott kebelére borulva vársz, hogy visszatérek-e. A megmásító messzeség vajon csalókább, mint az égi csillagok? A hold szelíden szunnyad válladon, de boldogan szunnyadnék én is ott. Miért, hogy nyugtot sehol nem lelek? A gyorsvonat-jolyoson egyedül állok, szállonganak koromszemek, az alagűtfüst szívemre terül. Borzalmas a magány. Szívünkbe vág, szemünkbe mar, kezünket görcsöli. Nemcsak tiéd vagyok. Az ifjúság a vánkosok varázsát ismeri. Konkoly burjánzik, fojtogat ju még a földben és bennünk a jó magot. Hosszú az út, van állomás elég, a lélekből van mit kiirtanod. Ezért nem nyit be senki a szobába, bár falu végén fütyül a vonat. Szelíden szenderegsz és vársz hiába, tikkasztó, mély sötétben, egymagad. Búcsúesténk — surrand nyíllövésként visszaidézhetetlen pillanat. Szerettelek, mind vadgalamb a fészkét, szerettem tiszta embervoltodat. Ha elhagysz, én elárvulok egészen, s mégsem mondom: kár volt szeretni, kár. A föld televény teste voltál nékem, üdítő forrás, áldott napsugár. Teriélküled ugar vagyok, élettelen, aszályban szomjan tikkadó juhar. Teriélküled a versben nincsen értelem, s szívemben ólomsúlyú lesz a dal. Tenélküled az élet csak kínszenvedés — veled gázoltam csatakon, gazon, hogy kicsirázzak majd, mint áttelelt vetés, hogy megtudjam, miért virágozom. Nemrég, hogy este lett: meglestelek, tanúim rá a törzsökös vén tölgyek, s kedves mókusbarátaim, s az erdőszéli keskeny ösvény. Orcádon végigfolyt a hűs es'ó, hajsátradon ezüstös fátylak. Szemed rámvillant. Némán várt a szám, amikor ajkad felkínáltad. Mézillatú volt, lágyan suttogott, mint fán a zsendülő levélke. Fejecskédet lehajtva vígan és tisztán vártál az üdvösségre. S házak, kioszkok bújtatták el a riadt szerelmeseknek titkait. Mi kábán andalogtunk egyedül a park sarjú qyepén — mezítláb. Ilyen voltál te: büszke, nem bohó, mint őstalaj, melyhez lehajtok olykor, mint hóvirág, hímes hegyoldal, óbor, ilyen voltál te. Ilyen voltál te: tiszta, nem mohó, midőn a nyírfasor zúgott felettünk, a világnak fittyet hányva csak szerettünk. Ilyen voltál te. Ilyen vagy most: kendöcskéd, mint a hó, a csendet véded, jól eszedbe vésve, hogy pihenő pólyás a versem — és te anyja vagy, életadó. Mit rejt e téli hajnalon, mit rejt teste még? Homlokán harmat, fájdalom gyötri csípejét. Szerelem terhe nagy teher, van ily férfi-kin? Hallgat. Ajkán egy jaj se kel a kínok percein. Hónap után hónap telik, milyen változás. Másnak látod most szemeit, melle, válla más. S ha terhe, mint gyümölcs a fán, méhében megért, egy vajúdásos éjszakán küzd új életért. A kor bennünket nem kényeztetett el, még röpke pihenőket sem adott. A halál állt mögöttem csontkezekkel, s fiókodban ott lapult pisztolyod. Sokan ráuntak már a küzdelemre, s mi mentünk, mentünk, legelőbb, tovább S bár torát árulás is ülte benne, szívemhez nőtt e zaklatott világ. Mint edzett hídacélt a kandi röntgen, a kor szívünket úgy vizsgálta át. S szénába rejtettük a fergetegben szerelmünk szegett szárnyú madarát. A tollát véres orkán tépte, durva fagy marta, nem volt fészket rakni hol, de majd feléled közibénk simulva, mint én tehozzád, mint te hozzám, ha életünk most ismét összeforr. BÉKÉS ISTVÁN fordítása 1» -s-j NI 15