A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-21 / 38. szám

PETRIK JÓZSEF Harcosok sorsa Viharmadár a gondolatunk, merészségünk a tigriseké — de a szívünk csak emberi: nekünk a fájdalom kétszer fáj s kudarcok, balsikerek után feledve mindent, új erővel szeretnénk úiböl kezdeni. Megszégyenítve, porba esve beszennyezett zsibbadt szívünket süket céltalanság kísérti — halk vágyat sajgunk: álmainkhoz szétfoszlott nagy reményeinkhez szeretnénk újból visszatérni. S bár sebektől sajog a testünk; nagyobb kínunk a visszajáró szégyenletes emlékezet. — Mégis új harcos lendülettel csak indulunk, csak nekivágunk: mert magasabb térnek születtünk és porban hálnunk — nem lehet. % Arcod párnáján... Arcod párnáján megpihen a szemem, elcsittul lelkem sajgó hullámzása, nem szövök tervet és nem. emlékezem. Szállnak az órák, mint a futó homok. Semmit sem bánok, semmire se várok, egy percnek élek: amely összehozott. — Megérett szépség terheli a szívemet, rózsás hajnalok folytak össze bennem, egyetlen vágyam: megosztani veled. Nem előlegként harminc-negyven évnek; minden új percben újból osztozzunk meg, hogy megmaradjunk mindig újnak, s szépnek: Lelkünk máglyáján örökre-ifjultan egy mindig új perc szépsége, csodáját őrizzük, védjük, Iwrdozzuk magunkban. i i megértés úttörője Kitört fa A hegyoldalon tenger szálfa kapaszkodik a magasságba s rajongó élet-szómjazóként isszák a párás, olvadó fényt. Egymást fogják, gyökérrel, gallyal, úgy bikoznak meg a viharral. — Egy fa mégis derékon törve odazuhant a törzsközökbe... Éri még fény, de már hiába, halkan zokogva hervad ága. Ifjún, szüárdan áll a többi, mért is engedték azt kitörni?! — Az emberségnek is törvénye, hogy egymást fogja és megvédje; mégis jut túlsúly egy-egy vállra, és megtörik egy életpálya. — Kérdezetlenül, elhagyatva kószál, s vérző sebét takarja. Ügy közelíti az enyészet... — Emberek, jaj, ne engedjétek! Nyolc évtized nagy idő; ami előtte volt, az már bizony egy kicsit történelem. Azt mondják, ami rég volt, tán igaz sem volt, de amit mi itt-ott okulásul tárunk elő a múlt homályából, annak hihetőségét mindig tanúsítani tudjuk korabeli, sárgult irattal, füzettel... Ennyi elég lesz elöljáróban ahhoz, hogy az olvasónak bemutassuk Bahéry Józsefet. Abban a korban — e soknyelvű ország nemzetiségeinek ébredezése korában — a hivatalos kormányzat mindent megtett annak érdekében, hogy a nem magyar ajkú lakosságot a magyar nyelv elsajátítására é^ fokozatosan elmagyarosodásra bírja. Voltak ennek a gondolatnak olyan terjesztői, akik azt hirdették, hogy csak az egymást értő egyének s népek között fejlődhetik ki a megértés és az összetartozás érzése. Volt olyan nézet is, amely szerint, ha a magyarországi nemzetiségek már századokkal azelőtt megtanulták volna a nyelvet, az 1848-49. évi eseményeket másképp Irta volna meg a történelem. Az uralkodó körök törekvése azonban mégiscsak az volt — s ez keltette az ország népeiben az érthető ellenhatást is —, hogy a nemzetiségi elemeket be kell olvasztani a magyar nemzet testébe. Érthető, hogy ezek a nézetek nemcsak a politikusok, de a pedagógusok frontján is mérkőztek egymással, mégpedig pontosabban meghatározva, a népiskolai könyvtárak s a népkönyvtárak területén. Rimaszombatban 1876-ban került ez a kérdés először napirendre egy gömörmegyei tanítógyülésen. A népiskolai könyvtárak kiépítésével kapcsolatosan itt emelt szót Bahéry József pohorelai néptanító azok nevében, akik szlovák nyelvű iskolákban működtek. Arra figyelmeztetett, hogy amíg a magyar és német ajkú nép számára bő választék van megfelelő könyvekben, addig a szlovák nép és ifjúság számára nehéz alkalmas irodalmi terméket találni, A rákövetkező esztendőben Nagyrőcén szólalt fel Bahéry a tanegylet évi nagygyűlésén, ahol a könyvtárak dolga ismét felvetődött. A pohorelai tanító bátran követelte, hogy a nem magyar ajkú lakosság számára is a saját nyelvén álljon rendelkezésre olvasnivaló. Javasolta, hogy a tanegyleti bizottság válasszon bizottságot, amelynek az lenne a feladata, hogy a szlovák népiskolák könyvtáraiba felvehető, a nép számára érthető, alkalmas könyveket megválogassa. Bahéry eszméjének egészséges voltát bizonyítja, hogy az ha nem is a tanügyi kormányzatnál, de szlovák iskolákban működő kartársai között élénk visszhangot keltett. Még évekkel később is a kényszerű magyarosítás irányát diktálták a hivatalos körök, s ez arra késztette Bahéry Józsefet, hogy országos fórumon is szót kérjen. Bátorította, hogy egyre több gyakorlati férfiú osztotta véleményét a nemzetiségi könyvtárak kérdésében, de felháborította, hogy pl. az egyetemes tanítőgyülés állandó intézőbizottságának ülésén, 1880 májusában azt követelte Varga István, hogy a nem magyar ajkúak népiskolai és népkönyvtárai nem a nép nyelvén írt, hanem csak magyar nyelvű könyvekkel töltessenek meg. Ámde a nép nyelvén írt könyvek terén is siralmas volt akkor a helyzet. Rill tanügyi havi közlönyében, a Magyar Pedagógiai Szemlében így ír erről Bahéry: „Nem mintha szlovák nyelvű nép- és ifjúsági könyvek nem léteznének; vannak, különösen cseh-, morvaországiak, de ezeket azon, és nem a magyarországi szlovák beszéd és nyelvezetben írták; vannak tisztán magyarországi szlovák termékek, de ezekről vagy keveset tudunk, vagy a ponyvairodalomhoz sorozzuk, vannak különösen a Matica kiadványai, de ezektől számosan visszariadnak, nehogy a rajtok levő Matica cím miatt pánszlávoknak tekintessenek. Ezekből ki kellene a célnak megfelelőket választani, az elfogadtakkal megismerkedni és velük a könyvtárakat elláthi. Nem pedig magyarnyelvű termékekkel Varga Istvánként..." Idézi egy korabeli közéleti személyiség, Taffe gróf szavait: „Nem praktikus politikus az, aki vallási és nyelvi kérdésekben erőszakot akar gyakorolni. De hogy is kívánhatja - fordul Vargához és a hozzá hasonlókhoz - hogy az a német, szlovák, román, szerb, horvát, bunyevác stb. nemzetiségű magyar polgár, magyar könyvet vegyen kezébe, abból olvasson, értsen, ha egy kukkot sem tud magyarul?!" Bahéry József azt vallotta, hogy meg kell tanítani az új nemzedéket az állam nyelvére, de az ifjúsági és népkönyvtárakat a nép nyelvén írt népies olvasmányokkal kell ellátni. A nemzetiségi területen, működő néptanító jól láthatta, hogy egyre mélyebb öntudatra ébred a nem magyar nép, s ő ebben a folyamatban nem látott semmi retteneteset, természetelleneset. Becsületes hivatásszeretetével minél többet és hasznosabbat akart adni a népnek, hogy érvényesülni tudjon az országban, amelyben élt. Bahéry semmiképp sem volt nemzetétől elrugaszkodott ember, ellenkezőleg: a más nemzetiségek kulturális fejlődéséért küzdve fs hű volt magyarságához. Az elmagyarosítást azonban, mint sokan mások is, becstelenségnek, nemzetellenesnek látta, és nem támogathatta. A könyvek kapcsán így látta a célravezető utat: „ ... kedveltessük meg bennük a hazát, a magyar nyelvet, csak nem túlságig ragadt buzgalommal, mert az rendesen többet ront és árt, mint sikeresít. És ha látjuk, hogy nem magyarajkú növendékeink vagy felnőtteink képesek magyar olvasmányokat is megérteni, akkor a magyar népies irodalomra is terjesszük ki figyelmünket, s olyanokkal is gazdagítsuk könyvtárainkat." Manapság tárgyilagosabban világítják meg népeink iskoláiban a nemzetiségek múltbeli viszonyát, mint mondjuk egy évtizeddel ezelőtt. A csehszlovákiai és a magyarországi tananyagban megállapításként szerepel a németesítés, az elmagyarosítás ügye. Szerintem a kölcsönös megértés dolgát a száraz tárgyilagosságnál százszor jobban szolgálná, ha — szigorúan a valósághoz ragaszkodva — meg tudnánk mutatni, hogy az „elnyomó" s az „elnyomott" nemzetek fiainak legbecsületesebbjei mindig a mpgértés útját keresték, s Bahéryhez, a pohorelai néptanítóhoz hasonlóan, a legnehezebb időkben rá is mertek mutatni a helyes útra. SZÁNTÖ GYÖRGY 14